Pápai Lapok. 35. évfolyam, 1908

1908-09-27

gatóinak. Elment cellájába, a lionnati többé ki nem jött. A kölni érsek egy ízben meg akarta .őtlátogatni cellájában, bekopogtatott, de nem kapott választ. Újból kopogtat és beszól: „Albertus itt vagy!?" erre mintha csak a sírból szállt volna íöl a hang, jött a válasz : „Alb er tus óh az nincs itt többé." Nekünk is megadatott valamikor egy olyan társadalmi élet éltető melegében sütkérezhetni, aminőt nem minden városban találhatni, de egyszerre mintha beborult volna felettünk. A gazdasági gyedik - hála istennek a mienk maradt, akinek aztán vrdemei elismeréséül a közönség megrendit he tétlen bizalmának jeléül az egész város, a várost összélet vezetését és kormányzását tett le kezébe. E férfiak egyike sem gondolt a saját előnyére, hanem mindig csak azt nézte, kereste, a mi a városnak és társadalmi életének jó. Nem kellett akkor se firma, se cégér, se tábla, e nélkül is odatalált minden ember arra a szent helyre, ahol szeretettel íogadták az üldözöttet, viés kulturális fejlődós legszebb sládiu- gasztaló szóval a szenvedőt és enyhítő mában megcsuklott a társadalmunkjbalzsamot kapott a fájdalom. Minden hangja, elakadt szava és vissza esett a 1 egs i v ár ab b s e té t s égb e. Es aki minálunk a régi kedvc-s, barátságos társadalmi életet keresné, csak olyau feleletet kaphatna, minőt a kölni érsek kapott Albertus baráttól: Társadalmi élet óh az itt nincs tö bb ó, Miről apám nagy busán szólt, Hogy itt hajdan szebb élet volt. Bizony bizony mondom szebb élet volt. Az emberek megbecsülték, tisztelték, szerették egymást; bizalommal viseltettek, őszinték voltak egymás irányábau. Ma — mindennek hire hamva sincs. külső jelzés nélkül is odatalált mindenki ahol fellelhette laki azt, amire szüksége volt, jó tanácsot, jó szót, jóakaratot. Nem kellett lámpával keresnünk azt az isteni tanok alapját képező szeretettől áthatott szivei, - melyei ma fényes villamvilágilás, de napfénymellet sem lálhalunk meg. De ne elmélkedjünk a mult felett, hanem nézzük a jelent.Fájdalom sivár képet nyújt. E sivár kép előtt behunyt szemmel elvonulni, felette szó nélkül napirendre térni csak olyan lelki sivárságról tenne tanúbizonyságot, aminőt Parsival mutatott, amidőn a Grálok várának küszöYolt idő, nem is olyan nagyon ró-j hót először átlépve, Anfortas király längen, amikor a társadalmi élet vezetése,'szenvedéseit látta, de azok őt teljesen irányítása mindössze 8-4 ember kezében hidegen hagyták és ű szó nélkül ment volt. fts a társadalmi élet virult. Amit tovább. ez a 3-4 ember együttesen kieszelt, azt j Hogy mi az okai annak, hogy társzó nélkül acceptáltaa társadalom, mert j

S!U

i

iV

j

m

i életünk ilyen pangásnak indult, át volt hatva vezetőinek, irányitóinak\\

W

gy az a benső meleg, 'mely az előtt önzetlenségétől. A mit ez a 3-4 emberi.; [.f,.

sns érintkezésben nálunk mindig akart, az ment mint a karikacsapás,; észlelhető volt. fagypontra sülyedt, umit kezdeményezett, az sikerült. E férfiak közül hármat elveszítettünk. Az egyik — sötét sírjában pihen. A másik, balatonmelléki villájában ól visszahúzódva a közélettől, a harmadik a veszprémi püspöki várban tölt be egy előkelő kanon oki slallumot. a neannak talán a kor s az azt átható szellem a megmondhatója. Ma senki sem akar vezetett lenni, ma mindenki maga akar vezetni. Ma mindenki központ akar lenni. Ma mindenki a maga előnyét keresi a gyakorlati életben, ép ugy mint a társadalmi éleiben, valamint a társas érintkezésben. Ma mindenki azt nézi, azt kérdi első sorban, mi haszna vau ebből, minő előny hárul reá abból. Ma csak staffázsnak tekinti egyik ember a másikat, hogy kiemelkedjék m i n cl eu áro n a többi közül. Ma a személyes névmások nem érvényesülnek, te, ő — nincs, de annál több az — Eu. Ma azon van mindenki, hogy leszorítsa a másikat a tettek mezejéről, az érvényesülés teréről, hogy csak a saját Énjét tolhassa előtérbe. Mindenki a maga főztjét tartja legizletesebbnek és azt akarja, hogy ízlését, bármilyen torznak találja is azt a másik, arra rátukmálja, ha kell, 'kényszereszközökkel. Csak az a jó, az az élvezhető, amit ő tálal fel asztalán, a mi a más asztalán, kerül bonckés alá, az szerinte ém-elyitő, kárhozatos, hülyeség. Ma minden üres cigaretta hüvely azt kívánja, hogy ágyucsőnek tartsák. Es minden elhajított üres Häkerhcts gyufa skatulya, melyet véletlenül az ár felkap és magával sodor, azt képzeli magáról, hogy ő egy hatalmas Lloyddampfer. Es miude körülmények aztán azt eredményezik, hogy ki-ki a maga utján halad, de mindenki más irányban, és igy a találkozás ki van zárva, lehetetlenné van téve. Azt a pontot kellene megkeresni, amelyen az egyesek s az egyesek által képezeit kisebb nagyobb csoportok találkozhatnának. Nehéz dolog, de idővel talán akad valaki, a ki ezt a pontot megtalálja. Ennek a pontnak keresésén} kell mindannyiunknak indulnunk, és rj ki rá akad, a ia scéue! mulassa azt meg bátran és önérzetesen! Ne leljen és riadjon meg a lehurrogástól. A la scéne! Elő minden eszmével és ötlettel, mely egyes elemeinket közelebb hozhatja egymáshoz. arra az eredményre jutott, liogy a családi politika érdekében oly házasságot kell kötnie, amely . . . — A kiníly nős ! — A házasság őszen Iségének beleegyezésével felbontbató lenne . . . — Ab, oz sok! — KP titkos diplomáciai utón már legközelebb kérdés fog intéztetni ("szentségéhez, vájjon hajlandó lenne-e ezt a házasságot felbontani. A királyné szemei villámokat szórtak. — De hisz ez aljasság! El akar engem kergetni, mint az utolsó cselédjét ? Hát lehetséges ez? Azt hiszi, hogy mással jobban jár? Oh nem! Neki nem lesz gyermeke senkitől! Krti ? Senkitől! A királyné az izgalomtól kimerülten egy karosszékbe roskadt, és kezeibe temette arcát. — Végtelenül boldogtalan vagyok, Felséges asszonyom, hogy ily nagy bánatot kell okoznom, — monda (.lox báró — de nem szabad elveszíteni minden reményt. Néhány percig csönd volt a szobában. Olyan <;sönd volt ez, amelyben a lelkek beszélnek. Es a lelkek megértik egymást. Egyszerre fölegyenesedett a királyné s kezével az ajtó felé mutatott. De karja lehanyatlott. — Köszönöm, — mondotta, — köszönöm. Habival Inrtozom önnek . . . Azon este Cox báró maga ment. a palotaőrségre, liogy a felváltást ellenőrizze. — Ki kerül őrségre ma este tiz órakor a királyné őfelségének lakosztálya isié? kérdezte az őrparancsnoktól. Az őrparancsnok egy fiatal, halavány közlegényre mutatott. (!ox báró végig mustrálta a tekintetével B az ajkát biggyesztette. Majd körülhordozta üzemeit az egész legénységen s az ujjával rámutatott egy jól megtermett piros aren ifjú katonára, akinek teáién pompásan megfeszül az egyenruha. — Tiz órakor tö fogsz őrségre menni! — monda ellentmondást nem tűrő hangon, — éltetted \' — Excellenciád parancsára! * Gyönyörű holdas est volt. A felhőtlen égboltozaton millió csillag ragyogott. A park zöldülő bokrai között enyhe szellő fújdogált, amelybe balzsamos, kábító virágillat vegyült. Akkor váltották fel az őrséget. Az a fiatal katona, akit Gpx báró kiszemelt, megkezdte a szolgálatot a királyné lakosztálya előtt. Vállán a fegyverével, fel és alájárt a boltozatos kaim előtt. Négy lépés jobbra, négy lépés balra. Léptei messze koppantak a csöndes éjszakában. 0 maga elmerengett. A gondolatai valahol messze, egy kedves kis faluban időztek, a hol nevelkedett, és a hol másfél éve per| elült utoljára táncraegy szőkehaj u fiata leánnyal... Álmodozásaiból rnhasiihogás riasztotta'föl. Sűrűn lefátyolozott, karcsú nő lépett ki a kapun. A katona tisztelgett. — Kövessen, szólt suttogva a nő. Az ilju habozott. — A királyné parancsára ! Az őr eltűnt a kapu homályában. Az udvar túlsó oldalán hirtelen becsapódott; egy ablak. * * * Félóra múlva az ifjú újból megjelent őrhelyén. Az arca tü/.ell, a szemei csillogtak. Négy lépés jobbra, négy lépés balra. Léptei messze koppantak a csöndes éjszakában. Halkan, mint nz árnyék, közeledett feléje valaki. — Tudod-e ki vagyok*.' — Excellenciád parancsára 1 — Jól van . . . jól van . . . Derék legény vagy . . . Hát . . . Izé. Nehéz-e a szolgálat ? Mi ? No, sebaj . . . Nesze egy kis jóféle frissítő. A katona líhörpintotte. — No, még egy kortyot! — nógatta Cox báró. — Ugy-e, hogy íínom ? Magam is élni szoktam vele . . . No, Isten velünk! A báró eltávozott. Alighogy elti'mt a park fái mögött, a fiatal atona zsibbasztó fáradtságot érzett, a tagjaiban.