Pápai Lapok. 26. évfolyam, 1899

1899-10-22

vonakodtak. Igaz, hogy a külföldi iparosok akkor szövetkeztek, mikor a gyáripar megindult, tebiít az utóbbit megelőzhették; — igaz, hogy a magyar kisijiarosolmak most ajítnljíílc a szövetkezést, a m

ikor a nagyipar versenye őket előzte meg, kerekedett fólibük, de az állam a vesztett időt anyagi támogatással igyekszik pótolni, az országos hitelszövetkezet felállításával harminc millió f'rtuyi hitelforrást nyitott a kisipari és kisgazda hitelszükséglet szamara; e forrás kiapadhatatlan. A vegyesipari hitelszövetkezetek keretében az anyagi megsegítést igénylő összes ipari tevékenység és törekvések megférnek, támogatást találnak. Az iparosok bankjává van hivatva a szövetkezet kifejlődni. Ez a boldogulás első és legközelebbi feltétele. Az erőteljes, pezsgő életű ipartestületi tevékenység meg azért szükséges, hogy az iparosok önmagukról életjelt adva, jelöljék meg a segítség módjait, alkalmazzák azokat, a hol alkalmazásuk tőlük függ; kérjék onnan, a hol sorsukba irányadóan beleszólhatnak. Tekintsék a testületeket törvényes érdekképviseletüknek, a hol meghallgattatik ós tárgyalás alá kerül minden panasz és indítvány. így magától a testületi tevékenységtől kifejlődik ez az érdekképviselet azzá, a minek lenni most az iparosok kivánják. A liárom éves kongresszusoknak sok gyakorlati eredményük nincs. Idő és pénzbeli akadályok nem engedik, hogy az összejövő néhány száz iparos 20—25 témát bárom félnap alatt alaposan megvitasson. Mert három év az ipari verseny terén nagy idő. Pia a hazai ipartestületek központi bizottsága csupán kongresszusi anyagbői kivárnia táplálkozni, lábra is állhatna, meg tönkre is mehetne e mellett a gyorsaság mellett a magyar kisiparos osztály. Az egyedüli gyakorlati intézkedés a központ tevékenységének agilisahhá, élénkebbé tétele volna. A szegény gyermek ruhája. — Reflexió W. S. dr. cikkére. — Uram ! Mikor az On nemes, szép cikkét olvastam, megjelent előttem a kis „Hannele

1, agyongyötört, vézna alakja. A szociális nyomor minden martíriuma ott vonaglott testén, láztól csillogó szemein ós megkékült ajkai fátyolszeríí hangon rebegték : „éhes vagyok !" Xem akart ez a kis gyermek semmi mást, a lélek jogáról, az önérzet szép teóriáiról nem tudott semmit, csak a kegyetlen förgeteg kínját érezte, mely arcába fújta a jeges havat és megdermeszti apró kezecskéit ós ekkor az Ön által krit'zált parvenü humanizmus csak egy szép elméletté törpült, a melyet legyőz nz a pozitív haszon, melyet a magasszárú csizma és téli kabát melege áraszt. Az agyoufázott vézna kis arc kipirul, tagjait átjárja az éltető meleg és ha az a gyermeklélek átesik is a megabízás kényszerűségén, ha nyilvánosan beismerni is tartozik azt, bogy X. Y. jótevőnek szánalmából állhat ellen a természet viharának, mégis esak jótett volt az, amit rajta elkövettek és a sajtó útján terjesztett humanizmusban is benne van az az emberi vonás, a melyet az evangélium tanít. A gyermeklélek szenzitívsége mélységesen igaz, de hát a modem társadalom kegyetlen hajszája úgy is sebet vág lépten-nyomon minden irányban, minden téren a lelken, a létért való küzdelem féktelenül tombol és nem tűri meg a szenzitívséget, jobb, ha a generáció minél korábban megismeri az élet prózaságát; azt a kis iskolás gyermeket ez az első fájdalom megtaníthatja arra, bogy a saját erejéből kell kivívnia az cxizteneiát ós ha az alamizsnakenyérnek keserű az ize, ez a keserűség megacélozza ambícióját. Hogy a humanizmus nemesebb lenne, ha a gyermek szülőihez küldené az alamizsnát, hogy a gyermek annak a kezéből nyerné a jót, a kit a természet kötelez az ő fenntartására, szintén ideális elmélet csupán. A modern társadalom mindinkább terjedő proletáriznuisa nagyon aggályossá, sőt veszedelmessé teszi ezt a törekvést. Megérdemli-e az a szülő, ki káros szenvedélyek mámorában megfeledkezik a legszentebb kötelességeiről, hogy a társadalom ily minieióznsfinomsággal közeledjék hozzá? A beteg és nyomorék szülők, a kik az éhenhalás borzalmas veszélyének vaunak kitéve, pedig olyanok, mint a Gerhardt Hauptmann Hannoleja, azoknak a lelkük már elzsibbad a szenvedéstől, azok esak segélyt várnak, könyörögnek, nem bánják, honnét jön, mikép és ki adja a kisgyermekek i testére azt a meleg köntöst. I Ezeket akartam én megjegyezni az Ou i cikkére, melynek finom hangja megragadott, dc ; melynek praktikuma és létjogosultsága egy harmo1 nikus, boldogabb korszakot követel, a mely még I most az ábrándvilág rózsaszín ködébe van burkolva, í Felicián. TOLLHEGGYEL. Füstös történet. Szerkesztői „bájmosollyal honorált" belsőmunkatársi büszkeséggel irom e sorokat. Es tessék elhinni, hogy nem tudom, minek örvendjek inkább: a bájmosolyos honorálásnak, vagy a belsőmunkatársi mivoltomnak, vagy az eggyikuek, vagy a másiknak, avagy mindakettönek, vagy eggyikuek sem?Döntse el a városi képviselőtestület. Mert, hogy ez a testület csinált nekem e héten fejtörést, az bizonyos. Bár semmi sem bizonyos, még az sem bizonyos, hogy semmi sem bizonyos. De bizonyos mégis az, hogy engem küldöttek ki a dohánygyár háta mögé kiókumlálni a helyzetet s fantasztikus történetet írni meg a fonógyárról vagy miről ? Teringettét! ez még sem kicsi dolog. S habár egy képviselőtestületi tag már kiszínezte a jöveudó't ama mondásával, hogy egyik gyár kéménye fogja a többi gyárak kéményeit magához vonzani s bár valamikor tanultam a fizikát, vagyis kellett volna, hogy tanuljam, a helyett, hogy a felsőbb leányiskola növendékeit kísérgettem az utcán, mégis a delejességuek e kitünö tulajdonságáról eddig fogalmam sem volt, a fonógyárakról még kevesebb. De hát akár volt fogalmam a delejesség e kiváló erejéről és a fonógyárakról, akár nem, azért tudósítást kellett írni arról a nevezetes helyről, a hová ama bizonyos delejes kéményt fölállítják. Biz Isten én is úgy éreztem, hogy valami vouz oda. És most volt alkalmam legelőször tapasztalni a delejes áram erejét, vagyis az áram erejének delejességét. Hanem bizonyos előkészületeket tettem és hoüy magam előtt is szépítsem a dolgot, kirándulásnak neveztem el a szemlét. Hogy miért neveztem kirándulásuak, annak egyszerű oka az volt, kogy a külföldiek szemébe port hintsek, a miből különben vau uekünk elég, s nem árt, ha a por mint trans-„por"-t külföldre jut nagyobb mennyiségben. A kirándulás előtt való napon fölszereltem magam mindenféle jó elemózsiával. A gyerekeknek kiadtam a jelszót, hogy másnap rándulunk. Az asztalra pedig kiraktam a sonkát, szalámit, túrót, vajat s néhány üveg kishegyi mustot és öreghegyi törkölyt és somhegyi pancsol. A gyerekek persze nem akartak aludni és kiszínezni kezdték a másnapi kirándulás élvezeteit és összeverekedtek a sonkán, a mely különben még egész épen ott pihent az asztalon. Mikor azon a rettenetes emlékezetű napon megvallottam mindent, figyelemre sem méltattam a maga lelki kínoktól eltorzult arcát, észre sem akartam venni arcán a szégyen és fájdalom sajtolta könnyeket. Akkor nem gondoltam magára, sem a jövőjére, mert ébren és álmomban az az egy gondolat égette agyamat: — Megszabadulni a bilincsektől, melyek magához fűznek. S megszabadultam. Megszöktem a Szelesteyck ősi kastélyából és lelkiismeret furdalás nélkül dobtam magát a legmardosóbb fájdalmak és gyötrelmek martalékául. Halálos csend és némaság költözött a Szelesteyck máskor oly zajos vidám kastélyába. A haza és társadalom ügybuzgó oszlopos tagjából, az ünnepelt Szelestey Kálmánból magába zárkózott karthauzi lett és néhány hónappal utóbb a deli szép férfiú eleven megtestesülése lett a karthauziak Mementó mórijának. Ezt tettem én . . . És az Isten büntetés nélkül tűrte mindezt. A képmutató, hitszegő asszony hat hónapig úszott a boldogság özönében. De végre lesújtott a boszúálló igaz Isten keze. Az a férfiú, a kiért semmivé tettem a maga boldogságát, a kiért eldobtam magamtól a becsületet, rangot, jólétet, az a férfiú rövid örömmámor után kinevette, kigúnyolta érzelmeimet. Előbb agyonzúzta a szívemet, elrabolta a hitemet, azután . . . elhagyott. Csak maga tudhatja, milyen kínokat szenvedtem. Ugy-e Kálmán, maga tudja, hogy micsoda érzés az, a mikor az imádott kéz taszít bennünket a legégetőbb kinok és gyötrelmek örvényébe, abba, a melyből nincs szabadulás . . . Miuden nap a halált kívántam és az Isten életet küldött hajlékomba. Szökésem napjának évfordulóján liam született. Könyörületes emberek hírül adták magának Ínséges állapotomat és Szelestey Kálmán megbocsátott a hűtlen hitszegő asszonynak. Eljött hozzám, hogy a lelki és testi nyomorba sülyedt asszonyt fölemelje magához. Eljött, hogy visszahelyezze öt a régi rangba és jólétbe és hogy apja legyen a névtelen csecsemőnek. Kért, könyörgött, hogy menjek el vele. Nem mentem, nem mehettem. Hisz még mindig azt a férfiút imádtam, a ki pokollá tette mindkettőnk életét. Négy év múlt el azóta. Négy évi fájdalmaim közepette a halál gondolatában kerestem menekéket és ez idő alatt már az én lelkemre is örök sötétséget borított az a gondolat: — Mementó mori. Csak a kis íiatu sorsa okozott aggodalmat. Mi történik vele, ha én meghalok? Mi lessz az én szöghajú, nefelejtsszemfí angyalkámból? . . . íme itt van az óhajtott idő, mikor vége szakad nyomorúságos életemnek és szenvedéseimnek. Az orvosom azt súgta ma délután a gyóntató atyának: — Az órái megvannak számlálva. Végre, végre! De még nem mehetek a nagy útra. Lássa Kálmán eljöttem, hogy irgalmat, könyörületet kérjek magától. Attól, a kivel szemben én sohse ismertem irgalmat. De nem magamért könyörgök. Az én bűneimre nincs bocsánat az égben sem, annál kevésbbé a földön. Ártatlan fiamért, a kis Kálmánért kérek könyörületet. Ismerem a maga nagy jellemét és n era es 1 el k ú'ségét Kál m án. Ugy-e bár nem tagadja meg utolsó óhajtásomat-' Vegye magához Kálmánkát. Nevelje ó't olyan férfiúvá, mint a minő az utolsó Szelestey és juttasson a kis árvának egy szikrát abból a nagy szeretetből, melyet . . . egykor reám, méltatlanra pazarolt. Nemde teljesíti kérésemet ? Azon az estén pedig, a mikor az éló'k lerójják kegyeletük adóját hnlottaik iránt, jusson eszébe az az én vigasztaló gondolatom : — Mementó mori. Azon az estén borítson fátyolt a hitszegő asszony cselekedeteire és . . . jöjjön e! a síromhoz, jöjjön el Kálmán. Vezesse oda a fiamat és együttesen imádkozzanak az üdvömért. Annak az üdvéért, a ki két életnek a boldogságát semmisítette meg. Azt az imádságot talán meghallgatják ... ott fönn is. Paula.