Pápai Lapok. 27. évfolyam, 1900

1900-01-07

iiyct napról-napra kis-iparosaink egyre nehezebb helyzetében látjuk : s így ha valahol, városulikban volna megokolt egy mozgalom, mely a hazai magyar ipar támogatását társadalmi uton oiómozdítani volna hivatva. Hisszük is, hogy városunk - ez a kiválókig magyar város — társadalma megérti a kor intő szavát s a multak mulasztásait pótolva e században odaáll azok közé, kik a magyar ipar — s ezzel kapcsolatban a magyar nemzet - felvirágoztatását előmozdítani törekeszuek. 1800. ((). V.) Ismét lepergett. Az elmúlt vasárnap óráinak leteltével új év küszöbére léptünk. Vájjon az évszázad vége volt-e az a pillanat, mikor az eggyütt ülő barátok és rokonok egymás üdvözlésére siettek, vagy csak az évszázad utolsó évébe fordultunk — e fölött tudósok, mint avatatlanok érdeménél többet vitatkoztak és vitatkoznak még tán éppen a mai napon is. No esatlakozznuk egyik párthoz sem, ne is bocsátkozzunk a meddő vitába, mert végeredményében nagyon silány dicsőség jut a »'vőzteseknek. .Minden körülmények között ténydolog az, hogy nevezetes fordulóponthoz jutottunk, mely a kevéssé komoly embert is gondolkodóba ejti. Nem egy évnek, nem egy évtizednek, de egy évszázadnak fordulóján állunk és ha ígv magunkba szállunk, végességünk cserbe, hagy bennünket elmélkedésünk közepette. Gyenge emberi szemeink előtt homályba vész ama pont, honnan a visszapillantás kezdenünk kellene. Vizsgálódásunk csak gyarló Ítélőképességünket fogja igazolni. Vagy ki volna képes érvekkel és bizonyítékokkal igazolni, hogy az emberiség az ezernyolcszázadik év első napjától a mai napig egyenletesen haladt feladatainak megoldásában minden visszaesés nélkül? Ki tudná minden aggodalom nélkül állítani, hogy a tudomány vívmányai mind megannyi) boldogító csudaszerévé lettek az emberiség jó-J voltának? ; Vagy hol van az a feketén látó lélek, mely minden haladásiján az emberiség merő pusztulá-' sát látná? Sem egyik, sem másik nem bír megdönt-1 hetién következtetést vonni szemlélődéséből. Ks' pedig azért nem, mert a kép, melynek részletezéből e következtetésre jutnunk kellene — mint mondám — véges gvarló hítóképcsségünknek át- j tekintheth-n és a rajta végig szemlélődést oly mély örvények, oly meredek magaslatok gátolják, hogy minden kísérlet — csak kísérlet marad, de célhoz nem vezet. Kérek egy pontot a világon kívül, monda a görög bölcs és kiemelem azt sarkaiból. Kérek egy felülemelkedést a mindennapi gondolkodáson és nézzük az emberiség mai hely- i zetét, tanulmányozzuk azt,"a mint száz évvel ez1 előtti embertársaink tetteikben és törekvéseikben ; mutatták, úgy fogjuk találni, hogy száz év az i emberiség fejlődésében vajmi csekély idő. i ..Szabadság '. Testvériség ! Egyenlőség !" j Ez a jajkiáltás zárta le a múlt évszázad ! alkonyát. j ..Szabadság ! Testvériség ! Egyenlőség !" j Ez a jajkiáltás hangzik jelen század alkonyán minden szerető szív ajkáról. ' Akkor véres kardokkal, ma tollal, vagy ha 1 úgy tetszik (!

(Ittenberg találmányával állunk a. i harci sorokban. Ez az egész külömbség. De ajaj-; kiáltás még meg nem hallgattatott, még el nem ' esendesíttetett. Minden eszköz, minden fegyver, \ í elv e nagy cél kivi vására a lefolyt száz év alatt feltaláltatott, felfedeztetett, kieszeltetett -- tán inkál)b kiélesítette, mintsem leköszörülte az ellen- ; téteket. Vagy történt-e valami maradandó e szépen j hangzó, minden jót magában foglaló hármas ige • kiröpítése óta a felekezeti, nemzetiségi türelmetlenség, fajgyűlölet és társadalmi kasztrendszer lerombolása érdekében ? IIa nem vádolnának pesszimisztnus.»al, kijelentjük, hogy igenis nem történt semmi annak javára csak annak hátrányára; mert a tiszta, elfogulatlan körültekintő velünk fogja konstatálni, hogy a forrongása láz, a fájdalom ma ép oly vészthozó, heves és kinos, mint volt százévvel ennek előtte. •-Közelebb áll-e ma egyik ember szíve a má- ! síkéhoz, mint százévvel ezelőtt? Nem dulakodik-e ma is az önérdek nemzetek, és társadalmi rétegek között épp úgy vagy tán gyűlöletesebb módon mint a XVIII. század alkonyán ? Ki tudna bennünket ennek ellenkezőjéről meggyőzni? j És hol keressük e vigasztalan helyzet rák- ! fészkét ? Az emberiség lassú fejlődésében, a melyben, : mint ..az Örökkévalóság szemében ezer év egy j napnak felel meg-, mind ennek igy kell tehát lenni és nem szabiul a helyzet változatlansága tölött kétségbe esnünk. — Az emberiség haladása a mindent látható szeretet felé csak ilyen és tán még veszedebnesebeknek mutatkozó harcok és küzdelmeken hatol majd keresztül, míg az „egy akol egy pásztor" korszakához jut. Hisz régen-régen meglett már irva, hogy : ..Eletünk napjai hetven évben vannak megállapítva, legfölebb nyolcvanban és ennek legtöbbje nyomor és fáradalom." E káros állapott gyógymódja nem lehet más, mint folytou folyvást megujoló operációk, melynek fájó kínjai közepette még sokan elhullunk, míg el fog következni az igaz emberi jólétnek, boldogságnak és szeretetnek hazája a glória övezte: „Szabadság, egyenlőség, testvéricsseg— eszményi jeligéjével. De hogy az ige testté váljék, ott kell maradnunk a harctér porondján és küzdenünk kell a gonosz ellen, ótalmaznunk az ártalmatlant, támogatunk az igazharcosokat, mert ez lelkesíti a bátrakat, biztatja a esüggedőket. E mellett azonban saját tűzhelyünk mellett élesszük, tápláljuk az általános emberszeretet pislogó lángját oktassuk ebez környezetünket és — jönnek majd utánunk, kik előmunkálatainkat méltatva áldani fogják elődjüket és minden önző utógondolat nélkül ölelkezve fogják hangoztatni: ..Boldog uj évet!" TÜLLIIKUUYKL. XX. század? Mily változás! . . . Hajdanta, hogyha Cj évnek napja iebülött, Nem uvú'/.iiik a suk kézszorítást A sok jó Nmei-u-i közölt, lv.ev b. u. é. k. hangzott vidáman, Nyakig voltunk gratulálá.-ban. Idén az új évnek nyitánya Nem b. u. é. k., de vita vula, Kelt ádáz nagy számtan-tubára Az (i é> új század hada : Hogy bejövéiik-e már két X-he, Vagy majd c.-ak a jövő év vis/, he? . . . Kocsi robog a hosszú utcán, Benn' két úr ül szahm-ruhás, ,Júl fésültek, de zord az arcuk, A hivatásuk •- kihívás. A század, hogy véget mikor ér, — Khb.'il keletkezett az átfér. — De az éu kedvemért! Most az egyszer tegyen kivételt. — Ha a kisasszony parancsolja. — Cg} an kérem, menjen azzal az üres cimezgotéssel. Tudja hogy „les amis de mes amis sönt nies amis", Árpád pedig nekem unoka testvérem. Nevezzen engem egyszerűen huszárnak. Magát pedig Józsinak hijják, ugy-e? — Józsefnek, a filozopterhez ez illik, kisasszony. () Józsi sokkal szebben hangzik. Milyen kedves név a Józsi. — U mondja mégegyszer kisasszony, olyan jól esik, ha Józsinak szólítanak. Úgyse szokott megesni, az egyetemen Jóska a nevem, máshol meg Nagy úr. Iluska háromszor egymásután mondta: Józsi, Józsi, Józsi. Minden egyes Józsi édesebbnek hangzott, annyira, hogy a filozopter szerette volna megfogni Iluska kezét és minden egyes Józsiért külön megcsókolni. . . . Most már szemébe mert nézni a leánynak. A szemüvegen keresztül egyet-egyet villant a szeme, a mint rátekintett arra a fekete hajra, az egyenes finom női arcra, azokba a sötét szemekbe és mindenekelőtt arra friss rózsás arcra, melyet úgy emlékeztette a kis falujának leányaira, a hol már annyi ideje nem volt! De azt még sem vette észre, mikor Iluska megoldotta a karperecét. — Nézze Józsi, kikapcsolódott a hracelettem. Legyen szives, kapcsolja he. Es József kezébe vette Iluska bársonyos kacsóját és ügyetlen nagy ujjaival zavarodottan babrált rajta. Az akaratos kapocs sehúgysem engedett. Végre is Iluskának kelett közbelépni és együtt kapcsolták be a karperecet. Ott volt egymáson a kettőjük keze, és ott kellett tartania, éreznie azt a gyönyörrel teli égető fájdalmat. Mert égette kezét az a kis, hideg kéz, még akkor is, mikor elvált az övétől. A vendégek kezdettek oszladozni. József menni akart, de mindannyiszor eugedett a marnsztásnak. Végül már csak a huszár meg ő maradtak. Ekkor jött Árpád. — Bocsáss meg kedves Jóskám, de az öreg annyira elfoglalt, hogy nem tudtam tőle szabadulni. Majd más-kor komolyan beszélüuk, ma . . . Mariska megrántotta a kabátját, hogy halgasson. Niklay Jancsi is fölkelt. József érezte, hogy most már igazán távozuin kell. Mikor a búcsúzásnál Iluska erősen megrázta a kezét, azt monta neki: — Á viszontlátásra kedves Józsi. Aztán gondoljon rám, — de sokat. — Kiváuja inkább, hogy ne gondoljak nagyon sokat kisasszonyra. Erre a különösen rezgő hangra összerázkódott Iluska. Csak most vette észre, hogy a játékból komolyság lett, de már késő volt, nem lehetett rajta változtatni. Árpád kikísérte a íiúkat, azután dühösen rontott be. — Micsoda bolondságot csináltatok ! Már megint ennek a szegény Jóskának teljesen elvettétek az eszét. Annyira meg volt zavarodva, hogy Jancsinak a kabátjába bujt bele és a szalonajtónak akart menni, azt hitte arra van a kijárás. Kapuzáráskor pedig a fülembe azt súgta, hogy csókoltatja a kezedet. Ez neked szól Ilus. Iluska szótlanul állt az ablakban é* kinézett az utcára. Lassú pelyhekben hullott alá a hó. A túlsó oldalon egyedül ballagott egy alak, kabátját egészen bevonta fehér lepellel. Az alak egyszerre megfordult és fölnézett az emeletre, oda arra az ablakra. 0 volt-e, uem-e, Ilus, nem tudta kivenni, de azért mégis hirtelen visszahúzódott. Neki támaszkodott a kályhának, de azért mégis érezte azt a hideget a szivében, mintha azok a lassú hópelyhek nem is arra az utcán bolyongó emberre, hanem az ő szivére hullanának . . .