Pápai Lapok. 27. évfolyam, 1900

1900-11-04

tervbevett szini kerületre (Győr—Sopron—PápaKomárom) nézve s egyben a következőkre nézve kér felvilágosítást: 1. Van-e a városnak színielőadások céljaira alkalmas (fűthető) színháza, terme vagy nyári színköre? 2. Amennyiben pedig sem színház, sem alkalmas terem, sem megfelelő színkör nem állana rendelkezésre: hajlandó és képes lenne-e a város — a színigazgató megtcrheltetése. nélkül — alkalmas terem berendezéséről, vagy a közönség igényeinek megfelelő színkör felállításáról a közel jövőben gondoskodni ? 3. Egy a közönség igényeit kielégítő színtársulat mennyi ideig működhetnék a városban? Hány hétig vagy hónapig nyújthat a város közönsége tisztességes exiszteneiát a színtársulatnak? 4. Melyik időszak a legalkalmasabb előadások rendezésére? 5. Micsoda erkölcsi és anyagi támogatásban részesíti a város a színigazgatót? Eleve megjegyezni bátorkodom, hogy a téli szezonra — természetszerűleg — azok a városok tarthatnak első sorban igényt, amelyek hosszabb időre ('-5—(5 hóra) biztosíthatják a társulatot, s amely városok rendes, fűthető' színházzal vagy alkalmas teremmel rendelkeznek; a szezon másik része pedig a méltányosság és lehetőség szerint azon városok között oszlik meg, amelyek csak rövidebb időre (!•—2 hó) biztosíthatják a színtársulat exisztenciáját és amelyek színkörökkel rendelkeznek. A kérdőpontok s főkép a tervezett szini kerület körül rögtön élénk vita indult meg. A bizottság majd minden tagja véleményt nyilvánított s bő anyagot szolgáltattak a megbeszélésére UoJ/'ner Sándor dr. és Hanauer Zoltán hosszabb felszólalásai is. Egyhangúlag jutott kifejezésre az a nézet, melyet mi gyakran hangoztattunk, hogy városunkban téli szezon létesítendő. Ez természetesen szükségessé teszi, hogy a színházban a fűtés dolga rendbehozassék, az orkeszter, az öltözők bővíttessenek stb. Ugyancsak minden felszólalás hangoztatta, hogy városunk teljes társulatot kapjon. Több felszólaló kívánatosnak jelezte, hogy a város az ide érkező jó társulatot valami csekély szubvencióban részesítse. A tartalmas vita végeztével a bizottság az orsz. felügyelő kértlö pontjaira nézve egyhangúlag a következő határozatokat hozta : A városnak téli előadások tartására alkalmas fűthető színháza van. A város az igényeit kielégítő társulatnak 3 hónapig nyújthat tisztességes exiszteneiát. Az előadások tartására legalkalmasabb idő : virágvasárnap előtti időből hat hét és szeptember hava. A társulatnak a város ingyen színházat ad, a szinügyi bizottság pedig megfelelő bérletet gyűjt. A tervbe vett szini kerületet a bizottság elfogadhatónak találja, lia e kerületben Pápa városának a teli szezonra vonatkozó igénye kielégítésre talál. Amennyiben a kerületben ebbeli igényünk nem lenne kielégíthető, úgy Győr, vagy Sopron központtal áj kerület lenne létesítendő, melyben Pápa város részére 17° hónapos téli szezon biztosíttatnék. E határozatoknak megfelelő felterjesztés megszerkesztésével az együttes ülés a szinügyi bizottság titkárát bizta meg. A felterjesztést annak idején egész terjedelmében közölni fogjuk. TOLLHEGGYEL. Mikor a Jimből Jancsi lessz. i. A sportélet soka:, említett népszerű alakja, Jim, a Verédi gróf hires zsokéja, Katán Gergelynek, egy alföldi uradalom béres gazdájának a lia, tíz éves korában már a legszilajabb csikók hátán nyargalta be a homokos pusztákat, kemény kis ökleivel ráparancsolt a szilaj állatra, az meg szót fogadott, csendes lett, jámbor. A földesúr hirét vette ritka tudományosságának a lovaglásban, magához fogadta, úri módra neveltette, mert a nagy uraknál minden jámbor mesterségnél, minden tudományosságnál többet jeleut — a ló. A Jancsi de sokat nevetett, a piros pozsgás arca majd kicsattant a kacagástól, mikor ott fényes Pest városában, a hová a sorsa vitte, megnyirbálták a nevét, belebujtatták valami furcsa öltözet ruhába és azt mondták, hogy ez után Jim lessz, zsoké. Később az arca megsápadt, de a zsebébe temérdek pénz gyűlt, sok ezüst, arany, meg mindenféle ajándék, amiből az otthon való béres gazdának kicsi fehér házikóra, édes fürtöt termő szó'llőre is tellett. Meg is hivta magához egy tavaszi versenyre az édes apját, hadd jöjjön el hallaui a fia dicséretjét. El is jött a vonaton paraszt módi iinueplő bekecsében, cifra pitykés dolmányban. Mikor a fiát meglátta, szarvasbőr nadrágjában, borotvált, bajusztalan arccal, csak rázta a fejét: „Csúnyaságot csináltak veled fiam, nem csodálom, ha megfizetik, megérdemled, ékességét az arczoduak, hogy oda adtad." Jim mosolygott, aztán egy jegyet adott neki, mondván : „Meujünk a versenyre ; az első sorba eresztik ezzel, lássa meg, hogy a mit tanultam, meg vau auuak a sikere*" Az öreg vonogatta a vállát : P

Hát 'iszeu jó mesterség lehet az igaz, csakhogy az arcodra illenék már e»y kis pirosító." II. A tavaszi meetiug egyik izgalmas versenynapja volt a nagy favoritok mérkőzése, melyre kiözönlött az egész város „divatos bűne", az arcokon az arany utáni vágy hisztériája vonaglott, a kegyetlen játékos düh dúlt a totalizatőr asztala körül és halomba gyűlt a pénz, a bünuyerte és kiuos munkában szerzett pénz. A pompás kosztümökbe burkolt asszonyok ideges kézzel vetették oda az aranyakat és sápadtan tolongtak a nagy hatalmasság, a könyves körül és szinte remegve lestek a pohos angol csupasz arcának miuden rezgését. A cingár zsokék egy-egy grand segneur uralkodó fölényes megvetésével t

tekintettek az arauyszotnjas tömegre, mig szines dresseikkel kacéran játszott a fényes napsugár. Jim ott állott a lova mellett és a hosszú selymes sörényű pej inén szikár, izmos nyakát simogatta, nem látott senkit, csak a lovát, alföldi méues tüzes állatát, a melynek hatalmas szügyéu szinte remegett az erő és midőn a tél világ egy királynője odafordult hozzá és kérdezte, hogy milyen a kondíciója, gőgösen vágta neki vissza : „Jobb mint a magáé, kisasszouy ! . . A verseny megkezdődött, a tömeg láza egész az őrjöngésig fokozódott, artikulátlau hangok hallatszottak, rekedt kiáltások, biztató hajrák, pokoli éljenzés, szitkozódás. Tele volt a levegő a legostobább nevekkel, a nők csókokat hintettek n groteszk cifra dresszii vázforma zsokéK felé. A tribünök deszkái zörögtek és egész a szakadásig meginogtak. Nem volt ebbeu az ezernyi tömegben már semmi emberi, csupán az ösztönök beteg láza üvöltött, tombolt. Ma az új kor Szodomája, melyet elgyen»ítenek a vágyak, a mely boldogságát a szenvedély parokszizrnusában találja fel. Jim következett. Ott ült a ficánkoló, tüzes magyar paripa hátáu a zsűri páholya mögött és a sporthercegek hideg kaszinó arcát megvilágította az IV. A gyilkos huszárkapitány elutazott Hercegvárról a párbaj után. Rögtön ment az ezredéhez és előadta a következőket: Két barátom jött Hercegvárra, meghívtam őket szarvaslesre. Az egyik Weber báró, őrnagy, a másik Ghymes, főhadnagy, rnind a kettő a tizenkilences huszároknál. Vadászat után elmentünk a Koronába ebédelni. Odajött Ghymesnek egy ismerőse, akit Kun Elemérnek mutatott be. Látásból már ismertem. Jeles udvarló lehetett, mert mindig asszonyokkal láttam. Mi jól találtuk magunkat és az ebédből vacsora lett. Később cigány jött, sok szép asszony is volt az étteremben. Mind igen szívesen üdvözölte Kunt. A pezsgő a fejébe mehetett, mert bizalmasan kezdett velem suttogni és ahogy kérdezősködtem a jelenlevő hölgyekről, mindegyikre tudott valami csipos megjegyzést. Meglátszott a szavain, hogy ismeri azoknak a hölgyeknek intimitásait. Egyszerre bejött két fehérbe öltözött leány. Egyik hidegen fogadta köszöntését, a másik annál szivesebben. Mindjárt szolgált magyarázatokkal. — Két *ővér — mondotta — nekem benső ismerőseim, az egyikkel már szakítottam és most a másiknál akarok sikereket. Szörnyen bomlanak <Srtem szegénykék. Majd egész részletesen elmesélte a dolgot. En csodálkoztam ennek az urnák a bizalmaskodásán, mert végre is semmi közöm sem volt az egészhez. Nem volt részeg, csak azt akarhatta, hogy bámuljam. Ettől a perctől fogva utáltam ezt az embert. Nem akartam vele gorombáskodni, mert a barátomnak az ismerőse volt, tehát másról kezdtem el vele beszélni. Azt mondtam neki kitérőleg, hogy nem törődöm én a lányokkal semmit. De csak minduntalan visszatért kedves tárgyához, az asszonyokhoz, liizalmasan megvallotta, hogy ezek az asszonyok, akik itt állnak, mind megcsalják vagy megcsalták az uraikat. Az ajtó nyílott és uj alakok jöttek. Az asszonyt ismertem, udvaroltam neki főhadnagy koromban. Szép, harminc éves asszony volt. Megláttak benuünket és Kunt bizalmasan üdvözölték. Alig foglalnak helyet, oda fordul hozzám és azt susogja felém : — Ezzel az asszonnyal is viszonyom van. Barátaim heves vadászvitában voltak, és nem hallottak semmit. En előttem egy pillanatra fordult a világ, és egyszerre sötét lett a szemem. Az első pillanatban rá akartam rohanni és leütni a gazembert, de mégis valamennyire fölülkerekedett bennem a higgadtság. Reszkettem a dühtől, felálltam az asztaltól, a barátaim rámnéztek, és azt mondtam annak az embernek : — Hallja, maga oly szemtelenül hazudozik nekem, tovább nem akarom hallgatni. Menjen az asztaltól. Szólni akart, fehér lett, mint a fal. Eu pedig kezeimet ökölbe szorítottam és indulatosan sziszegtem a fogaim közül: — Ha még egy szót kiejt a száján és el nem takarodik, fölpofozom és kidobom. A barátaim nem tudtak szóhoz jutni a csodálkozástól. En bocsánatot kértem tőlük, de nem mondtam el nekik részletesen, mit hallottam attól az embertől és megkértem őket, legyenek segédeim. Látták, hogy józan vagyok, nem kérdeztek többet semmit. Elmentünk onnét, örültem, hogy semmi botrány sem történt. A kávéházban ismét találkoztunk, két barátjával jött oda; ott mindjárt kihivatott. Segédeim rögtön félrevonultak velük. Hamar megegyeztek : reggel öt órakor háromszor lőni kell. Haza mentünk lefeküdni. Reggel korán felkeltettük a katonaorvost és a fegyverkovácsot. Az töltött. Az én pisztolyaimra esett a választás. Céloztam és agyonlőttem. Mikor láttam, hogy eltaláltam, nem éreztem semmi lelkiismeretfurdalást vagy szánalmat. Pedig jó szivem van mindenkihoz, soha meg nem bántottam senkit. Hanem a pisztolyaim kitűnően hordanak, ezredes űr . . .