Pápai Lapok. 26. évfolyam, 1899

1899-12-24

Karácsony. A szabadságok és szabadosságok századában utoljára üli meg a világ Megváltója születésének ünnepét, mely ugyanegy a szeretet ünnepével. Vele, ki születésével a századok elejét jelzé, az ő nevével ajkán, az ő erényei után való törekvéssel szivünkben üljük meg ennek a karácsonynak ünnepét. Múlhatnak évek és évszázadok, de nem fog elmúlni a Megváltó tisztelete, mert ó' vezette a tévelygő' emberiséget a tövises mesgyére. 0 tanított meg bennünket az élet magasabb céljának megismerésére : a szeretetre. Neki kellett jönni, hogy megértsük ezt, neki kellett meghalni, hogy kövessük ezt. Bűnösek vagyunk mi, mindennapi emberek. Soha sem volt oly szilaj az élet, mint most és mi készséggel vetjük magunkat az áradathoz. Se kedvünk, se erőnk ellene küzdeni. Mert hisz a világ forradalmának kellene elkövetkeznie, hogy útját állja ennek az árnak. Erkölcseinkben megfogyatkozva, lelki erélyünkben meggyöngülve, érzékeink által zsarnoki rabigába hajtva élünk és dolgozunk a nap alatt, mely látta a Megváltó születését és halálát. . . ti mégis, mikor eljössz te, hagyományok hagyománya által megszentelt ünnep, gyönyörű karácsony: boldognak érezzük magunkat, jóknak, az Ur kegyére érdemeseknek, [libáink és gyöngeségeink tudata dacára át és áthat bennünket az a meggyőződés, hogy szivünk mélyén nem vagyunk mi olyan romlottak. . . . Hideg van, tél van. Ezer és ezer hajlékban ínség és szomorúság tanyázik. A nyomor, mely egy idős az emberiséggel, aránytalanul növekedik az évek növekvő számával. De nagy az ő számuk, kiknek szomorú karácsonya van! S midőn magunkba szállunk és örvendezünk a világ Megváltójának születése fölött, gondoljunk azokra, a kik sötét indulatokkal eltelve járják a Golgothát, a nyomor széles országútját. Gondoljunk a nyomorra, melynek óriási hivatása van a jövő század történetének megcsinálásában. Mert el fog jönni az idő, hogy a nyomor kivívja a maga jogait . . . De ne legyen most szó erről, hisz szent és tiszta ünnepet ülünk, melynek fényét csakis az emberszeretet gyakorlásával enyhíthetjük. Adjunk a szegényeknek; a Megváltó is szegény vala. . . . Üdvözölve légy utolsó Karácsonya j ennek a századnak, mely három szá-' zadra való történetet rejt méhében. 'Vajha te volnál az első, melyet megnyugvással ülhet meg az emberiség. Holott új harcok új küzködések előtt állunk, vajúdnak a szivek és lelkek, új eszmék új lobogók alá táboroznak bennünket, a kik tízszer olyan llil

£y gyorsasággal rohanunk végig e siralom völgyén, mint. a régi emberek és még csak sejtelmünk sincs arról, hová jutunk e vad rohanással, dűlőre visszük-e az emberiség ügyét? . . . De te oázis a mi sivatagunkban ; olajág a mi folyton csattogó fegyvereinken; pacsirta dal a mindennapi élet tomboló zajában, gyönyörű Karácsony, légy üdvözölve! --s ~s Dal a karácsonyfáról. Fej "zeesn pástul lin.ugy.ik az erdő, Düng a fenyőin, roppan az ág, Zúzmara hull a tűlevelűkről : Összefagyott könny, sírnak a fák. Bérc tetejéről annyi fenyőin Száll le a völgybe, hordja a szán, Szólni ha tudna, búcsúba kezd ne : „Kg veled édes, bérci hazán) 1" . . . S hogyha a nmnkás-had levonul mind, Osond ül a bércen, mint a halál, Ifjú fenyőfa hangtalanul .-ír, Féli a sorsát, rá a mi vár! S íme csak egyszer, zúgva a légbe', Hang röpül át a bérci tetőn, Szelleniajakról, tiszta beszéddel, 'S hallgat a sok fa rá remegő.i : „Mit búsultok, mit remegtek? Miért o nagy félelem ? Sóhajokkal mért zavartok, Megrabolva éjjelem ? Testvér testvért megsirathat, Hogy ha ifjan sírba tér, De ne sajnáld azt, kit célnál Felmagasztal pályabér.' Mert mi az, mi könnyre indír. Mi történik veletek? Fejszeéllel földre döntve, El kell hagyni bércetek! Hálok ezt a végzet méri, Életcél a hivatás ! S megfelelni ennek érdem, Öntudat és nem — csapás ! Nézzetek be jobbra-balra Völgyi kunyhók ablakán, Egy-egy testvér áll ragyogva Zsellér, s gazda asztalán, S/áz kis apró gyertya lángja, Hinti fényét szerte zét, (Villogásba, fénybe vonva Aguk minden levelét ! S nézzetek be a szivekbe, Sugaruk lám, odahat, Földöntúli, édes érzés, Mi azokba' szárnyra kap, Jelképe a szeretetnek, Lenn az örökzöld lenyő, Isten fája, gyermek álma Boldogságot hirdető! Nézzétek, a többi fának Csupasz ága mind halott, Örök éltet a természet Csak a fenyőnek adott 1 KI választva gyökerétől, Nem öli meg a csapás Itt a bércen sur.-át töltve, — Lent vár rá szebb hivatás!" Eddig a szó, mely hangzik az éjben, S csönd leszen újra, mint a halál, Szellemajaknak légi beszéde Szívben eredve, szívbe talál. Könnye elállott ifjú fenyőknek, ()! hisz a búra nincsen okuk! Hisz diadalmas vég, a mi érte Völgybe leszállott sok rokonuk'! Erdélyi Zoltán. Álom és való. A Pápai Lapok* számára irta: Stumpf Katinka. Dörgött, villámlott fejünk lelett az ég. Te erősen fogtad a kezemet, mert reszkettem, féltein. Hozzám simultál, édesen. Ereztem forró leheletedé!. (hlahnjlottani lejemet arra a te hatalmas, erű'-, .széles mellűdre. Milyen édes is volt rajta a pihenés! Hogy mit éreztem? Mit? El lebetne-e mondani ". Van-e arra szó? Nincsen. Kgész valóm reszketett, a vérem forrott, az ereim majd kipattanlak a homlokomon. Boldogság volt, igazi boldogság! Zúgott ít szél, az cvíís, százados fák inogtak körülöttünk, a természet büszkén mulatta előttünk hatalmát. Intő, méltatlankodó hangja nekünk is szólt: mit kerestek ti ilyen viharban idekinn'.' I )e mi nem hallottuk ezt . . . Mit is suttogtál te nekem ? Azt-e, bogy szeretsz? cm. l'gy-e a szívnek más nyelve van? Imádkoztál, az tudom. Mert az ajkad azt suttogta lágyan, szent áhítattal: „Istenem, Istenem . . ." Feltekintettem a haragvó égre. Boldogságom elvette az eszemet. Kihívóan szóltam : Ha most érne a halál, most, boldogságom tetőpontján érne el. Megnyilalott az ég. Vakító" villám csapott