Pápai Lapok. 26. évfolyam, 1899

1899-01-29

számolnunk kell, hogy lépten-nyomon azonos célok elérésére újabban keletkező egyesületek a régieknek léteiét veszélyeztetik. Nagyon helyesen mutatott arra a múlt heti •cikkíró, hogy az erőknek eme szétforgácsoJása kultúránknak egyik legnagyobb veszedelme. Lehet, hogy ezek ideig-óráig reklámmal és bankettekkel az érdeklődést maguk iránt fel tudják kelteni, de elvégre is ezzel .kultúrát csinálni még sem lehet. Éppen azért nem habozunk kimondani, hogy a Nemzeti Szövetségnek a D. K. E. rovására való kiterjesztése iránt éppen nem tudunk lelkesedni. A D. K. E. eddigi működése biztos garanciát nyújt nekünk arra, hogy továbbra is kezeiben hagyjuk a nemzeti eszme Dunántúlon terjesztésének nagy munkáját. Csak azon kell lennünk, hogy a vezetőség törekvései számára a talajt mindenütt előkészítsük. Rendőri dolgok. (Levél a szerkesztőhöz.) Tisztelt szerkesztő úr! Köszönöm, hogy e lapok múlt számában a rendőrség dolgát szóba hozta vagy szóba hozatta. Elég fontos biz az nemcsak a közönség közbiztonsága, de a közerkölcsiség, a rend, a köztisztaság stb. szempontjából is. Oreg-Hantai, a múlt számban megjelent cikk írója, egy laliragaszokon hirdetett konkrét bűnesetből kiindulva, arra a következtetésre jót, hogy a személy- és vagyonbátorság biztosítása céljából a rendőrök létszámát szaporítani kell. Itt azonban ki kell javítanunk egy tévedését. Tudtunkra ugyanis nem 12, hanem lü rendőrünk van s ha hozzászámítjuk még a negyedmestereket is, a kik szintén végeznek rendőri funkciókat, akkor 20 rendőrről szólhatunk; ennél többet meg alig találunk Pápával egyenlő nagyságú városban. Korántsem akarjuk azonban ezzel azt mondani, hogy mi a rendőrség létszáma emelésének ellene vagyunk, de bajosan tudjuk elképzelni, hogy a város képviselőtestülete addig, míg új közjövedelmi forrás nincs, hajlandó lessz új közterhet róni e városra. Jelenleg is pótadó alatt nyögünk, tavaly több volt -1% -kai, jövőre, a bánbidai vasút megint felszökteti. Ilyen körülmények kcwrüít a a rendőrség szaporítását a közel jövőben nerm igen vélem keresztülvihetőnek. A. meglevő rendőrségnek azonban annál inkább kötelessége, hogy a reá váró feladatokat erejéhez mérten tiszteségssen megoldja. Nein szeretek kritizálni,, cfe mint régi pápai lakos nem nem fojthatom el azt a megjegyzésemet, hog}

r annak előtte,, míg erélyéről mélfcá-n híres polgármesterünk volt a rendőrség vezetője; aránylag kevesebb bűneset maradt felderítetlen. Pedig akkor még nem állott rendó'rbiztos sem a kapitány rendelkezésére. Lehet ez. természetesen, tisztán a véletlen mííve, de kereshetjük okát máshol is. Úgy tudom, hogy a volt rendőrkapitány hetenként egyszer (vasárnap délután) iskolát tartott a rendőrökkel, elméleti oktatást nyujtvám nekik főkép bűnügyekre vonatkozólag. Nem tudok, róla, hogy ez jelenleg is megtörténnék, pedig azily elméleti oktatás igen lényeges kiegészítője ai rendőr ismereteinek, melyet azután a> gyakorlatban* érvényesíthet. Több katonai szellem szintén elkelne rendőreinkben. A rendőr utóvégre is nem nyugalmas, nyárspolgár, hanem a közrendnek pontos és szigorú képviselőjének kell lennie. Olyan kedélyeskedő hajlandóságokról, minővel: néha találkozunk, le kelli szoktatni őket és a fegyelmezőkbe- a fegyelmezettség érzetét kell beoltani. Arról nem beszélek, hogy nálunk alig lehet rendőrt az utcán látni, mert tudom, hogy csak két nappali poszt van (a mi bizony édes kevés), de az már feltüut nekem is, másoknak is, hogy a rendőrség vezetőjét jóformán sohasem láthatni az utcán. Pontos hivatalnok — szó se fér hozzá — de hiszem, hogy ha gyakrabban szerezne saját szemével egyes dolgokról meggyőződést, a rendelkezésre álló — ismétlem — elég csekély eszközökkel is gondoskodna segítségről. A verkliseket, a csavargókat untig eleget említették már e lapok hasábjain. De azért én ismétlen figyelmébe és gondjaiba ajánlom őket a rendőrség vezetőjének. Gondoskodjék róluk úgy, hogy a közönségnek ne legyen gondja rájuk, adjon minél ritkábban zeneengedélyt, a csavargókat pedig továbbítsa a város területéről, minél kisebb tapintattal, annál jobb. Ne legyen városunk aziluma az éhenkórászoknak. Nagyobb bűneseteknek még eddig nem voltak okozói, de az apró* lopási esetek, a melyek közül akár hányat htt sem n r-'niiörséüth-l;, valuszíjríílog nagy révzben <• esa\argók liünlaj.-t'oiuara iraedók. Ezeken a régi dolgokon kívül azonban itt még- eggyet ajánlunk sürgető, leérő szóval a kapitány úr figyelmébe. A ledérség kihívó tofokodása, mely főleg az esti órákban egészen fővárosias modo» folyik, erélyes ós szigorú intézkedéseket követel. A közeskölcsiség szintén a rendőrségoltalma alatt áll; oltalmazza úgy, hogy ne keljen esteli sétáknál a férfiaknak asszonyaik előtt és-viszont pironkodni. Mert hogy e tekintetben valóságos orvtámadások folynak, az köztudott tény. Orvoslást, de- sürgős és hatékony orvoslást kérünk. Ennyit kívántunk ezúttal rendőri dolgainkról elmondani. Lehetne még sok egyébről Ijeszélni, így a többi között arról a bejelentő hivatalról is, mely — az igaz, képviselőtestületi határozatból — a levegőben lóg, de

i erről — szerkesztő űr engedelmével — majd inkább máskor.. Most még csak azon reményemnek adok kifejezést, bogy rendőrkapitányunk, kinek ügyszeretetében feltétlenül megbízunk, e sorokat figyelmére méltatván, nem fog késni a megfelelő intézkedések megtételével. Előre ia megköszönve, hogy soraimnak b. lapjában helyet szorított, vagyok tek. szerkesztő úr iga/z híve Pápán, 1899:. I./25. Kls-Hantai. Iparos ifjaink kiképzése. A nemzeti közjóiét és "vagyonosoáás előmOKditíísában hathatós szerepet visznek ma azok, kiket a gondviselés iparos szellemmel ajándékozott meg. Alig van foglalkozás, mely függetlenebbé tenné a polgárt, mint az ipar. Alig létezik keresetmód, melynél úgy meg volna a leh-etősége araiak, hogy szorgalommal, munkássággal és takarékossággal nemcsak a tisztességes megélhetésre, hanem némi vagyonszerzésre is szert lehet tenni, naint az ipari foglalkozásnál. Igaz, hogy a viszonyok szerencsés összejátszására is szükség van, — de hát erre mindenütt, minden foglalkozásnál kell számítani, mert a gazdag bankár, a tőkepénzes is csakhamar tönkre mehet, ha vagyona megtartása és gyarapítása körül való munkálkodását, tevékenységét szerencsétlenségek kisérik. Hazánk a mezőgazdasági államból apránkint ipari állammá kezd fejlődni. indusok, hanem rablók. Emil ezt sem hiszi. Nyáry pedig azt mondja erre, de csak elhiszed, hogy két vérengző kutya kóborog? A Lili mamája egyre kacag. — Hát kutyák lettek a négerekből? És Lili elégedett arccal megy ismét az ablakhoz. — Mamukám! •— fordul onnét vissza, a kis Pcnczc Irént egy fiú kiséri haza s ez a gavallér egyre húzgálja a copfját. Az asszony újra kacag, de amint Lili hosszasabban hallgat, a szivét ismét vájja tovább a szomorúság keselyűje. Már annyira be van alkonyodva, hogy minden összefut, eggyé olvad az esti szürkületben, — a három egymásba nyíló szobában. Az utolsó szoba a tizenöt éves Lilié s csak ennek a fehérsége világít még ki a háttérből, magasan, tisztán, mint tavasszal a hó a hegyek tetején, mikor alant az olvadás piszkos sara borítja a földet. Ezt a fehér fészket leszámítva, itt is sáros, mocskos minden. A szalon, a maga búja szinű bútoraival, szibarit kényelmével s az asszony szobája a cifra ággyal, szóles kanapékkal és kozmetikus illatú levegőjével. S az asszony, akié mindez itt: a bűn és az ártatlanság, ott fekszik az egyik széles kanapén, hervadt arcán két olyan rózsával, a mit; nagyon sok esetben a nyár hagy hátra az ősznek. A nyár, ez a fojtó nielegű, gyors lüktetésű hamar eltűnő nyár, nyomában a hervadással és a báuattal. I)e itt egyéb is vau a nyomában: a halál. Künn az utca elcsendesedik, a fiúk is szerte oszlanak, Lili beteszi az ablakot s oda térdel az anyja mellé. — Mit fogsz tenni, ha én meghalok ? — súgja ez, végig simítva a gyermek puha haját. A kis leány szeméből majd kicsordul a köny, de azért összeszorítja az ajkát. — Eh, ne mondj ilyet. — De mégis . . . — Na — kacag Lili — hát elmegyek krumplit kapálni. Az asszony teste egyet rándul, a szeme szinte megüvegesedik s bár tudja, hogy tréfa, a mit ez a bolondos gyermek mond, de azért iszonyattal ismétli -. krumplit kapálni! És nem szólt többet egész este. Hiába cirógatja Lili, hiába játszik a kezefejéti „csipicsókát," meg hiába dorombol ott neki, mint egy szineskedő cica; az asszony érzéketlenül fekszik, arcán a két piros rózsával és szemeiben egy ijedt kérdéssel: krumplit kapálni ? A cseléd később lámpát gyújt, az asszonynak tejet hoz be s a kis leány előveszi hímzését. Ott ül a gyermek az asztal mellett s a függő lámpa fényes sugara teljesen megvilágítja lehajlott fejét. Az asszony, tizenöt év óta most nézi meg először a gyermekét az anya igazi, benső tekintetével. Nem azt keresi most, hogy mi szép rajta, és mi áll neki jobban: a kék, vagy a rózsaszínű ruha-e? hanem azt keresi: hogy igér-e erőt, kitartást és rendíthetetlen akaratot a jövőre nézve ez a gyönge, bájos teremtés? Ki tudná ?! A gyermek most olyan szép és olyan szolid, mint egy fonó Gretchen; de hisz mindnyájan ártatlannak születtünk s ez a gyermek még'nem is olyan régen született. Az anya lázasan vizsgálja a gyermek arcát. Lesütött szemhéjai kéjesen árnyaltak s a pillái tömöttek és hosszúak, az orra nem szabályos az orrlyukai nagyok és rózsaszínűek s mindezt elégedetten remegéssel, nézi. De az ajkak két szögletén van egy-egy vonás, kemények és büszkék, a homloka pedig nyilt és okos s erre igaz hálával néz az ég felé. De a mint megszólal a kis leány és sajátságos fényű szemeivel reá néz, ismét remegés fogja el. Arról az Emilről beszél, a kit az elébb „okos fiúnak" nevezett, s míg kedves semmiségeket mond róla, gyöngéd orcái kipirulnak s a szemet káprázatos fénnyel ragyognak. Az anyai irtózatos gondolatok gyötrik s valóságos kínnal sóhajt fel: — Eredj aludni! Az éjszaka csöndjében ott nézi az alvó gyermeket.