Pápai Lapok. 25. évfolyam, 1898

1898-03-06

2. PAPAI LAPOK. 1898. március ß. tusán fik most már fokozottabb mértékben lessz képes elegei tenni. Hogy ez igy van, arra épen a mérlegeknek és a segélyezések arányának fokozatos javulása szolgál biztosítékul. A mérleg mindig vagyont mutatott ugyan ki és pedig az első évben 1867 koronát, a másodikban 3585 koronát, a harmadikban 6815 koronát, ii negyedikben 8815 koronát, az ötödikben 1147;} koronát, de ez a vagyon az óriási hátralékokban feküdt, melyek értéke bizonyos fokig kétes; a hátralékok összege ugyanis az első évben 38(55 koronára, a másodikban 7352 koronára, a harmadikban 9469 koronára, a negyedikben 9102 koronára s ÍIZ ötödikben 10220 koronára rúgott. Ugy annyira, hogy ha e hátralékokat értékteleneknek tekintjük, pedig, nem mondjuk, hogy mind, de jó részük értéktelen, vagyon helyett az első évben az intézet adóssága 1998 korona, a másodikban 3767 korona, a harmadikban 2(i54 korona, a negyedikben 2x7 korona volt, s csak most az ötödik évben lett az intézet tiszta vagyona a hátralékok betudása nélkül 1253 korona, A mérleg tehát a harmadik évtől kezdve fokozatos javulást mutat, de fokozatos javulást mutat a segélyezés aránya is. j\líg az első évben minden korona tagdíjból csak 41 íillér fordíttatott segélyezésre, (táppénz, gyógyszerek, orvosi díj. temetési segély), ez az arány fokozatosan emelkedett 50. 58, 51) fillérre s az ötödik évben 63 fillérre. IIa a tartalék alap képzésére rendelt összeget is a segélyezéshez számítjuk, akkor az arány az egyes években 51, ii(), fix, (ií), 73 lessz. Míg tehát az első év kezelési költségei a tagdíjnak felél emésztették meg s csak a másik fele maradi segélyezésre és tartalékalapra, az ötödik évben a kezelési költségek a tagdíjnak már csak egy negyedrészét igényelték, segélyezésre és tartalékalapra pedig három negyedrés/, volt fordítható. Így állván a dolgok, nem ajánlhatunk iparosainknak jobbat, minthogy lépjenek be minél tömegesebben a betegsegélyző péuztárba, mely a tagok számának szaporodtával lejebb szállítja a tagsági díjakat és mind jobban-jobban teljesítheti a törvény intenciói szerint nemes hivatását. Ugyanekkor azonban kénytelenek vagyunk a nyilvánosság előtt is fölhívni a betegsegélyző pénztár tisztikarának figyelmét, hogy az óriási mértékre fölszaporodott hátralékokat a törvény által előirt módon megszüntetni s az intézmény minél előbbi felvirágzását ez által is előmozdítani igyekezzék. Sérelmesnek tartjuk a hátralékok nagyságát különösen városunk iparosaira nézve, a kik, a mint értesülünk, az évi bevételnek egy harmadát szolgáltatják, s ezt oly pontosan befizetik, hogy a hátralékképen kimutatott összegnek csak egy tizenötöd része terheli őket, mig a hátralék 14/lö-öd része a vidékiek rovására irandó fel. Ha a hátralékoknak csak egy része is befolyna, ha az önkéntes belépésnél külön díjak nem szedetnének, s így ezek száma emelkednék, ha a kötelezett belépések a vidéken jobban ellenőriztetnének s végre ha a tagdijjárulékok ezentúl nemcsak a helybeliek, hanem a vidékiek által is pontosan fizettetnének, akkor az intézmény tartaléktőkéje rövid idő alatt fel volna a törvény által előirt magasságin? emelhető, s akkor beállana a törvény intézkedése szerint a betegsegélyző pénztárra az a lehetőség, hogy a táppénzt magasabbra emelje, a betegsegélyezést 20 hét helyett egy évi időtartamra kiterjessze, ne csak a biztosítottat, hanem a vele egy háztartásban élő családtagokat is ingyen orvosi segélyben j és gyógyításban részesítse, s a biztosított családjában történő halálozásnál is temetkezési segélyt nyújtson. Oly dolgok, a melyek nagyon megérdemlik, hogy az intézet vezetői minden erejük megfeszítésével is az intézetei ezeknek nyújtására képessé tegyék. Dr. Antal Géza. Szabad Liceum. Két közlemény. II. Mult heti cikkemben részletesen ismertettem a Szabad Líceumhoz hasonló irányit, városunkbau eddig működött intézményeket és azt láttuk, hogy már magában véve az a körülmény, hogy elvont természetű vagy tudományos tárgyról szólt valamely felolvasás, elégségesnek mutatkozott arra, hogy közönségüuket az ily eló'adások látogatásától távoltartsa. Nem vettünk figyelembe eddigelé egy másik, hasonló hatású körülményt, amely pedig ismét csak arra int bennünket, hogy a legnagyobb tartózkodással fogadjuk az intézménynek városunkban való létesítésére irányuló minden mozgalmat. Nem szabad ugyanis felednünk, hogy a mozgalom kezdeményezői a Szabad Liceum előadásait, amint ez mindenütt történik, csak belépti-dijat fizető közönség számára akarják rendezni. Ám tessék var-.' - 'hálni, de én azt hiszem, hogy 2—3 eló'ad; után már nemcsak hogy beléptidijas közönségre sem igen- számithatnak majd a t. szervező nag)

r

bizottsági urak, de még pénzért sem tudnak majd előadásaik számára kellő' számú közönséget fogni. Megengedem azt is, hogy bizonyos elemei a városunkbeli intelligenciának ott lesznek majd ezeken az előadásokon : a tanárok majd elmennek kollegájuk előadásaira; az ügyvédek is akkor, ha ügyvéd fog előadást tartani, de hisz taláu mondanom sem kell azt, hogy a szabad liceumi előadások nem ilyen közönséguek vannak szánva, nem olyanokból kell a hallgatóságnak állui, kik az előadott dolgokat már úgyis tudják és éppen ugy tudják, mint az előadó ; a Szabad Liceum előadásai a hallgatók ismeretkörének kiszélesítését, kibővítését czélozzák. Nos hát ilyen közönségre hiába számít a tisztelt szervező' nagybizottság s ha számít rosszul számít, mert nem ismeri közönségünket. De nem akarom, hogy félreértsenek. En ezzel korántsem akarom azt mondani, mintha specialiter csak a mi közönségünk volna ilyen s mintha másutt taláu jobban érdeklődnének a komolyabb iráuyú előadások iránt. Azokkal, miket itt elmondottam, egyáltalában nem akarok éu a pápai közönségről szegénységi bizonyítványt kiállítani; mert hisz nemcsak Pápán vau ez így, így van ez az ország minden városában, igy vau ez még Budapesten is. Tessék csak elmenni a budapesti irodalmi társulatok gyűléseire s mindenki azt fogja tapasztalni, hogy mig p. o. a Petőfi- és Kisfaludy-társaság ülésein a közönség befogadására mindig szűknek mutatkozik az akadémia dunaparti palotájának legnagyobb terme, mert ezeknek tisztára szépirodalmi tárgyú programmja van Meg-meg oda kell visszatérnem, mikor a gyó'r,M)pron-béesi piacokra a Barauya-Somogy és Szlavóniából felhajtott kondáknak útiránya a Balaton keleti oldalán elvezető mezö'földi út volt, mely dolognak emlékét ó'rzik a máig is sűrűen fennálló csárdák, Disznó-domb elnevezés stb. Ez útvonalnak ínindt-n stációján hizlalók épültek; így — pusztán e.-ak a mezőíöldi részt értve, 48 kilométernyi távolságon -- a Sió hidjától félórára eső Tísztaviz, odébb Enyhig, Akarativá, Kenése, alsó és felső Daka és (1 elemér, melyekben darázlák-kukoricázták az ezer számban soványan elindított s útközben felhizott sertéseket. Praktikus eljárás volt ez abban az időben, mikor vasút nem volt, mert ily nagy mennyiségnek bízott állapotban tengelyen való szállítása legyőzhetetlen uehézségekbe ütközik. A félesztendő alatt, míg a konda Berzencze, vagy Eszék vidékéről Győrbe leiért, teljesen érett anyag került a piacra. Az ily mozgó hizlalás igen jövedelmező foglalkozás lehetett, mit bizonyít a köztudatban máig is éld ama hit, mely a disznóhajcsárokat tőzséreknek képzeii. A Bakony rengetegeiben tanyázó szegény legényeknek legzsírosabb falatjai az ily vásárról hazatéró' liajesárok voltak s talán a jó búvóhely után ez lehetett főoka annak, hogy ez a specialitás miért lakta kiváló előszeretettel a Bakouyuak Balatonra eső részét. Valamin! ez magyarázza meg azt a romantikát, mely Tisztaviztől kezdve Gelemérig minden csárdához fűződik. A maitól teljesen elüt az ekkori csárdáknak képe. Hajcsár- és betyár-járás levén az út, a pénznek vajmi csekély volt az értéke s annak összegyűjtésére a csárdások céda leányokat tartottak az ivókban, maguk pe.dig a legtöbb esetben orgazdái voltak a szegény legények keresményének. Ily körülmények között nyilvánvaló volt, hogy a kit a rosz sors ez útra vitt cl, az végrendelkezni valamely káptalannál soha el nem mulasztotta s övéitől ugy vett búcsút, mintha a viszontalálkozás a lehetetlenséggel volna határos. Maguk a hajcsárok valóságos hadjárati felszereléssel telték meg ez utal, még is sűrűen történtek vérengzések, niiuó'k a tisztavizi Makuba, az akarattyai Iladitics esete s ez is, a melyet ez alkalommal elregélui akarok. Rubauics volt a hajcsárok legvagyonosabbika, kinek magának volt 5 hizlalója az uton, közöttük a kénesei, mint központ. Társaitól abban is eltért, hogy a kondák árát, a 40—50.000 frtot, soha magával nem vitte, jó barátainál helyezte el azokat Bécsben és Sopronban s az esetleges támadások alkalmával soha ki nem volt annak a veszélynek téve, hogy pénzét elvegyék. Mindazonáltal kíséretéből a 10 markos legény soha el nem maradt, mert a pénz mellett élete is nyomott valamit a latba s jól tudta azt, hogy ezt az életet pénz nélkül szemernyi adagokban szedik cl tőle vallatás alkalmával. O maga is kemény, edzett ember volt, öles termete szembe szállhatott volna bármily ellenséggel; testi erején kívül övéből a pengő acél-tőr és dupla pisztolyok egy pillanatra sem maradtak el. Soha még támadás nem érte, pedig vagy 20 éve, hogy történetünk idejéig járta e veszedelmes utat. Sorsát azonban ő sem kerülhette ki. Sokkal előbb, hogy Lakatosok lakták Akattyát s Kaditics többé Zákányba vissza nem került, talán 100 évvel is korábban, hogy Makubát a tisztavizi csárda szobaföldjébe elásták, ezt a krónika nem tudja, történt az eset. Egy Erzsébetnapi vásár után visszatérőben, de a veszprémi Miklósnapi vásárnál korábban, úgy András napja körül, hogy Kenését, az éjszakai tanyát elhagyta Kubauics embereivel, s a Matacson felkapaszkodni akart, fényes nappal, 7 óra tájban délelőtt, alig negyedórányira a falutól, a meredek lejtőn felkapaszkodó kocsikat feltartóztatták ismeretlen alakok. „Csiker temetés"-nek nevezik azt a haránt lejtőt, mely az ország útjától nyugoti irányban a Balatonig leszalad, déli, de magasabb oldalán bevágásszerü csalitos völggyel, mely Balaton vidék flóra-