Pápai Lapok. 25. évfolyam, 1898

1898-09-25

Nagyszámú előkelő közönség volt ott a szomorú közgyűlésen. Képviselve volt miuden hatóság. Ott láttuk Kemenes, Vuyronics, Szabó, Kédey, kanonokokat, liainprecht Antalt, Iieé Jenőt, Ihász Lajost, Tóth Edét, Lukath Mihályt, Kenesse;/ Zoltánt, gróf Zichy Vladimírt, a törvényszék tagjait ('senkey törvényszéki elnök és Köves János vezetése alatt, a kir. pénzügyigazgatóság tisztviselő karát, Kaezvinzzky kir. pénzügyigazgató vezetése alatt, Takács piarista igazgatót, a kegyesrendi főgimnázium, valamint a polgári és kereskedelmi iskola tanári karának számos tagját. Ott voltak sokan a klérus tagjai közül, a megyei tisztviselők teljes számban, sokan a városi tanács és a városi tisztviselői kar részéről. E& ott volt Veszprémnek csaknem egész elité hölgyközönsége is. Mélységes csönd volt a teremben, mikor a főispán szólni kezdett. Valami sajátságos, bánatos rezgése volt a hangjának, mikor bejelentette azt az irtózatos csapást, mely Magyarországot érte. S aztán megemlékezett a legjobb, a legnemesebb királyasszonyról s a mi alatt szólt, néha el-elcsuklott a hangja a fajdalomtól, az emberek szemében pedig ott üli a mély megindultság könnye. A főispán yyászbe<zéde. Tek. Törvényhatósági rendkívüli Közgyűlés! Mélyen tiszteli meghívott résztvevő Közönség! Folyó hó 11-én a magyar belügyi kormánytó)] egy hivatalos távirat érkezett a vármegye közönségéhez ós Voszprémvárinegye főispánjához. A magyar belügyi kormány mély megilletődéssel jelenté v táviratban, hogy () es. és kir. felsége, Erzsébet királyin' gyilkos kéztől megsebezve, e hó 10-én Genfben meghalt. A szivet tépő fájdalom - melyet e végtelen i-zniiioru Ilii" szült nem felejtethette el velem, kire e nemes vármegye kormányzása bízva van, hogy törvi'iiyadta jogommal élve, ne siessek törvényes határidőben alkalmat adni a dinasztia iránti hűsége és lojalitása által mindenha kitűnt Veszprómvánuegye közönségének, hogy mélységes fájdalmának és e fájdalom irtóztató okával szemben megvetésének kifejezést ne adjon. E őzéiből hivtain össze a mai rendkívüli közgyűlést vármegyéin székvárosába, melynek s/ékesogyháza a felejthetetlen nagy királyné ajándékából az l'r szolgálatában őrzi azt a drága koronázási díszöltönvt, melyet Erzsébet királyné viselt akkor, mikor Magyarország királynéjává megkoronázták. E közgvnlé.sen bazalias érzéstől bánatos szívvel köszönöm meg Yeszprémvármegyo közönségének a meghívott hatóságok ós közönség résztvevő megjelenését. Tek. Törvényhatósági meghívott Közgyűlés! Mélyen tisztelt meghívott Közönség! Ha Magyarország mindnyájunk által imádott Királynője drága életének határát az isteni gondviselés kifürkészhetlcn végzése az emberi véges természetnél fogva természetes uton szabta volna meg, a magyar nemzetnek fájdalma ós gyásza akkor is végtelen lenne, akkor is vigasztal!)atlan maradna. De elveszteni Királynénkét, a mi Őrangyalunkat, elveszteni oktalan s még az őrültséggel sem indokolható gyáva gyilkos kéz által — ezt a halált s ezt a gyászt az a nemzet nem érdemelte meg, mely rég megbűnhődte már a multat és jövendőt. Am a világhistóriában nem ritkák a fejedeleingyilkosságok. A közelmúltnak fejedeleragyükosai ós merénylői: Caserio, ki a francia köztársaság államfejét szúrja le, Russakov, ki az oroszok cárseminisíti meg rettentő halállal, a Hódolok, a Xobolingek, a Passainenték mindig voltak és lesznek. Mert van az őrültségben is rendszer és voltak mindig őrültek, kik a fennálló társadalmi és álladalmi rend durva kerékkötőjének akarják feltolni magukat és a koronának és a jogarnak hatalmon álló viselőjét pusztítják el őrjöngő dühökben. Ám mindezen esetben férfi állott lóriival szemben; a hatalom negativa a hatalom birtokosával szemben; egy vérben született politikai őrült gondolat a királyságnak és államfenségjognak politikai eszméje ellen. De megölni egy nőt, egy hitvest, egy anyát, aki távol áll minden politikától, minden hatalmi vágytól és uralkodástól, távol minden államfői ténykedéstől, akinek halálával még csak a trónöröklés rendje som változik meg: ennek a rémgyilkosságnak, ennek a vérengző, rút és vad bestialitásnak még csak kieszelhető oka sincs és nem lehet. rémi tő gaztett előtt a ,a nőt még virággal se in Hová törpül e költő mondása, hogy: szabad megütni." Rettenetes még gondolatnak is tekintetes Közgyűlés, hogy ('gy egész nemzetnek rajongó szeretete, hogy egy egész nemzetnek legendaszorü imádása s hogy az egész művelt világnak csodálva hódoló tisztelete nem birta megakadályozni egy gaz kéznek lelketlen tőrdöfésót. Hiszen az ész-, szív- és léleknélküli vadállat is megszeppent volna és tehetetlenül állott volna meg a mi szépséges, a mi jóságos, a mi drága királynénk előtt, kinek mennyei bűbáj volt egész lénye; aki maga volt a mindent kibékítő, áldásos természet; aki maga volt az örök jóság; maga kifogyhatatlan szivnemesség; aki távol minden politikától s önző rideg földi érdektől, maga volt a legbámulatraméltóbb ideálizmusnak s a legnemesebb poézisnak inkorporációja és akinek égi jelleme olyan volt, mint a kristályprizma, mely minden oldalról átlátszik és minden oldalra csak szivárványt vet. Megölni Őt, ezt a nőt, ezt a Királynét, tőrt döfni orvul, gyáván, galádul abba a szívbe, melyet a sors kegyetlen csapásainak annyi és annyi tőre úgyis már eléggé szét és szét szaggatott. Az emberi történelemnek legszomorúbb legendája ez a halál, Erzsébet királynénak halála tekintetes rendkívüli Közgyűlés! Hogy igy kellett elvesznie annak a felséges nőnek, Magyarország imádott Királynéjának, akinél nem tudjuk mi van több, a tövis-e, amit martirkoronáján viselt, a fény-e, mit a királynői vagy amit a női erények koronáján hordott; akinél nem tudjuk, hogy mint nő volt-e nagyobb és fenségesebb vagy mint anya; anya-c vagy mint királyné; és királyné-e vagy mint vértanú "

>

! A

r

értanú, aki egyszülött fiát szomorúan kinos módon elveszti, aki saját édes nővérét a legiszonyúbb halállal kimúlni látja, akinek felséges férje testvérét agyonlövették, sógornőjót élve eltemették! Yolt-o Nálánál ez életbon szenvedőbb Madonna és nagyobb Mater Dolorosa? Oh, az a genfi lelketlen tőr nem egy szivet döiött át, de milliók szivét sebezte, meg! Es nemcsak a bálás Magyarország, moly nem tudja és nem fogja elfelejteni a jótékony kezet, mely a kibékítésnek alkotmányt szerző nehéz és nagy munkájában a magyar nemzetnek pártjára állt; nemcsak Magyarország, melynek zengzetes nyelvét és őszinte jő népét úgy megszerette, mint elődei közül egy egész ezredéven át senki más, — hanem az egész mii veit világ, az egész emberiség zokog o fenséges nőnek ós fenséges Királynénak drága ravatala felett. Maga az angol világsajtó mint ..korszakunknak logeszményibb női alakját" diesőiti Magyarország elhalt királynéját. Az emberiség érzelmi világában eltemetve lenni ós megsiratva mindenütt és mindenki által, kiben és hol érző sziv dobog! Tok. Közgyűlés! - ez a legfeiiségcsebb és logdiosőbb Pantheon! Ám ha az egész világ sír és zokog is, a legárvábbak mégis csak mi vagyunk. Nekünk a genfi tó partja többé nem idegen, az lett a magyar király rokona, Walter, az aipiitan trón örököse és Hildegund, a burgund fejedelem egyetlen leánya s ••rszágának gyöngye, virága . . . Itt a leventéket Attila király veszi oltalmába, a leányt pedig nejére bízza, akit Oszpirinnek nevez Ekkehard. A bájos Hildegundát hamarosan meg-/••relik a királyi udvarban. Az udvarnál magának jó hírnevet szerez; Oly .-zorgos, oly erényes és oly bájjal teli, A hűn királyi nőnek vonzalmát megnyeri; Reá hízták a kincstár őrzését s mit kivant, Mindaz beteljesült, — úgy szeretlek a leányt. Mulatozás, víg élet közben érkezett meg a frank király halálának a hire. Ilágonnck ekkor nem volt tovább maradása megszökött a bún király udvarából s Oszpirin királynénak gyanú támadt .•Ívkor a szivében, hogy talán Walter királyfinak is j kid ve kerekedik majd a llágeu példáját követni, j P IIÍLJ erősen sajnálta volna a szép leventét, mert ; awonyok módjára szerette volna megházasítani, hogy j "••okié oli marasztalja királyi férje udvarában. Rá ,

! is lie-zélto Attilát, hogy beszéljen erről Walterrel, de a derék vitéz szivében akkor már ott rejtőzött ; a szőke Hildegunda képe s a király tanácsát szépen visszautasította okos, higgadt beszéddel; Ki egyszer a bizalmas szelíd tűzhelyre tére, Többé már kész örömmel uem száll ki harci térre; Nincs édesebb nekem, mint téged szolgálni hűn. Míg házasságom által magam lekötni bűn; Legyen bár nappal, este, legyen bár éji órán, Parancsküldő királyom mindig számíthat én rám, De ki csaták zajában családjáért remeg, Meghátrál szivesebben, semmint előre megy. A házasságból tehát semmi sem lessz és Walter kirjilyiít nemsokára messze csatatérre szólítja a diadalmas luiuok harci kürtje. Mikor a csatából győztesen visszatér, akkor nyílik alkalma először, hogy egyedül beszélhessen a szép Hildegundaval. O az, a kinek édes társaságában piheni ki először a vitéz harcot, a nehéz küzdelmek fáradalmait s ez az a boldog pillánál, mikor megvallja Hildegundának, milyen régóta szereti. S a jó Hildegunda, a kinek érintetlen lelkében szokatlan meghatottságot kelt ez a mindig sejtett, mindig óhajtott, de mégis oly meglepő vallomás, most nyíltan bevallja, hogy ő is szereti a lovagot s évek óta vágyódott titokban epedve, hogy halhassa tőle a szerelem szavát. Meg is beszélik rögtön, hogy együtt menekülnek a hűn király udvarából. Lakoma után, mikor a hűn vitézek bortól legyőzve, mély álomba merültek, Hildegunda magához veszi a rá bízott kincstár drágaságait és felmálház mindent a Walter hű lovára. Igy vágtattak ki akkor Walter s a hajadon Á hún királyi várból, a kettő — egy lovon . . . Es szöktek ők az éjben ... A széles utakon, Gonddal s ügyelve hajtja a méut a hajadon, Horgász vesszője kézben, míg társán Walteren, Nehézkedik súlyával fegyver töméntelen . . . S midőn a nap ragyogva pirosló égre lépe, Országútról letértek erdőnek sűrűjébe, S ha nem lett volna néki a hún kenyér megunt, 8 a vágy hónába oly nagy, nem ment vón' Hildegund. Szclló'cske hogyha felzúg, meg-megremeg a lány, Ha ág recscsen s madár száll, sóhaj kel ajakán ; Kerülik a vidéket, hol ház, sövény vagyon, S bujkálnak a hegyek közt járatiau utakon. Nagy lett a riadalom Attila udvarában, mikor megtudták, hogy Walter megszökött. Bősz dűli fogta el a hunok agg királyát: A hunok agg királyát bősz düh foga el ott, Palástját összetépte s falhoz dobá legott, S mint könnyű port a szél vész halomra hányja mind, Úgy hányja lelke egybe a szégyent és kínt. Szót sem szól ajka, oly nagy haragja, oly erős, Eleihez és italhoz hozzá se nyúl a hős. Hiába ösztönzi vitézeit, vegyék űzőbe a megszökött királyfit, senki sem mer szembeszállaui az eró'skarú Walterrel s a szerelmesek zavartalanul folytatják boldog űtjokat. De nem szabad azért, rosszra gondolnunk, mert Walter nemcsak a fáradalmak elviselésében tudott önmegtagadó lenni, hanem ott is, a hol enuek az erénynek a gyakorlása legnehezebb : És a derék levente a hosszú úton át Egyszer sem öleié meg bájos menyasszonyát . . .