Pápai Lapok. 26. évfolyam, 1899
1899-10-01
magára vállal, állandó s érinti a lakosság minden rétegét. Már most, ha gyárak csak egy-két osztálynak nyújtanak előnyt s még az is 'kétséges, bogy ez az előny mekkora lessz, a többi osztályok pedig esetleg csak hátrányait érzik : kettős méltánytalanság volna, ha e hátrányokat drágán vásároltatnék vneg s a napszámbérek, élelmi szerek, lakásbérek stb. emelkedése folytán úgyis jelentkező több kiadást még a községi adó nagyobb mérvű emelésével is jelentékenyen fokozuók. A város hozzájárulásának mértékét tehát oly minimális mértékben kell megállapítani, a mint az a cégekkel folytatandó alkudozásokban csak lehető, s e hozzájárulást oly alakban kell a cégeknek biztosítani, a minőben a város lakossága azt legkönnyebben elviselheti. Egyszersmiudenkorra szóló nagyobb összeg helyett célszerűbb az évi szubvencionálás, mert míg az előbbi esetben a város a kölcsönt kénytelen fölvenni s 3tíf),U(.)0 frtot tevő adósságát újabb adóssággal szaporítani s ennek törlesztése végett költségvetését öO—-(K) évre megterhelni, az évi szubvenció 10—lf) évre szólván, a város ezt könnyen beillesztheti költségvetésébe, agyár üzemének megszűnése esetén nincs vesztesége s ez esetben ugyanolyan vagy nagyobb mérvű szubvencióval a gyárat újra életre is keltheti, végre gondoskodhatik arról, hogy más vállalkozókat is animáljon s egyébb szükségleteit is minden aggodalom nélkül kielégíthesse. Röviden összegezve, ha már nem térhetünk ki a gyárak városi segélyezése elől, legyen ez a segélyezés lehetőleg minimális, módja pedig olyan, hogy ne tegye lehetetlenné a város jövő szükségleteinek jelentkezésekor az ezek kielégítésére megkívántató pénzösszeg igénybevételét. Antal Géza dr. Kaszt-szellem. (Nagy Gizella «Társadalmunk betegségei» e. müvéből.) Leromboltuk a régi kasztokat. Felszabadítottuk a jobbágyságot, a testvériség nemes jelszavát tűztük a baladás zászlójára, hogy fölemeljük emberi méltóságra az embert. Es csakugyan fölemeltük-e? A régi kasztokat csakugyan leromboltuk-e ? Igen, leromboltuk annyira, bogy ha már valaki magas állásra, rangra emelkedik, ha máifényes lakásban fogad, akkor figyelembe vesszük, mosolygunk rá, nyájasan beszélünk vele, készséggel vagyunk segítségére, szóval elismerjük benne a hozzánk hasonló embert. De miként bánunk azzal a néposztállyal, a melyik a társadalmi élet természetes berendezése szerint, foglalkozásban és rangban alattunk áll ! Nem bánik-e lenézően lépten-nyomon az úriosztály a munkással, az iparossal. A parasztosztály nem pária-e még ma is az uriosztály nagy része előtt'?! Nein emlékezteti-e lépten-nyomon minden szavával, tettévei, magatartásával arra, hogy esak én vagyok valaki, te senki se vagy. Ki szokott nyájas, szívélyes vagy gyöngéd lenni egy parasztemberrel, vagy munkásaival, mesterembereivel szemben, ha senki se látja, vagy esak azért, hogy gyöngéd és szívélyes legyen ? Vannak ugyan, a kik megtanulták, hogy illik nyájasnak lenni, mert a humanizmus, a leereszkedés nemes erény mellyel magunkat ékesítjük?! vannak ismét mások, a kik megtanulták, hogy leereszkedó'k legyenek, mert azáltal a magunkhoz hasonlók közt szerephez jutunk: vagy mert érdekeik úgy kívánják. De ez mind esak váll veregetés, a mit ösztönszerűen megérez a legegyszerűbb ember is, vagy külső máz, kényszer, a mi a legelső kellemetlen érintésre lepattog. A mi társadalmunk lerombolta ugyan a kaszt-rendszert, de más alakban újraépítette azt. A mi társadalmunk eltörölte a jobbágyságot, de. más formájában újra alkotta azt, mert a mi társadalmunk nem beesüli meg az emberben az embert ! Az emberi méltóság érzete pedig ösztönszerűen van és volt mindenkoron minden eggyes ember szivébe oltva, elkezdve a fáraók rabszolgájától társadalmunknak az urhalnámság lázától gyötört szegény bet gjéig. Knnek az őseredetíí ösztönnek akar eleget tenni, a mikor gyermekét azok közé akarja emelni, a kik benne ezt az érzést lépten-nyomon lenézik, eltiporják. Pedig gondolkozzunk esak egy kicsit. Mi lenne belőlünk, ha egyszerre senki más nem lenne, esak „úr 1 . Ha nem volna utcaseprő, favágó, napszámos, cseléd, mesterember s a többi hasznos eleme a társadalomnak. Bizony-bizony megállana a leghatalmasabb kerék is a társadalom gépezetében, ha azok a jelentéktelennek látszó kerekek nem mozognának. Nagy betegsége társadalmunknak a hivatalnok-pályákra való özönlés, a minek gyökere a mai társadalomban uralkodó kaszt-szellem. Szellemet mondok és nem rendszert. Mert az emberek közt műveltségüknél, foglalkozásuknál fogva minden időben lesznek különböző osztályok, a melyek tökéletesen egybe nem olvadhatnak soha. Ez a társadalmi fejlődésnek oly természetes folyamata, hogy ha a világot akárhányszor Ádámtól, lovától elölről kezdenénk, mindig csak oda jutnánk, a hol ma vagyunk. De ne feledjük el, hogy ha társadalmi állásunknál fogva különbözünk is egymástól, egyformák vagyunk mindnyájan abban, hogy emberek vagyunk. Becsüljük meg tehát mindenkiben az embert ! Beesüljük meg benne azt, a ki nekünk segítő társunk abban, bogy azok lehetünk, n mik vagyunk. Becsüljük meg benne azt, a ki velünk egyformán fárad és küzd a közjóért, a kit úgy sújt, vagy még inkább sújt az igazságtalanság, mint minket, a kinek munkája éppen oly fontos szükséges a nemzet fennállására, mint a mienk. Azaz, habár j a társadalmi felosztás szerint alacsonyabb rangban j áll is, mint én, de éppen oly szükséges és hasznos I tényező, mint én magam. Gondoljuk meg, hogy j neki is annyi joga van tőlünk emberséget és I tisztességet követelni, a mennyi emberséget és í tisztességet mi tanúsítunk irányában, mert ő is '; éppen annyi joggal él e földön, mint mi magunk. Sőt minél magasabb rang, és hatáskörbe helyezett I sorsunk, annál inkább nekünk van több emberi I kötelességünk az alantabb állók iránt. Mert esak j annyira lehetünk kiválóbbak, a mennyire emberI ségesebbok tudunk lenni. ; Ennek a felfogásnak az ellenkezője nyilatkozik meg társadalmi kasztjaink mai szellemében. • Ezért gyökere a hajnak a inai társadalmunkban - uralkodó kasztszellem. — Majd ha ezt a szellemet az igazi emberszeretet szelleme váltja fel, majd ha a legegyszerűbb munkás is érzi, hogy , elismerik, miszerint a társadalomnak ő is szükséges és hasznos tagja, ha érzi, hogy ő is számot— Nem vagyok én Iluska, az ott vau földszint átellenben; engem Marisnak hínak! Alkonyattájt, lámpagyujtás előtt, a fiatalember el szokott színi egy szivarkát a folyosójukon. Ha olyankor Maris az ablakban varrogatott, beszélgettek. A leányt mulattatta, hogy miféle latin neve vau a szemöldökének, az ereinek a nyakán, a kis ujja perceinek; egyiket, másikat már ő is meg tudta nevezni furcsáu kiejtett lalinsággal, a min az orvosnövendék el-elmosol vodott, máskor úgy is alig. Néha a leány anyja is beleszólt: — Manap az orvos urak miudjár' csak vágná, nak; azelőtt a' nem volt, mégis meggyúgyultuukAz ilyet nem szívesen hallotta; magyarázza? Csak azt mondta rá: — Jaj néni, az akkor volt! De a lány tovább tudakozott: — Hát maga is vág ? Maga igen okos, de kegyetlen ember. Erre aztán egy kicsit már mégis csak fejtegette, hogy az nem kegyetlenség, hanem gyorsabb segítség, sokszor az egyedüli meutség. A leány figyelt rá, majd anyjához fordult: — No látod, auyus! De az asszony e-ak csóválta a fejét. Az orvosnövendék órájára nézett: egy negyed, — egy fél órát pue.-ékolt el! Hamarosan kös/.önt s visszavonult szobájába. Búvárkodott az emberi anyagban. Az egész lestalkotmáuy, mely titokzatos cserével egyre pótol és elvet, mekkora bámulatos bonyodalom! A légzés, hang, beszéd, táplálkozás, látás — még csak hagyján, de ki magyarázza meg a gondolkozást? Sejtelem, hozzávelés, föllétel mind! Hogy az az anyag, a melyből az emberállat van, szilárd, folyós, légnemű s magában rejti összeinűködését, a mi életrevalóságunkat, ismeretekre való képességűnket s mennyiségeinek az aránya a mi lelkünk, jellemünk. Az érzékelés minősége gondolkozásunknak a színe. Egy-egy cselekedetünk a matéria életfolyamatában annak egyegy hullám vetése, szükségszerű jeleuség. S azok az alkótószerek hatálunk után feloszlatlak, — voltaképen oszladoztak már életünkben is, — ujabb vegyületek szervezkedéséhez állanak, a mint szellemünk nyilvánulása! is érintkeztek a mások észbeli működésével s hatottak rá, hogy tovább adja. Így vándorLegkitűnőbb asztali viz! Kapható (Ts z AV á l tl J á nos és Szabó Ede czéseknél. ' lünk, így széledünk el testileg-lelkileg halálunk után Iis és egyre elváltozottahb arányokban, de örökké ! létezünk. Csak az egyén tűnt el, a név . . . ! Már ideje, hogy nem beszéltek az orvosnövendékkel, pedig kérni akarták valamire. A Maris anyja rászánta magát, benézett a csöndes szomszéd úrhoz. Hanem elfeledte, a mit kérni akart, mikor azt a görnyedt alakot a karosszékbe fogózkodni látta, az arca elváltozva, az utcán alig ismert volna rá. Már össze akarta csapni a kezét, akkor vette magát észre : nem teszi, mert megrémítené vele. Fölösleges vigyázat volt: az orvosnövendék jól tudta, hogy hányadán vau? Nagyon elhibázta. Szegény liatal embert persze a körülmények kényszere is hajszolta, de még inkábbb az önérzete s mikor beleszokott, észre sem vette, hogy miféle rendszeres öngyilkosság ez az ő éjt nappá tevő pihenéstelen és üdülésteleu életmódja. Túlbecsülte a testauyag biró erejét, az akarata lett a megölője. — Megijedt tőlem, úgy-e? Bizony már nem sokáig látjuk egymást. A Maris anyja ötölt-hatolt. De nyílt az ajtós új látogató jött, a segítő orvostauár az egyetemről. A jó asszony távozott s e közben hallotta, hogy a ff VÓÍ>* vitai nyálkaoldó hatásánál fogva minden Imrntos bántalmaknál 1 e a j o h h a n a j á n l v a !
