Pápai Lapok. 26. évfolyam, 1899

1899-08-06

4. PAPAI LAPOK. 1899. augusztus 6. a nemzeti géniusz megnyilatkozását. A többi költő mind háttérbe szorul, mindenki felismeri, hogy a kor igazi, hivitott költője ez az ifjú. Ez az ifjú Petőfi Sándor volt. Nincs a világ irodalomban arra példa, hogy egy ifjú néhány év alatt, auuyit és oly kitüuőt termeljen s oly hatalmas befolyást gyakoroljon valamely népre, mint Petőik Az egész nemzet az ő költeményeit szavalja, az ő énekeit dalolja s mint a kiaszott mezőség az üditö esőt, oly kéjjel szívja magába Petőfi eszméit, az ő Houli dala, Talpra magyarja, nem mint a tűz a meggyuladt avaron — nem is mint a szélvész a rónaságon, de miut a villám futott s meggyújtva a már felhevített érzelmeket — megszületett a forradalom. B vájjon akkor, a midőn a hazafiúi lelkesedés mindenütt lánggal égett, akkor, midőn a nemzet virága fegyvert fogott, otthon maradhatott-e Petőfi '? maradhatott-e otthoun a költő, ki így énekeli: Szabadság, szerelem, E keltő kell nekem. Szabadságért feláldozom szerelmemet, Szerelmemért feloldozom életemet. Maradhatott-e otthon, a családi kör lágy ölében a költő, ki megirta: Ott essem el én, A harc mezején. Olt folyjon az ifjúi vér ki szívemből. S ha ajkam örömteli végszava zendül, Hadd nyelje el azl az acéli zörej, A trombita hangji, az ágyn dörej, S holttestemen ál Kujé paripák Szágnldjanak a kivivolt diadalra. S ott hagyjanak engemet összetiporva. Nem. Petó'li nem nézhette messziről a harcot, neki oda kellett menni, hol a megtámadott jog- és szabadságért küzdőnek, neki oda kellett menni, hol az ágyuk dörögtek s harci paripák száguldozlak. Tovább megyek: Petőfi nagyságának betetőzéséhez okvetlenül szükség volt arra, hogy ő a csatatéren nyomtalanul vesszen el, s így alakja legendaszerűvé váljék! Tisztelt ünneplő közönség! A harci zaj elnémult s hazánk völgyei és hatalmai felett az enyészet szelleme lebegett. Petó'li elveszeti, de szelleme életben maradt! Itt van az most is közönünk; az ő álmait, ábrándjait, törekvéseit mi örököltük, ezek élnek bennünk és lelkesítenek minket. Ezzel a szellemmel varázsoltuk át az egykori gyászhelyeket virányokká, ezzel nyertük vissza ősi alkotmányunkat, szabadságunkat. Nem gyászolni jöttünk e helyre, a mely városunk falai között Petőfi emlékét kőhevésve őrzi, nem siránkozni akarunk a nagy költő halálának 50-ik évfordulója alkalmából — hanem azért jöttünk itt össze, hogy egyrészt a kegyelet adóját lerójuk, másrészt pedig, hogy ország, világ eló'tt tanúságot tegyünk arról, hogy Petőfi eszméihez hűek maradtunk, hogy hirdessük a haza és szabadságszeretetet. Adja a magyarok nagy Istene, hogy Petőfi eszméi mindig éljenek ; ez a föld mindenkor magyar legyen s hogy a magyar nép az idők végtelenségéig éljen ! A nagyhatású beszéd után lelkesen megéljenezték a szónokot. Ezután Csomasz Dezső főiskolai szenior szavalta el Kndrődi Sándor remek alkalmi költeményét; a tüzes, meleghangú szavalat után a közönség kalaplevéve hallgatta végig a Himnuszt, a mely utolsó pontja volt a lelkes ünnepnek. TOLLHEGGYEL. Levél a szerkesztőhöz. (Petőfi-ünnep.) Kedves uramöcsém, a levelét vettem, Melyben versírásra nógat újra eu»em. „Ugyan urambátyám, szólaljon meg ismét, Vegye fel a fürge krónikásnak tisztét; Immár az ifjúság, mely krónikáz néha, Korántsem oly fürge, mint az agg poéta. Elvén kánikula rekkenő napjait, I Krónikás vers nélkül ím magamra hagy itt. Lomha az ifjúság, az egész nap henyél, I Csupán az alkonynak hűvösebb szélinél I Élénkül meg. S mit vél, akkor vájjon: ir-e'? I Dehogy ir, dehogy ir! Felkap biciklire, S nyomába stafétát hiába kergetek, Gyorsabb a biciklis, mint a — szedőgyerek, így állván a dolgok: bizodalmam vára Egyedül Lapunknak hű Öreg Mihálya, Biztosra elvárom versét . . .

u etcetera . . . Jól van no! . . . Írok már . . . Tintát, pennát, Tera! Miről zenghetne ma méltóbban az ének Másról, mint fényéről Petőfi nevének ! Ové volt a múlt hét s övé lessz sok század, Melv nála dicsőbbet, nagvobbat nem láthat. — Kéri Barna, a vőlegényem. Zsigorszky egy pillanatig Maliidra bámult, hogy csakugyan jól beszél-e. V Majd kerekre tágult pupilláit Barna felé fordította. A Herkules meghajtotta magát. IV. Este együtt tanyáztak. Az asszonyokat elkísérték és Barna egyedül maradt Kázmérral. A hetedik pezsgőnél abbahagylak a lovakat és a földbirtokokat. Nem igen imponált a Zsigorszky rutinja az egyszerű, rusztikus Barnának. Már jó sok lehetett a fejében Zsigorszkyuak, mikor a poharát újra felemelte: — Szép menyasszonyod egészségére. Kociutotlak. Aztán kiírták fenékig. Barna kapott az új tárgyon, aztán elkezdte lírai áradozásait, a miket Zsigorszky szájtátva, visszafojtott lélegzettel hallgatott. Mire egészen eláztak volna, kijelentették egymásnak, hogy ők rokon lelkek és minden gondolatuk közös. Aztán megkísérelték, hogy a lakásukra induljanak, a miut még menni tudtak. Matild kinézett az ablakon, mikor látta a Liliom-villa mellett bekanyarodni a két úriembert, igen jót nevetett ölelkezésüköu és gesztusaikon. V. Augusztus végén iheg volt a nász. Matild elmosolyogta magát az öreg ikervári apát kenetteljes szónoklata alatt, mire az öreg úr alig tudott kibontakozni a beszédéből. Valami felhó'khe keveredett, melyek a házasság egét ellephetik. A célzást nem mondta rossz indulatból. Aztán egy merész fordulattal kijelentette, hogy a kisded sajkát, az ifjú párt, elbocsátja az élet tengerére- Matild fehér atlasz cipőjével rálépett az ura lábára, a mivel igen zavarba hozta szegényt. Mikor kocsira ültek, azt mondta Zsigorszky Kázmcnmk, az ura baráljáuak : — Szeptember végén már itthon leszünk, és október utolja felé majd meglátogathat bennünket. A uászúlon beleszeretett az urába, és mikor hazafelé jöttek, már ásítva gondolt a hosszú, téli estékre, melyeket majd egyedül kell töltenie, de mentő' eszmének jelent meg Zsigorszky képe. Tudta, hogy az urát megunja két hónap múlva egészeu I és valami új, modernebb élvezetet fog szomjúhozni. Ezt remélte Kázmértól, a kivel szívesen vétkezett volna nemcsak gondolatban, hanem cselekedetben is . . . Az esős, ködös, zordon november, a mely kiállhatatlan, mint egy zsémbes nagynéni, csakugyan elkövetkezett és Zsigorszky Kázmér, a ki a szomszéd faluban bérelt négyszáz holdat, nem jelent meg a szép asszonynál sem akkor, sem azután. önző haszonlesés durva korszakába', Midőn sokuak csupán azért vau hazája, Hogy belőle éljen s frázisok fejébe' GsengŐ aranyokat hullasson zsebébe, Tettben nyilatkozó, tiszta hazafiság: Pe'ofi volt fádon a legtisztább virág! Üdén nyíló virág, a melynek illata, Félszázad kavargó gőzén is áthata, S kit megcsap az illat, megittasul bele, Földöntúli kéjjel telik meg kehele. Melyeu ötven éve kiomlott a véred, Megülte e napot, Petőfi, a néped, Megülte a helyen, mely elesni látott, Szászoknak főhelyén, a szép Segesvárott. . . . Mért vitt arrafelé a h iború sodra, Mikor már várt Kád a halál sötét gyomra?! Inkább olyan helyen mért nem eshetél el, A hol a szél mindig magyar szót hord széjjel, S nem hol csak ünnepnek hallasz sírod felett Magyar szót, míg máskor — idegen nyelveket. Merre bölcsőd ringott, vagy a hol tanultál, A hol dalod zenged, sirod mért nem ott áll ? ! Ó mert ha ott állna, nem mondták vón' Kólád, —- A miről az ajak szégyenülve szólhat — „Szerb volt származása!" ... a legmagyarabbnak, Mióta e földön színe vau e fajnak, „Szerb volt származása!" ... és a sírja felett, Az ö sírhalmán ezt emlegetui kellett'. Jött a példa aztán : oláh volt Hunyadi, — Jól esett a raócuak ilyesmit hallani — És horvát volt Zriuyi, a nagy magyar költő, — Ilyet nem hallott még vagy tíz emberöltő — De ... szász íöld takarja a mi Petőfiuket, Azért leptek meg ily szép beszéddel minket, A nemzetiségek örüljenek szintén . . . l'gy látszik, bölcsebb a politika, mint én, Mert a ki született s meg is halt magyarnak, En ilyent nem moudtara vón' a sírján annak ! . . . A pesti lapomból nagy örömmel látám : Ünnepelt Pápa is vasárnap délután. A Petőfi-utcán nép tódult ezrivel, Emelvén fényét az ünnepnek, — fényivel, Es a színtér, a hol a nagy ünnep lefolyt, A szépen díszített Petőfi háza volt, — ígyen ir az újság, de fiam, a Miska, Kinek pedig szeme s az esze is tiszta, Máskép látta mindezt és megjővén haza, Nekem az esetről egész más hírt hoza. Szerinte nem voltak annyi sok ezerek, De voltak fölösen apró sihederek, S hozzá úri népből tán húsz avagy harminc, A népnek pediglen híre és hamva siucs ! A dísz meg áll vala egy rossz dobogóból, Hajt' egy asztal, a mely jobbra-balra bókol, Mert „mensae sed erat pes tertius impar", Kő kerül alája és aztán nem ing már, — így a Miska fiam. S én ammondó vagyok, Közönyösek nálunk kicsinyek és nagyok, Bezzeg jöjjön k. und k. katonazene, Megtel úri néppel Pápának Főtere, Míg Petőfi-ünnep bármilyen szegényes, Elég ha az újság azt írja, hogy : fényes ; Ezt pedig bárkinek könnyű megkapnia, Működik szépen a nyári fantázia. Még egy jó híre volt a pesti lapomnak, Ó, vajha ne lenne hiú szó ez is csak ! Vajha teljesednék csakugyan, igazán, Hogy a költő szobra még ez év folyamán Odakerülne az iskola elébe, Melynek Ő volt s marad legfőbb büszkesége ! . O, mindazt, mit moudék felgerjedett hévvel, Megbánnám én akkor töredelmes szívvel És lantomnak húrja ujjongó örömben Pápa dicsőségét elzengene fennen 1 . . .