Pápai Lapok. 25. évfolyam, 1898

1898-03-27

azt nem a- hatóságoknak, hanem a társadalomnak kell érdeméül felrónunk. Sajnos, a társadalom sem tett eleget és különösen nem mindig a fent megjelelt helyes irányban, mert a napról-napra szaporodó sok jótékouyeélú egyesület a kelleténél jobban szétforgácsolta a társadalomnak a legnagyobb mértékben igénybe vett áldozatkészségét. A községek volnának már most hivatva arra, hogy a fent megjelelt két módon: népkonyhák és dologházak felállításával eg)

rséges irányba tereljék a társadalmi jótékonyságot is. A népkonyhák felállítása a különböző jótékony egyesületek támogatásával semmiféle akadályba nem Ütköznék, a dologházak felállítása, a mennyiben az szükségesetén mint kényszerintézet szerepelne, törvényhozási intézkedést igényel. Egy-két héttel ezeló'tt éppen lapunkban panaszkodott valaki a felett, hogy városunkban a legutóbbi időkben mennyire elszaporodtak a koldusok s a munkabíró csavargók, kik legtöbbször erőszakos tolakodásukkal csikarják ki a meg nem érdemelt alamizsnát, líz adja meg nálunk is a fent elmondottaknak szomorú aktualitását. JYIár más alkalommal kimutattuk azt, hogy városunk és egyesületeink, valamint a, hitközközségek körülbelül 10,000 frtot osztanak szét évenkint a szegények között; oly jelentékeny összeg ez, a mellyel a szegénység leküzdésére szolgáló áldásos intézményeket lehetne létesíteni, a melyek mellett a pénzkiosztás — a szegények segélyezésének leghelyteleiiebb módja — mellőzhető volna. Tgy tudjuk, hogy városunk polgármestere a népkonyha létesítése érdekében ankétot fog összehívni, nagyon üdvös dolog volna, ha ez az ankét egyúttal foglalkoznék ti szegényügy összes egyéb teendőivel is. A Jókai kör közgyűlése. A Jókai kör, városunk intelligenciájának e. páratlan gyorsasággal felvirágzott kulturális egylete f. hó 20-án, d. u. 6 órakor tartotta meg a Grift'-szálloda nagytermében évi rendes közgyűlését. Az elnöki emelvényen Fenyvessy Ferenc elnökön kívül Sült Józsefné a zene és színi szakosztály elnöke, Gyurátz Ferenc alelnök, Jlannos Zoltán az írod. szakosztály elnöke, Kis Gábor igazgató tanácsos, dr. Kajiossy Luciáu főtitkár, Körmencly Béla háznagy, Karcsay István pénztárnok, Kis Ernő az irodalmi, Gáthy Zoltán a zenészeti és dr. Kőrös Endre a sziuészeti szakosztály előadója foglaltak helyet. A termet zsúfolásig megtöltötték a kör tagjai, városunk és vidéke előkelő családjai. Fenyvessy Ferenc elnök a közgyűlést megnyitván és a díszes közönséget meleg szavakban üdvözölvén, felolvasta költői lendületű, gyönyörű elnöki megnyitóját, melyet itt közlünk egész terjedelmében: Mélyen tisztelt Nagygyűlés! A nemzetnek és a magyar társadalomnak nagy ünnepi hetébe, esik a pápai Jókai-kör ez évi nagygyűlése. A népszabadság bimbófakadásának jubileumát ülte meg e napokban a magyar. Egy hosszú tespedés, egy hosszú tél után egy napon csak felvirradt a nemzetnek rég sóvárgott — virágot és gyümölcsöt pazarul rügyező — felséges tavasza. Szabaddá lett a föld; szabaddá lett a polgár ; szabaddá lett a szellem. De míg ezt elérhette nemzetünk, óriási munkát kellett végeznie a nemzet legjobbjainak. „Küzdeni az ellenkező' elvű hatalom ellen, csupán eszményi eszközökkel, s egyúttal a saját nemzetének megrögzött előítéletei ellen; újítani azzal az óvakodással, hogy a régi meglevő', halomba ne dűljön; terjeszteni a szabadelvüséget, felvilágosodást a cenzúra uralma mellett; ébresztgetni a nemzeti öntudattal egyidejűleg az európai polgárosúlás vágyát, javítani a talajt és az embereket mívelni; inívelni egyeihanyagolt nyelvet, melyet átburjanzottak a holt és élő nyelvek kifejezései, s e. nyelvnek érvényt szerezni szószéken, törvénykezésben, iskolában, irodalomban, sziupadon s a társas életben; előkészíteni utópiai álomnak látszó intézményeket az eszmék, s elmélet világában, Bolond vagy, nem vagyok én iró. — No csak ne szerénykedjél. Hát nem te nyerted el az önképzőkörben szatíráddal a pályadíjjal ? Aztán nem te vagy a „Mnzslai Hírharang" rendes levelezője. Ez igaz. De barátom egy szatíra és egy felolvasás között akkora a külömbség, mint egy bikaviador és egy házmester között. Nem tudom éu azt niogcxiiiálni. — Komolyan mondod ? • — A lehető legkomolyabban. Dezső kalapjáért nyúlt. — Hova akarsz menni ? — kérdem ijedten. ~- A Dunába. Megdöbbentem. — No jó, hát ha máskép nem lehet, megcsinálom. De eló're figyelmeztetlek, hogy én semmiféle tekintetben felelősséget nem vállalok. Dezső válasz helyet a nyakamka borult és sírva jelentette ki, hogy én vagyok a megmentője. Mikor magához tért, akkor a téma felett kezdtünk tanácskozni. En a Csimborasszó faunájáról akartam irni, de Dezső nem engedte. Hová gondolsz? Ide nem tudományos hanem mulattató téma kell. En legjobb szeretném, ha a szerelem bacillusainak lélektani fejlődéséről irnál. Tudod ez nagyon hálás és könnyen kidolgozható. — Valóban nekem is úgy tetszik. -— El fogadod ? — Igen. Dez^ő örömében elrohant é.-^ csak a negyedik utcában jutott eszébe, hogy tőlem nem is vett búcsút, mire visszatért, búcsút vett és újra elrohant. Keserves napok virradtak reám. Egy hétig folyton a felolvasáson dolgoztam és még vacsorázni sem mentem törzsvendégló'rnbe. A barátaim már köröztetni akartak. Mikor a megállapított napon Dezső a szobámba lépett, visszahőkölt a nagy iratcsomó láttára. — Ez mind az? — Mind. — Nem lessz sok? Mérgesen vágtam az iratcsomót a sarokba. Sokallod ? Hát csinálj másikat. Dezső engesztelni kezdett. — Ne haragudjál kedves barátom. Tudod olyan izgatott vagyok. Mit mondtam, hogy sok? Láttak már ilyet? Kevés barátom, kevés. Hanem tudod mit, olvasu fel előttem, lássuk, hogy meddig tart? Belekezdtem a felolvasásba. Míg én mindinkább emelkedő pathosszal kezdtem szavalni, Dezső annál izgatottabb lett, folyton fészkelődött. En megfeledkezve mindenről, mint jobban beletüzesedtem, elfeledtem Dezsőt, Emmyt, el az egész világot. Mikor két óra múlva befejeztem a felolvasást, Dezső elaludt. Megráztam, nem ébredt tel. Újból megráztam, hátba ütöttem, vízzel locsoltam, minden hiába volt, nem ébredt fel. A mentők a Rókusba vitték, ott is csak erős injekciókkal bírták felébreszteni az orvosok. Sohasem láttam azóta, de úgy hallom, hogy megint a Duna körül csavarog. áldozni vagyont és fáradtságot, utat törni nemes lemondással a legháladatlauabb életpályákon, de a melyek mind egy nagy nemes cél felé vezetnek." Óriási munka volt ez, sokáig eredmény nélkül. Egyszer aztán — Eppur si muove! — megmozdult a föld! Vén Európát ifjú forró láz fogta el, s a már kiégettnek hitt vulkáu csakúgy szórta a lávát, mely felpörkölt, felégetett, megsemmisített mindeu rabbiliucset, a mi a földet, a polgárt, a szellemet fogva tartotta. Vén Európával együtt megrázkódott Magyarország is. Önmagából önmagának újjáteremtette hazáját tele vággyal, tele ambícióval, tele szabadságszeretettel. Az újjáterem tők a 48-iki ifjú Magyarország volt: — a Petőfiek, a Jákaiak. — — — Egy napon — márc. 15-ikét megelőző napon — Petőfi elkeseredve hallja a hírt Jókaitól, hogy bár az ország fiatalsága 400 aláírással kérvényt nyújtott be még márc. 3-án az országgyűléshez a sajtószabadság iránt, még sincs sem ott, sem az ellenzéki körben semmi eredmény. Az éj nagy részét ébren tölti; folyvást töprenkedett. Tenni kell valamit és pedig mindjárt — másnap. „Szabaddá kell tenni a sajtót — írja naplójában — és azt lógjuk tenni. A többit Istenre bízom és azokra, kik rendelve vannak, hogy a kezdetteket folytassák, éu csak arra vagyok hivatva, hogy az első lökést tegyem. Holnap ki kell vívnunk a sajtószabadságot, és ha lelövöldöznek, ki várhat ennél szebb halált." Ez a holnap — márc. 15-ike volt. Szabad lett a szellem, hogy azután szabad legyen a föld és a polgár. Kelj fel rabágyad kőpárnáiról — igy énekli meg Vörösmarty a kivívott sajtó szabadságot — te beteg, megzsibbadt gondolat. Kiálts fel érzés, mely uyögél, elfojtott, vérző szív alatt. Jöjjetek ki, ti láncra vert rabok; lássátok a boldog, dicső napot s a honra, mely soká tűrt veletek, derűt, vigaszt és áldást hozzatok. Es ki merné tagadui, hogy e nagy napok is | végeseményképeu ime csak derűt, vigaszt és áldást i

hoztak a királyával kibékült nemzetre? i Es most, mikor egy félszázad után hálával ' emlékezünk meg a nagy napok hőseiről: vájjon szólj hatna-e a pápai Jókai-kör szokásos évi megnyitója másról, mint a 4S-iki iijú Magyarországnak hazánk hasznára s dicsőségére — életben maradt legnagyobb szellem-hőséről: Jókairól ? Szólhatna-e most másról, mint dicsőítéséről annak a királyi törzsnek, a mely körül az egykori őserdőnek minden fája kihullott már, s csak 0 maradi meg, hogy csodás, isteni erejével folyton és folyton örökzöld gallyakat és soha el nem hervadható virágfüzért teremjen a világnak és ezzel díszítse fel, ékesítse fel saját nemzetét. Szólhatnánk-e a márciusi nagy napok jubileumán másról, mint körünk védnökéről, mesteréről, Jókairól, a kinek nagy nevéhez fűződnek legszebb, legragyogóbb, legdicsó'bb emlékeink, a kinek jósáságos szelíd arca elbűvöl és hatalmas zsenije elragad, s a ki most félszázad után fiatal hévvel, büszkén meri elmondani magáról, hogy nincs egy tett sem életemben, a mit megbántam volna, s a mit tettem ötven évvel ezelőtt, most ha kellene, újra megtenném. (Lelkes éljenzés). Jókai nem tagadta meg soha önmagát, nem tagadta meg soha az oltárt, melynek papjává szegődött; sem lelkének két istenét: a költészetei és szabadságot. Mint liatal költő írja még: Én uem tagadlak meg költészet istene. Elpártolhat mindenki tőled : fölkentjeid, kiknek fejére magad tevéd föl a koszorút, kihagyhatják aludni oltárodon a Vesta lángot, elszórhatják lantjaikat. De én nem tagadlak meg soha! Legkisebb lehetek azok között, kik templomod küszöbén beléptek, de legutolsó, ki azt clhagyaudja. Imádtalak a nyugalom óráiban, s te velem leendesz, ha küzdeni fogok, velem, ha meghalok. Örökké velem maradsz és nem hagyod virágtalanul síromat. Am, ha valaki sírom fölé egykor házat épít, meg-