Pápai Lapok. 30. évfolyam, 1903

1903-03-08

XXX. évfolyam. Pápa, 1903. március 8. 10. szám PÁPAI LAPOK. Pápa varos hatóságának es több papai s pápa-vidéki egyesületnek megválasztott közlönye. Megjelenik minden vasiirnap. Szerkesztőset: Jókai Mór utca 00M. szám. pjaáéalvatal: ßoldberg (iyula papirkereskedése, fC tér. Telefonosam : 41. Felelős szerkesztő ; KÖRMENDY BÉLA. Klötizetések és hirdetési dijak a lap kiadóhivatalából kttldendAk. \ lap ara: e»e«z e\re li> k..r., félévre 6 k.. negyedévre '•'> k Kaves szám ára ;to tillér. Amerika! A magyar nemzet testén erős Ütésekéi ejtett már eddig is a kivándorlás, nemcsak az emberanyag elvesztésében, hanem a kiinnlevők agitáeiója folytán kezd kiveszni a nemzeti érzésnek az a nagy ereje, amely a magyar alkotmányosság vérrel szerzett integritását biztosította évszázadokon keresztül és melynek minden érzés szilánkját egyesíteni kellene ezekben a nehéz időkben, a nemzetiségi kérdés folytonos szakadatlan aktualitása melleit. A magyar tanyákon az idegen fold dicséretét bálijuk. Szájról-szájra terjednek a nép fantáziája által még színesebbre festett tündérmesék az aranyról, a vagyonról, amelyet Amerika ad. — Arról nem beszél egyik sem, hogy annak a I<H> percent nnmkabértőbbletnek mi az ára? Hogy az amerikai bérmunkás az emberi jogok és erkölcsi pozíciók teljes nélkülözésével egy munkaerő, egy meg nem kímélt, be nem lotl gép, akinek jövendőjével, sorsával, életevei, erkölcsével, jogaival és egyéniségévi 1 nem törődnek a trüstök. Minden köteléktől, a családtól, a szentet nagy érzésétől elválasztja talán örök időre, az a tengeri ut, amely ezer veszély és bizonytalanság örvényébe visz, mely elszakítja a tűzhelytől és annyi esetben megbontja örökre erkölcsi életéi és mindezt a 100 percent munkabértöbbletért teszi? Kivándorolnak nemcsak a teljesen vagyontalan szolgaemberek, hanem azok is, akik földdel bírnak, a buza, a rozs kalászait aratják le a verőfényes nyár hónapjain. A magyar ember elhagyja, eladja a földjét, hogy hajóra szálljon és ezer veszély közt menjen el bérmunkásnak, követ fejteni, fojtó tárnák sötétjébe, elfeledve mindent, a múltját, az önérzetét, az érzései! csupán a sárga érc reményében ! Végtelenül komoly és szomorúságában is érdekes társadalmi evulueió ez a tódulás, egy fejlődésnek áramlata, amely fejlődés a maga egészében, hatalmas, ÜdvÖS és jelentékeny, de a kivitelben tragikus és kétségbeejtő. A kivándorlás szociális szempontból nézve nem más, mint a föld egyeduralma elleni támadás; az évszázadokon keresztül a földnek és földért élő magyar rabszolga.-ág megszűnte. A bilincs, amely a magyar gazdasági, ipari és kereskedelmi fejlődést leszorította, lassanként lehull és ii nagy Széchenyi — Schmitth Ádám elméletétől duzzadó programmok, bár más módon, mint ő kontemplálta, érvényesülni kezdenek. Mindenki, akinek szivét a nemzet sorsa hozta dobogásba, arra törekedett, hogv a magyar ember lásson messzebbre is, mint a szántóföld, ne tekintsen fatalista -zeniekkel az égre, ne az esőtől várja az áldást és ne a hulló jégszilánkokban lássa a pusztulást. Kezének munkája ne merüljön ki. ne szoritkozzék arra a kis dinit nzióju anvaföldre, mely családi jogon szállt reá, hanem a gazdasági termékek feldolgozásában, átalakitá.-ában és forgalomba helyezésében, vagyis iiz ipar és kereskedelemben is lássa, találja meg hivatását. Minden nagy reformernek ez a törekvése, de minden reformerünk, a magvar hazában, nemzeti alapon akarja ezt a fejlődést létrehozni, Széchenyitől egész mostanáig, minden törvény és minden e tárgybani törvényhozási aktus, a leggondosabban és lelkesebben akarja kiépíteni a magyar ipar, a magyar kereskedelem jövőjét ; egy fényesen megkonstruált ipartörvény, egy, apró fogyatkozásai dacára, igazi nyugati magaslaton álló kereskedelmi és váltó törvénv szabályozni törekszik az ipari és forgulmi élet minden intézményét és esélyeit. Az alaj) már ma is erős kövekkel van megépítve, de a magyar ember gyorsabb fejlődést kíván, mint a sólyominadár repülése : kincseket akar. aranyat, hóséget egyszerre elérni. TA KCA. Két sir ÍV/// . . . Két sir van o temetőben, Mind ti kettőn friss o honi. Szivem fáj lm eszembe jut. Kik fékszi nek ott alant. * Az egyikben anyám nyugszik, .1 másikban kedvesem, Ivem holmit. Iini/i/ melyik drágább, .l/i/////, szentebb énnekem. Ilutli Siklás Meghalt egy szép leány... — A .I'djiiu /aiy.oA" eredeti tárcája. — Irta n.wi-lhii. I'.des, bűbájos tavaszt igérő nap, tele veröfény'ivel, sejtelmes titokzatossággal. < >rök szép természet resaéayt keltó" hatalma, boldogan borultam le mindig fenséges szined előtt. Hámultam felhőtlen eged •Síid kékségét. Kllenállhatatlan vágy vonzott ki most is a szabadba. A langyos, tavaszt jelző szellő meglegyinti arcomat és mégis elszorul a szivem. Ilyen bűbájos, tavaszra ébredő, derűs nap volt. Tele boldogsággal, vidám játékkal, édes kacagással. Gondolataim viaszatérnek a múltba, az alig elmúltba, melyben tele életkedvvel, gondtalan vidám-ággal kergettük együtt szines illúzióink himporos lepkéit. A tavasz, újjáébredését ünnepeltük. A virág fa kádassal, a madárdallal teljes tavaszt. Visszagondolok rád. Klőttem lebeg gyönyörű, sudár alakod, rózsapirban égő kedves arcod. Eszembe jut áldott jó szived, szelid szép arcod. Gyonyörfl, lelkes, nagyszivü leány, hova, mivé lettél ? ! Kinos fájdalom mardossa szivemet, forró kónveseppek hullanak bánatos arcomra, ha arra gondolok, hogy te itt hagytál minket. Emlékszem . . . Vig kacagás közt, boldog tudatlanságunkban örültünk a mosolygó időnek. Magasra röpült a szálló lapda « villámán futkostunk a kert porondos utain. Majd meg fáradtan a sok bohó játéktól, dúsan teritett asztaltalhoz ültünk, hogy kivánságodra nagv pusztítást vigyünk véghez áldott jó nővéred műremekein. Kacagva csendült össze tiz apró pohár. Ks a te kezedben a kocintá«ra ÖSSSS törött a kristálv üveg. Nevettünk rajta. Hiszen bohók voltunk. Ki gondolt volna a halálra f s ebben az életvidám, pajkos leányseregben te voltál a legvidorabb, a legboldogabb. KettC» uze repet játszottál remekül. Tudtál egyszerre mulatni és mulattatni, fényes elméddel a csapongó leánysziveket összetartottad és uralkodtál telettük. Nem is volt azóta olyan szép, olyan vig napunk. ... A derűs, illatos tavasz, a forró, pazar pompájú nyár után, észrevétlenül jött a hideg, szürke tél. Az a tél, amely kegyetlen, fagyó- kezével letépte, magával vitte a te hófehér lelkedet is Ks ma, mikor az ébredő természet újra kicsal a szabadba, vissza tér lelkem a múltba, az alig elmúltba l keserűen köuyezem . . . Lehetséges-e, igaz-e, hogy elmúlik minden ? Az édes, balzsamos tavasz virágaival, a gondtalan boldogság gyönyöreivel, az ifjúság csengő kacagá-ával ? Igen, elmúlik minden. l'.lni, szenvedni, talán szeretni és aztán meghalni, ez-e csak a rendeltetésünk '.' Es imé elmúltál te is. Nem vagy már közöttünk. Kagyogó, örökké mosolygó arcodat nem látjuk többé. Ks mi itt vagyunk még, folytatjuk znrándoklásunkat ama górön* gyös utón, amelynek neve : az élet. De az az illatwz.ó ibolyaszál, melyet «irhautodró| szakítottam le, mintha azt susogná, hogy nincs enyészet, elmulá-, csak átváltozás s mintha a te szemeidet látnám abból kiragyogni, mintha a te lelked lengene körül s ajkad suttogását hallanám, a vigasztaló szót: Örök nz élet . . .