Pápai Lapok. 27. évfolyam, 1900

1900-08-26

A katonaság részéről az ilyen tömeges beszállásolás — azt hisszük — igen ked­vező fogadtatásban részesülne. Csak sokkal célszerűbb — hogy mást ne említsünk, már a fegyelmezés szempontjából is — ha az egész ezred együtt van, mintha száza­donként, szakaszonként, de sőt még kisebb osztagokban is külön van az ezred legény­sége elszállásolva. Már egészen más kérdés, hogyan fo­gadná a városi lakosság ezt a tervet. A lakosság zöme ugyan — mint említettük is -- egyre-másra megújítja pimaszait a katonai beszállásolás alkalmatlansága, terhe miatt (»aztán még a pénzünket is csak úgy 4—5 év múlva látjuk !«), de azért kérdéses, hogy mikor választani kell a beszállásolási járulékról való végleges lemondás és a baj, kellemetlenség s a járulék kései megkapása között, mégis nem választanák-e — az utóbbit. Éppen ."zért nagyon helyes lenne, ha it városi hatóság ez irányban puhatolódznék s es.uk ha teljesen meggyőződött arról, hogy a lakosság közóhaját teljesíti a barakkok felállításával, akkor lépne, véleményünk szerint, igen megszívlelésre méltó tervével a város képviselőtestülete elé. Ügyvédek nyugdija. A szabad pályának az a megkülönbözteti" természete a többi röghöz kötött kenyérkereső foglalkozással szemben, hogy aki rászánja magát, a kilátásba vett nagy nyereségért, gyors és könnyű vagyonszerzésért kockára teszi a maga, családja ellátásának biztosságát, állandóságát Ez a hazárdnak tetsző, szinte játékosi koc­kázat a valóságban nem mutat olyan sötét képet, mint amilyennek úgy odavetőleg tetszik. Orvos, ügyvéd, mérnök, újságíró, művész, ha hozzávaló tehetsége, tanultsága, no meg ok­vetlenül egy kis szerencséje is van, mind szépen, tisztességesen megkeresi a munkájával azt a min­dennapi kenyeret, amire magának, családjának szüksége cs joga van. Síit mondhatni: a kereseti arányok még ma is jóval kedvezőbbek a szabad pályákon, mint a köz- vagy magánhivatalnok-vihígban. Hanem ami a rokkantság, munkaképtelenség, elaggás és főként halál esetén a család ellátását illeti, itt az állapotok még megdöbbentően kez­detlegesek. Bízvást megállapítják, hogy elmúlt az az aranykor, mikor elég volt kiütni az orvosi, vagy ügyvédi cégtáblát s a vállalkozó szellemű fiatal ember ezzel rálépett a bizonyos megvagyonosodás ösvényere. A mérnökökre sem jár éppen mostan­ság jó idö, miről tanúskodik az a szomorít tolon­gás, amely minden állami mérnöki hivatal elő­szobájában tapasztalható bármily kicsiny, de fix jövedelmű álláskára aspiráló, elkracholt vállalkozó­mérnökök részéről. Aránylag még a legkisebb státus, az újság­íróké, gondoskodott legcélszerűbben a maga nyugdíj­intézetével, segélyegyesületcvel a jövő nehéz gond­jairól s legalább az elárvult család tisztességes föntartásáról. Éppen mert eleddig legkevésbbé érezte eze­ket a lelkiismeretbe vágó komoly életgondokat, jóformán semmit sem tett azok eloszlatására, in­tézményes megoryoshísára a magyar ügyvédi kar. Az idén ünnepelhetne" fertályszázados jubi­leumát a magyar ügyvédség kamarai szervezete. De az ügyvédség országszerte nem jubilál. Azt mondják, igen alaposan, hogy semmi ok sincs a jubiláris örvendezésre, mert a magyar ügyvédség helyzete, szellemi és anyagi tekintetben nemhogy javult, emelkedett, sőt határozottan romlott, sü­lvedt ezen legutóbbi neg-vedszázad alatt. Nagy versenyü, nehéz kenyérpálya ma az ügyvédkedés s a változott életviszonyok s éppen az egészségtelen és tisztességtelen koukurrencia megfosztotta magas erkölcsi díszétől, dús anyagi jutalmazóságától. Az ügyvédség megélhetési viszonyainak ilye­tén súlyosbodása mégis jó volt egyre; arra t. i., hogy most már sürgetős kényszerrel napirendre hozza az ügyvnl-nynydij dolgát. Megoldási módja ennek a humánus és okos intézménynek, ismeretes. A kamarális szervezetnél fogva jóformán ki van zárva a társadalmi önkén­tes alakulás, marad a törvényes kényszer. Minden gyakorló-ügyvéd egyszersmind tör­vényesen kötelezve van az országos ügyvédi nyug­dij-intézetbe tagul belépni s az ebből ráháramló fizetési kötelezettségeknek eleget tenni. ()ly nagyszámú s még ma is aránylag külö­nösen kedvező keresetű státusban, minő a magyar ügyvédi kar, nem fog ennek a rég rebesgetett, elhatározásukat és mind a ketten rendkívül mulatlak elhatározások felett. A régi világból való falusi kocsma egészen elragadta őket. Ebédnél való-ággal élvezték avastag táuyérokat. a durva abroszt, házi szőttes asztalkendőket. Meglévén szokva mindig társaságában ebédelni, valóban boldogította őket az egyedüllét és jól esett, hogy nem figyel minden szavukra egy csomó bér­ruhás léhűtő. Valaháuyszár bejött a szolgáló céklavörös karjaival, Kózsáué mindannyiszor alig volt képes el­fojtani mosolyát. Máskor hetekig alig váltottak egy­egy bizalmas szót, most férj és feleség telve voltak egymás iránti gyöngédséggel és ki sem fogytak a mon­danivalókból. Különösen mulattatta őket, ha kirándulásukra gondoltak s az, hogy mennyire csodálkozuáuak fővá­rosi ösmerőseik, ha tudnának róla. A hogy az órák tellek, jó kedvük kissé csöndesebb lett, de annál inkább növekedett lelkük benső elégültsége — amely szinte meghatottságnak adott már helyet. A falak kopott szinei, a régi tányérok repe­dései, miud olyan otthouoa hangulatot keltettek. Az egész környezet egyenesen visszahelyezte őket gyer­mekkorukba és ezer, régen eltemetett emlék ébredt lelkükben. Előhozakodtak ezzel-azzal, végre eszükbe ju­tott ösmeretségük, egybekelésük, nászutazások. Milyen rövid volt a boldogság, hogy elfoglalta helyét csak-1 | hamar az üres, hiu csillogás, a nagyvilági élet, — a mely egészen elvonta ó'ket az otthontól. j — Emlékezel még ? Kérdé a férfi egyszerre, halk, kissé bánatos hangon. Anélkül, hogy felelt volna az asszony, fejéi kezére támasztotta és ugy nézett maga elé fájó, mélabús mosollyal. Xem merte fölidézni azokat az emlékeket, a melyeket rossz férje mind egymás utáu fölelevenített, csak nézett, nézett és hallgatagon élvezte, hogy a férfi mennyire emlékezik még a régi bűbájos idill legapróbb résziletere is. Mindenre, mindenre . . . A boldogságot követő időkre is egymásután elevenültek meg azok az évek, amelyeket egymás mellett, de nem eyymássnl töltöttek — és amelyeknek folynmán lelkük csak minél jobban el­távolodott egymástól. Ah ! meunyire sajnálták most ezeket az elvesz­tegetett éveket! Mennyire fájt a férfinak, hogy a sivár klubb élet, — festett arcú asszonyok társasága mennyiszer elvonták nejétől és meunyire bántotta az asszonyt a sok céltalan mulatság, bálok, versenyek, zsúrok őrült hurcája, a temérdek üres fürt, amelyek szinte elfeledtetek vele, hogy férje is vau. Elementáris erővel támadt most föl mindket­tőjük szivében, érzékeiben az egészséges, tiszta vágy I a hitvesi szerelem gyönyörei után. óhajtott, áldásos intézménynek létrejövetele semmi­féle komoly akadályba sem ütközni. Epp azért okoz minden családos ügyvéd lel­kében őszinte örömet és megelégedést a Plósz Sáudor igazságügyminiszter legújabb leirata, melyet nemrég nz egyik vidéki ügyvédi kamarához inté­zett s melyben nyomatékosan kijelenti a miniszter, hogy az ügyvédi nyugdíj országos rendezése foly­tonos, élénk gondoskodásának tárgyát képezi s az ez irányban szükséges törvényhozási előterjesztést tárcája legközelebb munkaprogrammjának sürgős feladatai közé sorolja. Még egyszer a magyar iparról. Tetszeleg magának minden toll abban, bogv lángoló betűkkel váljék tolmácsolójává nemzeti iparunk fellendülésének, megerősödésének. Szép, nemes cselekedet, talán hasznos is egyben, mely kötelessége minden magyar embernek. Garmadák­ban ontják a sok betűt — betű mellé ezernvi bombasztikus, nagyhangzásu frázis durrog el — de. minden csak ivott szó marad, jó, ha egyáltalán elolvassák. Szegény magyar iparunk ezalatt elesenevész a hatalmas, évszázados, osztrák szomszéd erős ipara mellett. Azok még ankéteznek, gyűléseznek, feliratoznak, ha egy-egy magyar miniszter meg­engedi magiínak azt a hallatlan merészséget, hogy magyar iparvállalatok létesítésénél ajánlja, hogy hazai forrásból szerezze be a gyár szükségeltető anyagait. De hiszen nem ez kell a magyarnak. A kereskedelmi minisztérium, s az ipari ügyek legfőbb letéteményese, mindent elkövet, hogy gyermekéveit élő magyar iparunk erősbödjék, nagyobbodjék, gyarapodjék. Meg is látszik ez áldásos tevékenységnek a nyoma, de nem abban a mértékben, amelyben jog­gal elviírhatnók, s ennek oka nem a fentemlített tényező tevékenységében keresendő, hanem sokkal mélyebben fekszik. Lajtáutúli szomszédaink, hogy hittak meg­induló üveggyáraink működését, azzal feleltek, hogy leszállították üveggyártmányaik árát olyan olcsóra, hogy egy lillérnyi hasznuk sem maradt mellette. Céljukat — a magyar üveggyárakat tönkre tenni — el is érték, mert nem voltak képesek, a kezdet nehézsége mellett, még az Szemeik mámoros tűzben találkoztak ... A férfi elhallgatott. A nyitott ablakou beáradt az éde­­, már-már őszre emlékeztető enyhe fuvalom és az égen mint tündöklő gyémánt szemek tüutek föl egymás után a csillagok. Mindketten az ablakhoz léptek és tele tüdővel szívták be a falu balzsamos, édes levegőjét. A férfi hallgatagon bámult ki a csillagos éj­szakába, míg a nő gyöngéden vállára hajtotta a fejét és mindkettőjüknek ugy tetszett, hogy egy uj világ nyílik meg előttük, 3 hogy még egyszer meglelik a régi szerelmet, a régi boldogságot. III. Másnap tovább utaztak. — Mit mondana a világ, ha ebben a rejtett fészekben maradnánk, itt tölteni a nyarat! Monda a nő. — Igaz! — Bólintott a férfi— kinevetnének párisi ösmerőseink, ha megtudnák, hogy ugy visel­kedünk, mint egy bohó, szerelmes diák és egy harmad­rendű kis színművésznő! Annyira rabjai voltak már a világnak, a tár­sadalmi szabályok prokrusztesi ágyának, hogy a szó [szigorú értelmében nem mertek boldogok lenui. Nagyon szomorúak voltak, midőn a cékla vörös karti szolgáló behozta a reggelit. Habos, frissen fejt tej, puha fekete kenyér, | és gyümölcs.

Next

/
Thumbnails
Contents