Pápai Lapok. 26. évfolyam, 1899

1899-10-29

1899. október 29. való megismerése utáa nemcsak az alamizsnával, de szívük melegével is enyhítették a nyomort és az ínséget. lia ezek a hölgyek lesznek tagjai a szegényügyi bizottságnak, s ezek egymással állandó kontaktusban, helyes munkafelosztás szerint fogják végezni humanisztikus munkájukat, akkor nem kell aggódnunk a mi szegényeinkért. A szegényügyi bizottság a dolog természete szerint első sorban csak véleményező' forum lenne, de jótékouy egyesületeinknek akkor sem lessz szabad kabinetkérdést csinálni a dologból, ha eddigi autonómiájuk a bizottság működése révén egy kis mértékben csökkennék; elvégre is a cél a fó', tudniillik a jótékonyság okos és praktikus módon való gyakorlása és nem az egyesületek függetlenségének hiú szempontja. De annál könnyebben belenyugodhatnak majdan jótékony egyesületeink abba, hogy a bizottság működésének terét kijelöli, mert hisz jelentékeny ellenértéket fognak ezért a csekély jogfeladásért kapni, ha a város a szegéuysegélyezésre fordítandó összeget az egyesületek utján juttatná el rendelkezési helyére. A segélyezés módja illetve eszközei tekintetében is lényeges hibákat említettünk a múlt héten, s ezek a hibák jelölik meg a reformtörekvések másik irány-vonalát. Alig van vidéki város, melyben az egyesületek oly nagy száma szolgálná a lilantrópiát, mint nálunk; s az összeg, melyet ezek az egyesületek évről-évre elköltenek, oly jelentékeny, hogy annak tervszerű beosztása és felhasználása mellett az eddiginél sokkal nagyobb mértékben lehetne szegényeinken segíteni. Hogy részletekbe menő javaslattal állhassunk elő, ahhoz nemcsak ezeknek az Ki tudná megmondani, hányan jöttek ma ide, hogy lelkük a kegyeletes emlék varázsa alatt egy pillanatra egyesüljön égbe szállt szerettei szellemével s erőt, vigaszt merítsen aunak a nagy küzdelemnek továbbviseléséhez, melynek neve : élet'! A temető' sárguló lombjai aranyos féuybeu ragyognak, a szeretet gyújtotta lángok sóhajtva lobognak, az ö'sz virágai illatozva lehelik ki leikeiket a hantokon és márványokon. Anyám sírjához érek. Sötét hantját, fehér keresztjét nagy selymes levelekkel öleli a borostyán, sűrű lombjai között piros láugok, halvány őszi rózsák. Lázas fejemet lehajtom a hideg fojfára, mintha lassan enyhülne a fájdalom, szemeimben elapad a könny, ajkaimon elhal a sóhaj. Ugy érzem, anyám hajol fölém, az én rég látott szép, fiatal anyám. Látom féuyes ezüstselyera ruháját, tisztán felismerem arcának miuden vonását, látom a szeretet lángját szépséges szemeiben, érzem bársonyos kezének hűs érintését, magához ölel, mint egykor, mint régen, megismerem drága hangját: „Iligyj gyermekem, van túlvilág, van még egy] élet" .Remegve simulok hozzá, csakhogy ruhája selymét érinthessem, de jaj, hideg, kemény e márvány, kova ajkamat szorítottam. A pillanat elszállt, ó't is magával vitte az örökkévalóság. Díszes sír előtt állok. Tenger virág pompázik felette, színes üveglámpák szórják szivárványos fényüket. Sötét lombú ciprusok, viruló leanderek között egyesületeknek költségvetését kellene ismernünk, a minthogy a város szegényügyi költségvetése is évről-évre nyilvánosságra kerül, de ismernünk kellene a különböző hitfelekezetek által kiosztott összeg nagyságát, valamint egyéb jótékony intézményeink (ápolda) évi büdzséjét is. Mindezeket ma még nekünk nem lehet egykönnyen összegyűjtenünk, de a mit mi ma még nem tehetünk, azt minden nehézség nélkül el fogja végezni a szegényügyi bizottság, mely minden évben az utolsó krajcárig ki fogja számíthatni, hogy minő összeg felett rendelkezhetik. Mi azoubau nem lévén ez adatok birtokában, csak az irányelveket jelölhetjük meg, a melyek szerint jövőben a segélyezést kontempláljuk. Az első szempont, melyet szigorúan szemmel kell tartanunk, az volna, hogy a koldulást rendőri vton be kell szüntetni. Nemcsak a koldulással elkövetett számtalan visszaélés parancsolja annak eltörlését, de azt követelik a koldusok által nem csekély mértékben veszélyeztetett közbiztonság érdekei is. Sőt tovább megyünk és azt mondjuk, hogy még közegészségügyi szempontból is üdvös újítás volna ez ama nálunk mindenfelé meggyökerezett rossz szokás folytán, hogy ételmaradékokat adnak a vándorló koldusoknak. Ki tudja, hány fertőző betegség csiráját lehetett volna az ilyen koldusok által inficiált edényekben megtalálni? Feltétlenül követelnünk kell továbbá a készpénzzel való segélyezés eltörlését is, s midőn ezt az elvet, mint a szegényügyi reform egyik legfontosabb részét állítjuk fel, egész nyugodtan adósak maradunk fehérlő márvány siremléken ez az egyetlen szó ragyog arany betűkkel : Margit. Egyetlen gyermekkori barátnőm nyughelye. Onnan a fehér márványemlék mellől mosolyog reám. Hajának aranyhulláma végigfoly fehér selymén, lenge fátyol, illatos virágfüzér öleli gyöugéd alakját. Éppen a hogy utoljára láttam. Pillanatra lehajol hozzám, susog : „líemélj, van túlvilág, van még egy élet." A másik percben már csak a cipruslombok árnyéka, átható virágillat, reszkető lámpafény. Tovább megyek a felkoszorúzott sírok, gyászoló emberek között, szomorún, egyedül. Puszta, elhagyott térhez érek. Hantja behorpadt, keresztje letörve, nem nyílik rajta egyetlen szál virág, uem lobog felette egyetlen gyertyaláng. Egyedül, elhagyatva áll. Itt kitör lelkem mindig elfojtott panasza, mindig leküzdött zokogása; leborulok az elhagyatott, puszta síkra, átölelem a roskadt fakeresztet s itt, a legárvább, a legszegényebb tér felett a fájdalom legégetőbb köuyűit nem megholtakért, élőkért hullatom, az árva, elhagyott, szeretet nélkül élő embereket siratom. A hideg esti szél felkavarja a lehullt sárga faleveleket, megreszketteti a lámpák lángjait, szertehordja a haldokló virágok illatát, aztán széttépi az ég felhőfátyolát, csillagos bársonyán vakító fény villan, égi zene hallik, mennyei karok éneklik ott a szeretet zsolozsmáját, dicsőültek szellemei imádják ott a szeretet Istenét. Van túlvilág, van még egy élet! ennek bővebb indokolásával, mert alig hisszük, hogy akadna valaki, a ki ennek az elvnek helyességét kétségbe vonná. Ez a két negatív újítás volua a kiindulás pontja a mi szegényügyi reformakciónknak és már most az ezek helyébe léptetendő pozitív javaslataink következnek, a melyeket a legközelebbi harmadik cikkünk fog részletesen feltárni. Hannele álma. Budapest, október 27. Azt hiszem, felelnem kell azokra a szavakra melyek „A szegény gyermek ruhájá"-ra vonatkozólag a múlt számban megjelentek. Nem a másam érdekében, hiszen én csak köszönettel tartozom a kedves sorokért, de a szegény kis Hannele miatt, a kiről távolról sem szabad annyi éhes mohóságot feltételeznünk. () a kis Hannele, a kire egy hatalmas, költői lélek hivta fel a figyelmünket, cseppet sem durva és inkább meghal, semhogy elromoljon az ő tiszta, érintetlen lelke. De halálos végvonaghísában végigálmodja mindazt a boldogságot, a mely tőle megtagadtatott. Virágos, fehér ruhába öltöztetik, üvegkoporsóba teszik és ökölnyi gyémánt áraszt sugárzó fényt a feje mellől. Angyalok szállnak le köréje és énekelnek, halkan, szelíden, ő meg mosolyogva tekint a koporsója mellett álló szop férfira, a ki neki tanítója volt a földön, az égben pedig a gyermeklélek poétikus sejtelme szerint örök szerelmese lesz. Igy álmodik a kis Hannele, ilyen gyöngéd maradt az ő lelke gaz apjának kegyetlen korbácsütései alatt is. Ilyen kis Hannelék pedig sokan járnak itt mi közöttünk, ismerem őket jól, az igaz csak betegen, hiszen látom őket mindennap és érzem, milyen hálásak minden jó szóért, minden kis gyöngéd simogatásért. K::4rt mondom, hogy nem szabad jót tennünk a gyermekkel megaláztatása árán, mert az elkeseredés, a mit így okvetlenül beleplántálunk a lelkébe, megindító folyamata a később kifejlődő lelki durvaságnak. Mindezt pedig főképpen a leánygyermekre értein, mert hiszen a fiú sokkal kevósbbé érzi a szegénységet. Ha erő és szilárdság van benne, hamarosan le is veti magáról a szegénység béklyóit, de a szegény leány, főként ha értelmesebb és finomabb lelkű, bizony mártír marad sokszor az egész életén át, vagy lesz még annál is roszszabb. A bííu, mely tudvalevőleg az ajtónk mögött leselkedik ránk, betör a szobájába is a szegény leánynak, ha mellesleg szép is, és egyre kisérti, egyre suttogja: „Lehetsz gazdag is, csak akarnod kell!" A lelki erejét kell tehát megnövelnünk a gyermeknek, mi pedig egyenesen csökkentjük ezt a lelki erőt, mikor nyilvánosan követünk el gyermeken jótékonyságot. Bizony, ezt úgy „követjük el," talajt készítvén így a későbbi erkölcsi züllés magvainak. Es hogy ismét idealizmussal ne vádoljon valaki, ki kell jelentenem, hogy az erkölcstelenség bizonyos tekintetben a jövő nemzedék egészségének a kérdése. Es igazán nem tudom, mi az idealizmus abban, és miért követel az ábrándvilág rózsaszín ködébe burkolt boldogabb korszakot az, ha a nyilvános jótékonysági ünnepeket megszüntetjük ? Hiszen akárhány úri asszony gyakorolja már régóta ezt a módszett és igazán csodálatos, hogy éppen az iskolák nem vették eddig észre ezeknek az ünnepeknek a gyermeki lelkekre gyakorolt rontó hatását. Az agyonkinzott Hannele fényről és boldogságról álmodik, és a kiknek az a hivatásuk, hogy a gyermek gondolkodásával foglalkozzanak, a gyermek értelmét fejleszszék, azoknak nem volna szabad megengeduiök, hogy a mi kis Hanueleink-