Pápai Lapok. 37. évfolyam, 1910

1910-09-11

1910. szeptember 11. tődzünk felekezeti villongásokkal, mint a másik oldalon. Ami pedig azt illeti, mintha már a közgyűlés az 50.060 koronát megszavazta volna, tévedés; mert eleddig még egy fillért sem szavazott meg, hanem a jövő gyűlés dönt fölötte, hogy adjon-e és mennyit. Ez a tényállás. IV. idézet. „Ez a közgyűlés és a képviselőtestület gavalléros lojalitása biztos előhírnöke egy csakhamar bekövetkezendő békésebb és szerencsésebb társadalmi életnek. Hiszem ós reménylem, hogy a felekezeti súrlódások megszűnnek és újra reánk köszönt a régen nélkülözött béke." Válasz. Gavalléros lojalitás! Jelentős szavak. Csak azt nem tudjuk, hogy ez a hízelgés őszinte-e vagy hamis. Olyan őszinte-o mint amilyent e mozgalomnak egyik exponált alakja elkövetett a legutolsó közgyűlésen dr. Antal Gézával, országos képviselőnkkel szemben. Csak ugy csepegett a nyelvéről a zsír, annyira kenegette azt, akit a képviselőválasztások ideje alatt, csupa vallási szeretetből a sárga földig ledicsért. No de semmi! Tempora mutantur et nos mutamur in illis! (Az idő változtával mi is váltó-! zunk). Gavalléros lojalitás! Nekem tetszik ez a kifejezés. Egy hasonlatot idéz emlékembe. Mint mikor valaki revolvert szegez egy mellre e szavakkal: adsz vagy nem adsz? 8 mikor az félelmében a kért pénzt átadta, vállveregetést érez és e szavakat hallja a revolverestől: „Gavallér vagy; lojális vagy." A felekezeti béke feldulásával való fenyegetődzés volt a fő mozgató argumentum a kérvény társadalmi vitatásában. S most is csak igy „hiszik és reménylik, hogy afelekezeti súrlódások megszűnnek stb." Es szerintük csak a kérelem teljesülése esetén r köszönt reánk a régen nélkülözött béke.

tt Mit szólnának ahhoz az igy gondolkozó ellenfeleink, ha a más hitfelekezetüek meg az esetben fenyegetődznének a béke feldulásával, ha az ü kérelmük teljesülne? Pedig éppen ugy megtehetnék, mint önök. E kérdésben egyenlő jogi alapon állanának! Vagy mit szólnának ahhoz az igen tisztelt ellenfeleink, ha az ő példájukon felbátorodva ezután a várostól minden felekezet e kárhoztatandó argumentummal kérne? Ha az egyik teheti, a másik is teheti. Kértek már felekezeteink a várostól többször. Kértek az elemi iskolákra; kértek a ref. főiskolára; kértek a bencés algimnáziumra - de sohasem használták feg3'verül a fenyegetődző béke feldulást. S erős a hitem, hogy felekezeti különbség nélkül elitéli a józan közönség ezt a durva agitatiót, szembe is száll vele és "az ijesztgetőknek bátran oda fogja a magyar közmondást kiáltani: „No hát lássuk végre a vargát!" De meg én egyáltalán nem remélhetem, hogy ez a gavalléros lojalitás „előhirnöke lenne egy békésebb és szerencsésebb társadalmi életnek". Mert akik e felekezeti rumlit lelkileg dirigálják, lesz gondjuk rá, hogy a ref. templom segélyezése után ismét előléphessenek ujabb követeléssel és ismert fenyegetéseikkel! V. idézet. „A nagy nmltu ref. középiskola testvért kap a kath. főgimnáziumban, nem gyűlölködő, hanem szerető testvért stb." Ezt már elhiszem s erre nem alkalmazom a közismert német kiszólást: „Ken" dosz." El hiszem pedig azért, mert a legközelebbi választások napjaia 2. Sőt saját hírlapi beismerésük szerint js a másfelekezetüek többet adtak a gyüjtőiven, mint a katholikusok. És végül: sem a hitközséget hivatalosan képviselve nem találhatni a mozgalomban, sem a katholikusság több kiváló egyénisége sem vesz részt benne, — hát akkor hogyan merészelnek önök az összes katholikusság nevében beszélni •és a felekezeti béke feldulásával bárkit gyanúsítani, aki nincs egy véleményen önökkel? Azt hiszem, bogy magának a főgimnáziumi bizottságnak legtöbb tagja sem helyesel oly érvelést, amelynek leghathatósabb fegyvere akar lenni a felekezeti béke feldulásával való fenyegetőzés. ///. idézet. „Az a városi képviselő vag}- nem jelent meg a közgyűlésen, vagy, ha ott volt, nem szólalt lel. Igy volt helyes, mert lehetségessé vált a főgimnáziummá fejlesztés céljaira kért 50.000 korona megszavazásának higgadt és a képviselőtestület méltóságához illő tárgyalása." Válasz. Az a városi képviselő ott volt, de nem szólalt fel. A másik, szintén ezen ügyet tárgyaló közgyűlésen is ott lesz (ha él) és fel is fog szólalni, még pedig ismert álláspontja mellett és reményű, hogy az ellenfél is meghallgatja őt és az ő támogatóit is higgadt és tárgyilagos előadásaikban éppen olyan türelmesen és méltóságosan, mint amilyen türelemmel és méltósággal meghallgatták ók is a bizottság egyik vezéralakját a mult ülésen. Ha másképpen történnék a tárgyalás, azt nem mi fogjuk előidézni. Annyi azonban bizonyos, hogy a terrorizmustól nem ijedünk meg ós a gyűlés méltóságát ismételten megvédelmezzük. Es ha leszavaztatunk, alkotmányosan bele nyugszunk a helyzetbe s nem fenyegeAkkor aztán kilépett a/ ajtón. Kisuhant, mint, az illatos, tavaszi szellő'. Eltűnt, mint a nyáreleji melengető napsugár. Es valóban, távoztával olyan rideg, olyan üres lett egyszerre a tereni. A beteg fogvacogva húzta mag.fra takaróját és mint a dacos gyermek, összeszorította ajkait. Jó ideig volt igy. Aztán minden átmenet nélkül zokogni kezdett s ugy lehelte maga elé hevesen : — Elment . . . Elment . . . Majd borzadály) keltő sikoltást hallatott: — Linda ! És kétségbeesett erőlködéssel iparkodott szabadulni nyughelyétől. A leány már akkor ott volt mellette. Egyetlen In vő szavára repüive tért vissza, mint a szent, jóságos őrző angyal. Gyöngéd karjaival párnáira segítette a visszahanyatló beteget. Betakarta lágyan, gondosan és megigazította feje alatt a vánkost. Az pedig halálos kimerültsággel roskadt össze. Pár percig ugy tetszett, nem is él. Viasszinü arcán megmerevedtek a vonások, de lassanként megteltek szemei a lélek enyhíti" harmatával. Es akkor a leány forró szeretettel hajolt a szenvedő arcára. Édes, üditő mosollyal kapcsolta! annak tekintetéhe tekintetét. Az pedig bűnbánattal ejtette mellére fejét és csöndes, töredezett hangon rebegte: — En édes mindenségem, gondviselő, védő angyalom. Fájdalmat okoztam ismét a te drága, jóságos ssivednek. En martyrom, éu áldozatom. Megtudsz-e bocsátani nekem'.' A leány gyöngéd szeretettel fogta két kezébe a szenvedő ifjú fejét. Forró homlokát rászorította annak beesett, tüsfoltos képére. Kitörő zokogását emberfeletti erővel tartott i vissza, de könnyeinek nem parancsolhatott. Azok összefolytak a beteg sűrű, forró könnyeivel. És ahogy együtt sírtak, oly jól esett az a beteg exaltált lelkének. Lassan elcsendesült. Arca megszűnt vonaglani és csendes, szelíd hangon kezdett beszélni: — O, Linda, olyan irtózatos azt hinni, hogy te nekem nem vagy egyebem, mint ápolója a halállal küzdőnek . . . A leány kiegyenesült. Két kezébe vette a beteg hideg kezeit s beszélt hozzá az édes anyák oktató, dorgáló s mégis mobdhatlan nagy szeretettől átható hangján. — Atilka! Te ismét rossz gyermek vagy. Százszor ígéred, hogy nem fogsz a halálról beszélni és százszor megszeged azt. Miért teszed ? Ugy-e én sohase beszélek előtted oly dolgokról, melyekről tudom, hogy azzal fájdalmat okoznék neked. S te engem a halálfélelmeddel hányszor tnegszomoritasz. Pedig ugy-e, sokszor megmondtam már, hogy erra nincs okod. Még szorosabban fogta a beteg kezét. Szorosan, mintha a fél lábával koporsóban lévőt önerejével akarná visszatartani. És a szemébe mélyedt átható tekintetével és ugy beszélt a halódó lélekhez : — Atilla, tftszel-e nekem? ED mondom . . . I.

in da mondja: Te nem fogsz meghalni. Nem szabad. Nem akarom. Nem engedem . . . H'szel-e ne. kem ? A haldokló óriás fanatikus hittel nézett fel a lányra. Átszellemült arccal, a meggyőződésnek erőt adó, szent hitével rebegte: — Hiszek . . . Nem fogok meghalni ... Te nem akarod ... Te nem engedsz . . . Éa szétsimultak arcának eltorzult vonásai. Az a nagy, láthatatlan kinzó erő, mely a szenvedések kálváriáján huroolta már végig, mintha megsokalta volna kegyetlenkedését, e percekben pihenni engedé. S ahogy közérzülete javult, kedélyének hullámai is elcsendesedtek. Rajongó imádattal nézte a leányt és éltető reménységgel kezdte szőni álomképeit. — Meggyógyulok. Mert te akarod. Mert te imádkozol értem. Mert te szenvedsz. Meggyógyulok, mert abból fogok enni, amit te nyújtasz. A te két kezed rendezi el ágyam párnáit és én kipihenem leverő lankadlaágomat. Meggyógyulok, mert azt a levegőt szívom, amit te. Az a napsugár éltet, ami téged. És te ezzel a két kezeddel osak engem fogsz ölelni. Ezek a ragyogó szemek az én lelkemet melengetik s az ajkad szólása mindig hozzám beszél. A leány minden szóra helyben'iagyólag, rithmiktiBan intett. Háttal ült az ablaknak s az alászálló nap sugarait éppen felfogta a tiu arcáról, a mitől aztán szőke hajkoronája az olvasztott arany fényé-