Pápai Lapok. 37. évfolyam, 1910

1910-09-11

1910. szeptember 11. tődzünk felekezeti villongásokkal, mint a másik oldalon. Ami pedig azt illeti, mintha már a közgyűlés az 50.060 koronát megszavazta volna, tévedés; mert eleddig még egy fillért sem szavazott meg, hanem a jövő gyűlés dönt fölötte, hogy adjon-e és mennyit. Ez a tényállás. IV. idézet. „Ez a közgyűlés és a képviselőtes­tület gavalléros lojalitása biztos előhír­nöke egy csakhamar bekövetkezendő bé­késebb és szerencsésebb társadalmi élet­nek. Hiszem ós reménylem, hogy a fe­lekezeti súrlódások megszűnnek és újra reánk köszönt a régen nélkülözött béke." Válasz. Gavalléros lojalitás! Jelentős szavak. Csak azt nem tudjuk, hogy ez a hízel­gés őszinte-e vagy hamis. Olyan őszinte-o mint amilyent e mozgalomnak egyik ex­ponált alakja elkövetett a legutolsó köz­gyűlésen dr. Antal Gézával, országos kép­viselőnkkel szemben. Csak ugy csepe­gett a nyelvéről a zsír, annyira kene­gette azt, akit a képviselőválasztások ideje alatt, csupa vallási szeretetből a sárga földig ledicsért. No de semmi! Tempora mutantur et nos mutamur in illis! (Az idő változtával mi is váltó-! zunk). Gavalléros lojalitás! Nekem tetszik ez a kifejezés. Egy hasonlatot idéz em­lékembe. Mint mikor valaki revolvert szegez egy mellre e szavakkal: adsz vagy nem adsz? 8 mikor az félelmében a kért pénzt átadta, vállveregetést érez és e szavakat hallja a revolverestől: „Ga­vallér vagy; lojális vagy." A felekezeti béke feldulásával való fenyegetődzés volt a fő mozgató argu­mentum a kérvény társadalmi vitatásá­ban. S most is csak igy „hiszik és remény­lik, hogy afelekezeti súrlódások megszűn­nek stb." Es szerintük csak a kérelem telje­sülése esetén r köszönt reánk a régen nélkülözött béke. tt Mit szólnának ahhoz az igy gondol­kozó ellenfeleink, ha a más hitfelekeze­tüek meg az esetben fenyegetődznének a béke feldulásával, ha az ü kérelmük teljesülne? Pedig éppen ugy megtehet­nék, mint önök. E kérdésben egyenlő jogi alapon állanának! Vagy mit szólnának ahhoz az igen tisztelt ellenfeleink, ha az ő példájukon felbátorodva ezután a várostól minden felekezet e kárhoztatandó argumentum­mal kérne? Ha az egyik teheti, a másik is teheti. Kértek már felekezeteink a várostól többször. Kértek az elemi iskolákra; kértek a ref. főiskolára; kértek a ben­cés algimnáziumra - de sohasem hasz­nálták feg3'verül a fenyegetődző béke feldulást. S erős a hitem, hogy felekezeti kü­lönbség nélkül elitéli a józan közönség ezt a durva agitatiót, szembe is száll vele és "az ijesztgetőknek bátran oda fogja a magyar közmondást kiáltani: „No hát lássuk végre a vargát!" De meg én egyáltalán nem remél­hetem, hogy ez a gavalléros lojalitás „elő­hirnöke lenne egy békésebb és szeren­csésebb társadalmi életnek". Mert akik e felekezeti rumlit lelkileg dirigálják, lesz gondjuk rá, hogy a ref. templom segélyezése után ismét előléphessenek ujabb követeléssel és ismert fenyegeté­seikkel! V. idézet. „A nagy nmltu ref. középiskola test­vért kap a kath. főgimnáziumban, nem gyűlölködő, hanem szerető testvért stb." Ezt már elhiszem s erre nem alkal­mazom a közismert német kiszólást: „Ken" dosz." El hiszem pedig azért, mert a legközelebbi választások napjai­a 2. Sőt saját hírlapi beismerésük szerint js a másfelekezetüek többet adtak a gyüj­tőiven, mint a katholikusok. És végül: sem a hitközséget hiva­talosan képviselve nem találhatni a moz­galomban, sem a katholikusság több ki­váló egyénisége sem vesz részt benne, — hát akkor hogyan merészelnek önök az összes katholikusság nevében beszélni •és a felekezeti béke feldulásával bárkit gyanúsítani, aki nincs egy véleményen önökkel? Azt hiszem, bogy magának a főgimnáziumi bizottságnak legtöbb tagja sem helyesel oly érvelést, amelynek leg­hathatósabb fegyvere akar lenni a fele­kezeti béke feldulásával való fenyege­tőzés. ///. idézet. „Az a városi képviselő vag}- nem jelent meg a közgyűlésen, vagy, ha ott volt, nem szólalt lel. Igy volt helyes, mert lehetségessé vált a főgimnáziummá fejlesztés céljaira kért 50.000 korona megszavazásának higgadt és a képvise­lőtestület méltóságához illő tárgyalása." Válasz. Az a városi képviselő ott volt, de nem szólalt fel. A másik, szintén ezen ügyet tárgyaló közgyűlésen is ott lesz (ha él) és fel is fog szólalni, még pedig ismert álláspontja mellett és reményű, hogy az ellenfél is meghallgatja őt és az ő támogatóit is higgadt és tárgyila­gos előadásaikban éppen olyan türelme­sen és méltóságosan, mint amilyen tü­relemmel és méltósággal meghallgatták ók is a bizottság egyik vezéralakját a mult ülésen. Ha másképpen történnék a tárgyalás, azt nem mi fogjuk előidézni. Annyi azonban bizonyos, hogy a terro­rizmustól nem ijedünk meg ós a gyűlés méltóságát ismételten megvédelmezzük. Es ha leszavaztatunk, alkotmányosan bele nyugszunk a helyzetbe s nem fenyege­Akkor aztán kilépett a/ ajtón. Kisuhant, mint, az illatos, tavaszi szellő'. Eltűnt, mint a nyáreleji melengető napsugár. Es valóban, távoztával olyan rideg, olyan üres lett egyszerre a tereni. A beteg fogvacogva húzta mag.fra takaróját és mint a dacos gyermek, össze­szorította ajkait. Jó ideig volt igy. Aztán minden átmenet nél­kül zokogni kezdett s ugy lehelte maga elé heve­sen : — Elment . . . Elment . . . Majd borzadály) keltő sikoltást hallatott: — Linda ! És kétségbeesett erőlködéssel iparkodott sza­badulni nyughelyétől. A leány már akkor ott volt mellette. Egyet­len In vő szavára repüive tért vissza, mint a szent, jóságos őrző angyal. Gyöngéd karjaival párnáira segítette a visszahanyatló beteget. Betakarta lágyan, gondosan és megigazította feje alatt a vánkost. Az pedig halálos kimerültsággel roskadt össze. Pár percig ugy tetszett, nem is él. Viasszinü arcán megmerevedtek a vonások, de lassanként megteltek szemei a lélek enyhíti" harmatával. Es akkor a leány forró szeretettel hajolt a szenvedő arcára. Édes, üditő mosollyal kapcsolta! annak tekintetéhe tekintetét. Az pedig bűnbánattal ejtette mellére fejét és csöndes, töredezett hangon rebegte: — En édes mindenségem, gondviselő, védő angyalom. Fájdalmat okoztam ismét a te drága, jó­ságos ssivednek. En martyrom, éu áldozatom. Meg­tudsz-e bocsátani nekem'.' A leány gyöngéd szeretettel fogta két kezébe a szenvedő ifjú fejét. Forró homlokát rászorította annak beesett, tüsfoltos képére. Kitörő zokogását emberfeletti erővel tartott i vissza, de könnyeinek nem parancsolhatott. Azok összefolytak a beteg sűrű, forró könnyeivel. És ahogy együtt sírtak, oly jól esett az a be­teg exaltált lelkének. Lassan elcsendesült. Arca megszűnt vonaglani és csendes, szelíd hangon kez­dett beszélni: — O, Linda, olyan irtózatos azt hinni, hogy te nekem nem vagy egyebem, mint ápolója a halál­lal küzdőnek . . . A leány kiegyenesült. Két kezébe vette a be­teg hideg kezeit s beszélt hozzá az édes anyák ok­tató, dorgáló s mégis mobdhatlan nagy szeretettől átható hangján. — Atilka! Te ismét rossz gyermek vagy. Százszor ígéred, hogy nem fogsz a halálról beszélni és százszor megszeged azt. Miért teszed ? Ugy-e én sohase beszélek előtted oly dolgokról, melyekről tudom, hogy azzal fájdalmat okoznék neked. S te engem a halálfélelmeddel hányszor tnegszomoritasz. Pedig ugy-e, sokszor megmondtam már, hogy erra nincs okod. Még szorosabban fogta a beteg kezét. Szoro­san, mintha a fél lábával koporsóban lévőt önere­jével akarná visszatartani. És a szemébe mélyedt átható tekintetével és ugy beszélt a halódó lélek­hez : — Atilla, tftszel-e nekem? ED mondom . . . I. in da mondja: Te nem fogsz meghalni. Nem sza­bad. Nem akarom. Nem engedem . . . H'szel-e ne. kem ? A haldokló óriás fanatikus hittel nézett fel a lányra. Átszellemült arccal, a meggyőződésnek erőt adó, szent hitével rebegte: — Hiszek . . . Nem fogok meghalni ... Te nem akarod ... Te nem engedsz . . . Éa szétsimultak arcának eltorzult vonásai. Az a nagy, láthatatlan kinzó erő, mely a szenvedések kálváriáján huroolta már végig, mintha megsokalta volna kegyetlenkedését, e percekben pihenni en­gedé. S ahogy közérzülete javult, kedélyének hul­lámai is elcsendesedtek. Rajongó imádattal nézte a leányt és éltető reménységgel kezdte szőni álom­képeit. — Meggyógyulok. Mert te akarod. Mert te imádkozol értem. Mert te szenvedsz. Meggyógyu­lok, mert abból fogok enni, amit te nyújtasz. A te két kezed rendezi el ágyam párnáit és én kipihe­nem leverő lankadlaágomat. Meggyógyulok, mert azt a levegőt szívom, amit te. Az a napsugár éltet, ami téged. És te ezzel a két kezeddel osak engem fogsz ölelni. Ezek a ragyogó szemek az én lelkemet melengetik s az ajkad szólása mindig hozzám be­szél. A leány minden szóra helyben'iagyólag, rith­miktiBan intett. Háttal ült az ablaknak s az alászálló nap sugarait éppen felfogta a tiu arcáról, a mitől aztán szőke hajkoronája az olvasztott arany fényé-

Next

/
Thumbnails
Contents