Pápai Lapok. 27. évfolyam, 1900

1900-01-28

lennie. A város szépítésének szempontja, kell hogy háttérbe szoruljon s — azért ne is beszéljünk inkább új városházáról. A meglevő épület kibővítése és újjáalakítása útján is célt érhetünk. Kibővíteni pedig kétfélekép lehet, vagy az eddigi egyemelet fölé másodikat emelünk, vagy pedig, ha — valamelyik szomszédos házat hozzávásároljuk. A bíiloldali szomszéd — a takarékpénztár — úgyis szűken fér mostani helyén. Mind a két jelzett módját a városháza kibővítésének minél előbb fontolóra kell vennünk. A jelzett első esetben ügyes műépítész a mostani városházát is építészeti szempontból díszesebbé teltetné. A második esetben pedig biztosak lehetünk, hogy a takarékpénztár — városunk díszére — új szép palotát építtet magának. 13 igy ha új, díszes városházat nem építhetünk, lessz azért egy szép nagy középületünk. Amit elvesztünk a réven, megnyerjük a vámon. Erkölcsös irány. Végtelen megelégedéssel, igazi lelki örömmel értesültem arról a mozgalomról, melyet a vidék, az izlése miatt igen sokszor ok nélkül kigúnyolt és lenézett vidék, hivatalos szini közegei indítottak meg az Osztrigás Mieik és más festett hajú .szini irodalmi porszónák kiküszöbölése Mrgyában. Az a valóságos invázió, mellyel az utolsó évtizedben az ingatag erkölcsű, a ledérséget szemérmetlenül terjesztő íeremunkák áradata színpadjainkat ellepte, érthetővé és szükségessé teszik e mozgalmat. De nemcsak az örök erköles nevében üdvözlöm az tij erkölcsi irányt, lianem a fon lendített gall kedélyű és étvágyú, kisasszonyok érdekében is, mert az a sors, melyben a magyar színjátszás őket szerepeltette, több a purgatórium minden kínjánál, melyben erkölcstelen bűnös lelkük úgyis sínylődni fog. Kezdve a kárpitmfívészet és a pompás bútorok fényes szinbázától, a budapesti Vigszinháztól, le egész a legutolsó vidéki színkörig, szenvedtek ezek a kisasszonvok, kiket azok a színésznők kik Paris légkörét még megérteni sem tudjuk, igazán és teljesen tönkre tettek. A fővárosnak meg lebet bocsátani, hogy elfogadja őket. A főváros különböző, félszeg ízlésű közönségének szüksége lebet orfeumokra. A csőddel küzködő Somossymulató és a Folios Cuprice agyonkoptatott élcelődéseitől már csömörlik minden jóizlésü aszfaltbetyár, szükség van hát másra, újra, izgatóra, dc a vidéknek, a csendes, tiszta, harmonikus nyugalomban élő vidéknek éppenséggel nincs szüksége oly alakokra, melyeket brettli módra fognak fel a szereplők. Itt van az Osztrigás Mici, a ,.Dame de ebez Maxim/

1 amelyet immár harmadik telo ural a párisi színházak műsora. Ha tekintetbe vesszük, hogy Parisnak a valódi színházakon, a Moulin Rouge és a hirhedt (.'asino dc Parison kívül még mintegy 40 orfeum-szinháza is van é.s hogy ez orfeumszinbázak színpadján az éjjeli szabad szellemű és még szabadabb erkölcsű szórakozás minden neme képviselve van, akkor biztosra vehetjük, hogy a Feydeau darabjában, mely a társadalom minden rétegében több évre terjedő' nagy sikert aratott, a főérdem nem lehet csak a trivialitás, a mi ott — nem újság. A magyar előadásban nem látni e darabból semmi mást, mint egy kapálótlzó kokottot, aki a maga egyértelmű kétértelműségeit kacagó közönynyel, hajmeresztő vakmerőséggel dobálja a színbe. Ki gondolná itt nálunk, mikor ezt látja, bogy a szerzőnek az ily alakok bemutatásával célja is lehetett. Célja, hogy bemutassa a dekadens Paris szomorúan sivár képet. A gall hanyatlás e. ridegen jellemző rajzát, mikor már az eddig tisztaságban és egyszerűségben élt nyárspolgár rétegebe is behatol a „szellemes" bűnnek fehér karja. Ks ezt a célt nem értik, nem is érthetik nálunk. Nem érthetik a Feydeau darabjánál épp oly kevéssé, mint a Bisson vagy a többi kedvelt vígjátékok szerzőinél. Nálunk minden darai) ogvforma elbánásban részesül. Egyforma, erkölcstelenséget terjesztő lessz minden francia darab, lényegük a házasságtörés, elemük a frivolitás. Nem kis része van ebben a többé-kevésbbé tökéletlen fordításnak is. Végre is nem mindenki omelkod hetik fel az átültetés művészetének Ambrus Zoltáni magaslatára. A színházak különben is színikritikusuk szerint osztják fel a fordításokat és így csak minden tizedik szerző olyan szerencsés, hogv hivatott átültetőre talál. A Vigszinház a maga nagy anyagi erejével legalább külső kiállítás tekintetében nyújt stíl szerű. A francia hálószobák és szalonok fennen' dicsérhetik a magyar ipar kiváló haladását, de vájjon bútorokból áll-e a szinköltészefc és színművészet?'A közönnyel, rés/vétlenséggel küzdő, szomorú sorsú direktor természetesen még erre sem képes. Minek tehát lehetetlent megvalósítani akarni? Minek e küzdés szélmalmok ellen? Sem szellemben, sem tartalomban nem azt adjuk, a mit a francia szerzők adnak, céljuk itt nincs, minek műsorunkat darabjaikkal elárasztani ? A magyar szinész különben is maradjon meg azon a téren, melyre vérmérséklete mintegy predesztinálja. Ha itt most saját szini költészetünkre nem is gondolunk, ime mily fényesen meg tudja érteni a magyar szinész a Dél izzó szenvedélyét. Az olasz és spanyol dráma minden erősebb érzelme, megdöbbentő tragikuma ott lüktet a magyar faj szivében. Vagy ha a színházi zeneköltészet mezejére tér át, művésze a magyar szinész a melódiáknak, messze földön nem találni párját a mi operett-énekesnőinknek. l)o képtelen mosolyogni a magyar szinész a párisi bulevardok gyermekének fáradt, mély, szomorúan merész mosolyával, melyből végtelen világuntság árad felénk, — az agyonélt ember hitetlensége a tiszta eszményekben. Nem tud a magyar szülésznő mosolyogni, mint a parisieime, kinek arcára a villanyfényes éjszakák olyan sajátos, a gyöngyház bágyadt fényéhez hasonló zománcot leheltek, nem tud, — ne is tudjon — olyan romlottan kedves, oly cinikusan bájos lenni, mint az a pezsgő-királynő, aki Osztrigás Mici néven látogatott cl hozzánk. A vidék cenzúrája, új, üdvös, erkölcsös iránynak biztató előjele. Azé az irányé, mely nemesebb, tisztább drámai költészetet és szimuűvészetet van hivatva életre kelteni. Szeged és Nagyvárad példája követésre méltó, kövesse is minden vidéki magyar szinpad. Ügy tudjuk, hogy a pápai iutendatűra a közelmúltban megalakult. Annak idején, mikor a hozzánk érkező színtársulat műsorát bemutatja, tartsa kötelességének ez az intentlatúra a műsort ügy megrostálni, hogy orfeumi' trágárságok ne riasszák el a közönséget a színházba járástól.*) „ Foüolän. *) E tárgyhoz, mihelyt terünk engedi, tvjsz letcsftn hozzászólunk h z e r k. megkezdett nyugodt életmódunkkal sem ellenkezik. (VondcK'U igent intettem hát. így történt a pimpi megvételének elhatározása. >!Illő, bogy most már leányról is irjak. Szerb Jolánról, ha úgy tetszik, ki lent lakott az első emeleten. Mindekkoráig azt hittem, bogy a leány, e kékszemű szőke, még csak észre sem vett bennünket, de Bonca teljes bizonysággal ennek ellenkezőjét állította, miben különben, ha nem csalódom, bozontos hajának is nagyrésze volt. Ellenben apjáról, a profeszorról feltétlenül megvoltam győződve, hogy bennünket, korhelyeket, ki nem állhat, persze nem tudhatta a jó öreg úr, bogy mi már régtől — reggel óta -— csendes útra tértünk. Ez egész ügyben az a fontos, hogy az egész udvarban egyedül Jolánnak volt madara, egy kis kanári, melyen, mint bogy már megunta, túl akart adni. így esett, hogy másnap Bonca, még a kora délutánt órákban — sütött a nap és illatos volt a levegő — leküldte Franyó Fannyt Szerb Jolánhoz megtudakolni, vájjon mi igaz van e szállongó b Írekben. Franyó Fanny hamarosan visszatért, jelentvén, hogy nevezett úrhölgy csakugyan elszándékozik adni kanáriját, ha tehát Bonca ur átakarja venni, úgy szíveskedjék hozzá azonnal lefáradui. Boncát nagyon megzavarta c bir, felállt, hogy valamelyest megigazítsa haját. E bozont a llaszterral kapcsolatban most tűnt föl másodszor, de ma nem szóltam neki. Ismertem már a feleletet és a mosolyt. Nem szóltam és ő mégis kétségbeesetten lépett hátra. Nyakkendője nem volt megkötve. Ezt mindennap a kaszírosnő szokta megcselekedni piciny ujjakkal és bájos mosollyal, miért is Bonca feleslegesnek tartotta megtanulni. Ám ma, a csendes élet kezdetén nem járt kávéházban és így nyakkendője megkötetlen maradt. Most nem volt idő töprengésre, hirtelen felgyűrte tehát kabáfgallérját, lassan, tétovázva kinyitotta az ajtót és lement Szerb Jolánhoz ő, a bozontos és nyakkendőtlen. Mint említettem, napsugaras délután volt és illatos volt a levegő. Fél óra múlva madár volt a kalitkában. Egy kis pimpi remegett egyik sarkában s igyekezett minél kisebb helyet elfoglalni. Igénytelen sárga madárka volt, vergődő és tehetetlen. Szegény kis kitaszított pimpi, gondolám, ki fog rólad majd gondoskodni? Az a bozontos, mogorva ur, ki kalitkád előtt üldögél és lesi, mikor fogsz csicseregni, pedig szívooskéd gyötrődve szőrül össze, bizonnyal nem. Hanem azért ne haragudjál a bozontosra, o bohó jó íiu, de a leány, ki elhagyott, csúnya és rossz. — (') egy valóságos szőke csoda! — mormolta ép akkor Bonca, hanem a madárka, mintha tudta volna, mit gondolok; csüggedten eresztette le piciny fejecskéjét. Nagyon elhagyottan, idegenül érezte magát szegény kis pimpi. Hirtelen kopogtatás hallatszott. Olyan félénk, gyenge, mintha valamely eltévedt madár verdeste volna szárnyával az ajtót. En is. Bonca is összerezzentünk, még a kis bánatos pimpi is felemelte fejecskéjét. Nem volt semmi különös e kopogtatásban és mégis lélekzetet visszafojtva figyeltünk. Valami sejtelmeset, valami titokzatosat vártunk. Valóban a halkan megnyílt ajtón leány suhant be. Reszketve, lesütött szemekkel állt meg szobánkban a szoknyáeskáit összefogva, csak olyan pipiske volt, mint az a másik madár, ott a sodronyos kalitkában. Ázott, megriadt, megtépázott és mégis végtelenül kedves a sziveknek. Amint a kis pimpi megpillantotta, örült ugrándozásba fogott, mintha megbódult volna az örömtől, de Boncán is csodálatos változást tapasztaltam. Hajlott vállait kiegyenesítette, kabátgallérját tüneményes gyorsan fölhajtotta — nyakkendője még mindig nem volt megkötve — ós egyáltalában szörnyű ostobának látszott. A leány pedig feléje nyújtotta Icaijait és könyörögve mondta: