Pápai Lapok. 25. évfolyam, 1898

1898-08-20

2. PÁPAI LAPOK. 1898. augusztus 20. Mire ideértem, a másik eimem is megvan : a Dunántúl nagy hivatása ez. Forgathatom én jobbra a dolgot, és forgathatom azt balra, de mindig csak az jön ki, hogy a fölvidéki megyék legtöbbjénél ki van zárva az, hogy valamit kezdjen. Földje-e olyan, rossz talaja-e vagy megezokottság-e, nem tudom, de a regenerációnak lökést ezek adni nem fognak. Jobban: nem birnak. Igaz, hogy nincsenek is közel a műveltség pontjaihoz és a sziklák nem biztatnak reformra. Azért, mikor visszanézek utamra, oda esik tekintetem a Dunántúlra, a honnét annyi jótörekvés indult s a hol annyiszor fúj bátorságot keltő légáramlat. És én bízom, igen erősen bizoni abban, hogy a Dunántúlnak nagy, legnagyobb dicsősége az lessz. hogy .szétverdesi a szük, fonnyasztó eszméket és megadja a tétova tespedő gondolatnak azt, a mi nélkül szűkölködik: a bátorságot. Szent István királyunk napján úgy is föl szok.uk emelni fejünket nemzeti méltó büszkeséggel; emeljük föl most úgy, hogy a kis, apró érdekek pókhálóit szétszakítsuk és büszke.homlokkal érezzük a szabad, friss levegőt! de különben «qui s

;

excuse A kórházügy városunkban. Előre megvallom, hogy nem szívesen fogok jelen sorok írásához, mert a hirlapi polémiának barátja éppen nem vagyok tudván azt, hogy ennek a legnagyobb tárgyilagosság mellett is mindenkor a személyeskedés fullánkja a kisérője. 11a mindamellett dr. Kövi József járásorvos urnák kitűnő tollából származott és a 1'. L. «50., .'11. é.s o2. számaiban közölt cikksorozatára észrevételeimet röviden nieírteszem, erre engem egyrészt azon körülmény indít, hogy cikkíró urnák egyes adatai nézetem szerint nem felelnek meg a valóságnak, másrészt pedig kötelességemnek tartom a közvélemény előtt kifejteni azon indokokat, a melyek engem vezényeltek, a midőn a P. L. 29. számában közölt cikkemben a Pápán létesítendő közkórház érdekében emeltem szót, a mely véleményem nyilvánítása miatt cikkíró úrtól a «megindito tájékozatlanság* szánalomra keltő vádját vontam magamra, térjünk a tárgyra, mert: s'accuse». A megoldandó kérdés a következő: Pápa város az elvállalt kötelezettség értelmében tartozik egy női kórházat fölállítani és azt f ön tartani; s erre a célra vau a városnak 30000 forint rendelkezési tőkéje. Ezen alkalommal fölmerült a kérdés, vájjon elegendő lesz-e egy olyan épületnek beszerzése, a mely csak női kórház céljaira szolgáljon vagy kívánatos volna-e olyan teleknek megvétele, a melyen egyelőre csak egy kórháznak női- és ' gyermekosztálya állíttatnék föl, de egyúttal meg volna a lehetőség arra, hogy idővel ott férfi osztály és elmebetegek számára megfigyelő osztály is életbe léphessen. Gikkiró úr uagy szorgalommal kidolgozott munkájában azt állítja, hogy városunkban cs;k női-és gyermekkórházra van szükség, mert véleménye szerint van Pápa városának két kórháza férfibetegek számára, a mely körülmény <beláthatlan időre fölmenti városunkat azon erkölcsi kötelezettség alól, hogy férfibetegek befogadására szolgáló kórházról gondoskodjék. • Hogv (dkkiró úrnak mennvire nincs igaza ezen állításával, azt legjobban demonstrálhatom azon kérdésnek fölvetésével, hogy mit értünk a kórház fogalma alatt a 19. század végén ? Ugy hiszem és bizonyára mindenki ezen a véleményen van, hogy a kórház olyan intézmény, a melyben mindennemű beteg tekintet nélkül a nem kor vallás és betegségre a kellő szakszerű kezelésijén és ugyan ilyen ápolásban részesül és a melyben a betegek — betegségük szerint csoportosítva — elkülönítve helyeztetnek el. Mert a kórházi fogalomnak humanisztikus oldala ma már szigorúan megköveteli azt is, hogy fertőző betegeket ne fektessünk olyan betegek közé, a kik ugyanilyen jellegű betegségben nem szenvednek, más szóval : erkölcsi kötelességünk gondoskodni arról, hogy a nem fertőző betegségben szenvedők ez irányban semmiféle veszélynek kitéve ne legyenek. Ezek nézetem szerint egy kórházi intézménynek a legkezdetlegesebb követelményei és ha így van és mi ez irányban a városunkban áldásosán működő kórházakat bírálat tárgyává tesszük, úgy hiszem velem együtt cikkíró úr sem fogja mondani, hogy három kórház is létezik városunkban, a mennyiben ezeknek egyikében sem találjuk meg a kórháznak a fönt említett legprimitívebb alap föltételeit és enuek folytáu Pápán még ez idő szerint kórház egyáltalán nem, hanem csak kórszobák léteznek. Mert ott, a hol az egyik ágyban bujasenyves beteg fekszik, a másikban egy törött lábszárral szeuvedő szerencsétlen jajgat, a 3-ikban tüdőlobos paciens zavarja lázas deliriumában a szomszédok nyugalmát, míg ismét egy másik ágyban esetleg a tüdővésznek egyik szerencsétlen áldozata fertőzi köpetével a többiek által beszívandó levegőt,jj a mint ezt a pápai kórházakban naponta láthatjuk, olt nincs jogunk kórházról beszélni, de miután nálunk az említett helyeken ez sehol sincs máskép, ennélfogva Pápán nemcsak hogy három kórházról nem lehet szó, de igazi kórház fulajdonképen egy sincs! Távol legyen tőlem a pápai kórházi intézmények nagy érdemeit kicsinyíteni, de hogy ezek a tudományos fejlődés által előírt követelményeknek megfelelnek, ezt velem elhitetni a fentié k folytán senki sem fogja. A férfikórházakban az ágyak száma sem felel meg mindenkor a szükségletnek. Mint cikkíró úr is tudja, azon betegek nagy része, a kik kórházi ápolásra szorulnak városunkból a betegség első napjaib a amit magának a nevclőnőről alkotott. Elismeréssel kell neki adóznunk azért a hősies türelemért, amelylyel a néni túláradó fantáziájának uyilvánulásait végighallgatta é> nem vehetjük tőle rossz néven azt, amit elvégre esak úgy gondolt magában. Bizonyára a véletlen dolga volt, — a véletlené, amely tudvalevőleg a jó Isten üzletvezetője — hogy Káldor úr éppen ebben az idotájbau szánta el magát a komoly munkára. Valami szép aszkéta-életmód forgott az eszében, s hogy egy percet se veszítsen többé, végét szakította összes frivol ismeretségeinek, előkereste a mérnöki oklevelét és hamarjában munkát keresett valami nagyobb fajta hídépítésnél, Elhatározta, hogy a néni uevelőnéjével egyáltalában nem foglalkozik. És tényleg, hetek múltak cl és ők még alig beszéltek néhány szót egymással. Kezdte már bánni az ő uagy elhatározását, mert a leány éppeu nem volt valami nagyon nevelőuó's, sőt igen egészséges goudolkodású, egyszerű leány volt és egy cseppet sem ábrándos. Azonkívül szép is volt, különösen Káldor szemében, akinek a fekete hajú és kékszemű leányok mindig különösen tetszettek. Közömbös hangon szoktak egymással beszélni, úgy, mint két iskolatárs. 2\

n

m igen vették észre, hogy mind bizalmasabbak hszuek egymás iránt és megtörtént velük az, ami ábrándos gimnazisták és a polgári iskolába járó leánykák között szokott megtörténni : erősítgették, hogy ők barátok és nem szerelmesek. A szerelemről megvetőleg nyilatkoztak beszélgetéseikben és dicsőítették a barátságot, mely amannál sokkal szebb ős magasztosabb. Ha otthon a szobájában a leányra gondolt, Káldort miudig valami belső megelégedettség töltötte el, hogy ilyen komoly barátságot tud tartani egy okos leánnyal, an él' "<1, hogy a szépségét észrevenné és a lánynak is jói sett, hogy Káldor Béla, akinek a hires kalandjaiból a néni egy-kettőt diszkréten elmesélgetett, olyan komoly barátságot kötött vele és hogy más szemmel nézte, mint a többi leányokat. Észre sem vették, hogy mi fejlődik közöttük. Ugy jártak, mint az ábrándos gimnazista és a polgáriskolai leáuy, akik váltig erősítik, hogy Ők csak barátok, amig egyszer véletlenül megcsókolják egymást, és akkor nem mernek többé az egymás szeme közé nézni. A tapasztalt férfiú és az okos leáuy egyszerre félni kezdett egymástól. Tudták már, hogy nemcsak barátok többé és azontúl kevesebbet beszéltek egymással és uem is olyan nyíltan. Beburkolták a gondolataikat, azonban mindhiába, a beszédjük igazi értelme kiült a szemükbe és nem tudtak többé egy más ellen védekezni. A leáuy érezte, hogy hatalma van fölötte a férfiúnak, a férfiú pedig nem akarta és nem is merte ezt a hatalmat érvényesíteni. Olyankor voltak már csak együtt, mikor a néni is velük volt. Szomorú volt mindig a leány és a pajtások nem tudták, hogy mi történt a régi vig cimborával, Káldor Bélával. És Káldor Béla egyszer egyedül találta otthon a leányt . . . * Hetek multak el és ama nap óta még UPIU találkoztak, Káldor éppen nem tartozott azok közé, akik ilyenkor túlságos skrupulosokat csinálnak, de úgy gondolta, hogy ez a leány mégis más, mint a'többi. Mind jobban megerősödött benne a hit, hogy egész életét kell odaadnia, hogy annak az egy pillanatnak a vétkét jóvátegye. A nagynéni is panaszkodott egy izben, hogy Jolán már nem olyan, mint azelőtt volt, magában szomorkodik, emésztődik és nem akar neki semmit sem bevallani a bánata okáról. Kein akart tovább várni. Az első alkalommal, amikor ismét együtt voltak, megfogta a leány kezét és azt mondta neki: — Jolán, elveszem magát feleségül.