Pápai Lapok. 25. évfolyam, 1898

1898-04-10

Húsvét ünnepén. Szent és magasztos ünnep hajnala virradt a keresztény világra. .Ragyogó glóriával köszönt be a nap s minden sugarával üdvöt, boldogságot terjesztve üdvözli a hívők millióit, kik buzgó lélekkel sietnek isten hajlékába, hogy dicsőítsék Ofc,— aki feltámadott. Feltámadott, hogy jelezze az irgalmat, mely a világ számára felvirradt,' hogy muta.-sa az isteni Ígéretek örvendetes teljesülését, hogy csalhatatlan bizonyosságot adjon <t mi testünk feltámadásáról. A sir, melynek zára lepattant, melyből -Nincs itt az Ur!: ily szózat hangzott, az ujjá született emberiség bölcsője lett, újjá alkotója egy romija omlott társadalom ö.-szes intézményeinek. Tj kor, uj nemzedék lépett a régi helyére, s mindaz, a mit ez erkölcsileg jelentőset, eszmeileg nagyot és eredményében áldásosat létesített, e sírból, ez üres sirból veszi eredetét. Mert a kit e sirba halva fektettek le, harmadnapra föltámadott. Feltámadásának híre az idő rohanó sebességével befutotta a földet, a sirból áradó szeretet és világosság beragyogta a világot. Feltámadása az emberiség történetéljen a polgárosodás, a testvériség, a haladás kezdete lett. E lélekemelő, áhítatos ünnepet emelni fogják ez idén a nemzeti öntudat, a polgári önérzet megnyilatkozásai. Emelni fogja az a tény, hogy a feltámadás ünnepével egybeesik az a nap, melyen őO évvel ezelőtt meg volt a magyar nemzet feltámadása. Diadalmas feltámadása a nemzetnek, melynek javára törvénnyé lett e napon mindaz, a mit lelke mélyéhen, mint benső imádsághoz hasonló óhajtást hordozott sokáig. Novella. Irta: Buday László. Az este sötét volt, csillagtalan. Elég kár; egy kis holdvilág mindjárt romantikusabb színezetet adhatna a novellámnak: a gázlámpák, oh azok egy cseppet sem romantikusok. Az előtt az elbeszélések elejéu az északi szél süvöltött végig az utcákon, az söpörte a havat; ma ugyanezt a munkát a házmesterek végzik, talán jobban, de mindenesetre költőieuenebbűl. Az én történetem egy ilyen költőietlen házmesternél játszik, három emeletes bérház kicsiny udvari zíigában. Hová tűntek azok a szép idők, mikor a mesét bretagnei kastélyokból, szicíliai remete barlangokból lehetett keltezni! Akkor a hős — úgy mondják — büszkén száguldozott csatáról-csatára paripán : ma vékony napidíjért másol az adóhivatalban. Milyen könnyű lehetett azokat megénekelni: milyen kínos novellát irni ezekről! Az én hősnőm a házmester leánya, a ki reggel az anyjának segít a folyosókat végig söpörni, délután a divatárusnőnél tűzdeli a kalapokat: régente bizonyosan grófkisasszony lett volna a bretagnei kastélyokban vagy szerelmes pásztorján yka a szicíliai remetebarlangok körül. A lovag imádottja kedvenc szineit hordta sisakján, azt vitte egyik diadalról a másikra: ma az én novellámban az ideáljától kapott muskátlit hordja, nem is annyira sisakján, mint inkább a tárcájában. Nálam a találkozás azon a sötét, csillagtalan A tanok, melyeknek magvait az Üdvözítő földön jártában elhintette, az egyenlőség, a testvériség, szabadság, a béke és szeretet tanai, nemzetünk részére a legszebb virágokat hO esztendővel ezelőtt termelték. És a glória, a húsvét ünnepének dicsőséges glóriája a Felségnek szent koronáját is besugározza, ki bölcs uralkodásával, jó szívével, mindazt megvalósította, amit az ötven év előtti nagy feltámadás igért. S midőn húsvét ünnepén, megnyilnak a templomok kapui s özönével tódul be a hivők serege, midőn megszólal az orgona s hozsánna száll fel a magasba: «Dicsőség annak, ki feltámadott!» szálljon fel könyörgő ima a királyért is, a nemzetnek valódi atyjáért! Milliók ajka kérje a Mindenható áldását ősz fejére, jóságos jobbjára. Nemzeti húsvét az idei, az Üdvözítő, az emberiség és egy nemzet feltámadásának imnepe! Frázis és valóság. Immár három év óta ki sem jövünk az ünneplésből, A legutóbbi időkbeu nemzetünk történetének két olyan határvonalán léptünk át, a melyek mindegyike méltó alkalom volt arra, hogy az ünnepélyek egész sorozatát szenteljük az elmúlt idők dicsőségének, í'gy a millenáris, mint a március 15-iki ünnepélyek tisztán történeti jellegűek és ennek dacára mindezen ünnepeken a történelmi visszaemlékezés mellett egy másik vezérmotivum is előtérbe lépett: a nemzet kulturális előrehaladottságának dicsőítése. Es nagyon helyes, hogy ez így történt. A múltban a harci dicsőség, a fizikai erő képezték az emberiség nagy ideáljait, a legújabb idő, de főként a jövő a szellemi fejlődés eszményének hódol; s ha ünnepeink egyrészről retrospektiv irányban a hadverő ősöknek voltak szentelve, másrészt örveudetes jelenségnek kell tartauuuk, ha ugyanezen ünnepélyeken a jövő ideáljának : a kultúrának apotheozisát is láttuk. estén csak úgy történhetik meg, hogy a házmester lánya a kapu alatt suttog gavallérjával s pirulva hallgatja végig annak émelygős verseit, a mikben i szentül igéri, hogy szereti vagy áradozó szavait, a mikben erősen fogadozik, hogy miuél előbb megkéri a kezét. Mennyivel szebb volt ennél, mikor a lovagkor szép hölgye ablak mögül hallgatta a holdvilágnál szerelmese szereuádját! De — azt hiszem, ez minden tisztességes novellánál úgy vau — a hősnő nem adja meg magát minden föltétel nélkül. Régente azt követelte, hogy a lovagja menjen véres háborúba, onnan hozzon vissza dicsősséget, nevet, gazdagságot, ma e föltétel kissé prózaibb. — Hozzád megyek, ha a napi díjadat fölemelik ötven krajcárral. Es a hős •— lett légyen az vitéz lovag vagy kopott diurnista — küzd tovább, küzd lankadatlanul, hogy elnyerje a kitűzött jutalmat, szive hölgyének kezét. A talizmánt, a mi hajdan kis arckép volt, ma muskátli, mindig a keblén viseli; döntő pillanatokban (régen a harc hevében, ma a hivatalos órák alatt) hozzá fohászkodik. A sors végre is nem. könyörtelen, az ifjú szerelmes eléri célját: a győzelmet a háborúban, vagy az előléptetést a hivatalos lapban. De ekkor jő a bonyodalom, a kérlelhetetlen apa, a ki a turbékoló gerlepárt elakarja választani. I Az én novelláimban legalább mindig oz szokta | a bonyodalmat csinálni. | .Én Istenem, hogyan elsilányul ez a pompás A mi városunk is kivette a legutóbbi üuuepélyekből a maga méltó részét és méltóan vette ki. S a mit az imént általánosságban mondottunk el nemzeti ünnepélyeinkről, azt elmondhatjuk [a nálunk rendezett üunepélyekről is, mert minden egyes ünnepély kulturális haladásunknak önérzetes megnyilatkozása volt. A szépen lefolyt ünnepélyek jóleső harmóniájával szemben félő, hogy kellemetlen ^utóhang volna, ha vizsgáluók azt, hogy a nemzeti kultúra iránt való lelkesedésünkből, a melyet ez ünnepeken büszkén és önérzettel oly sokszor hangoztattunk, mi a valóság? Vájjon igaz-e, hogy évek hosszú sorának munkássága csakugyan eredményes lett és Pápa valóban kidtwoáros: Mert hisz ezt szoktuk mostanában hangoztatni : kulturváros vagyunk már, ^most iparvállalatokat, gyárakat kell létesítenünk, hogy e téren is haladjunk. Ki vonhatná kétségbe e mondat második felének helyességét? Ki' ne látná be, hogy míg az utóbbi években iskola iskola után létesült és épült, addig kereskedelmünk staguált, iparunk hanyatlott ? Ki kételkednék, hogy minden lehetőt el kell követnünk városunk ipara és kereskedelme felvirágoztatása érdekébeu ? . . . De a mondat másik fele: „kulturváros vagyunk", áll e valóban ? Megillet-e bennünket ez az elnevezés? Megérdemeljük-e ezt csupáu azon a címen, hogy monumentális palotákban tanítanak és tanítanak, és a mellett azok, kik e monumentális palotákat többé nem látogatják el kezdik veszíteni érzéküket a művelődés legfőbb tényezői: a nemzeti irodalom, a nemzeti nyelv és ezek egyik leghivatottabb terjesztője : a színészet iránt. Vájjon valóság-e s nem frázis sokszor aposztrofált kulturális haladásunk, mikor látjuk, hogy a legutóbbi években uem volt egyetlen olyan színházi szezonunk, a melyben városunk közönsége a uáluuk időző színtársulatokat intelligenciánk nagy számával arányban álló pártolásban részesítette volna és a jobb sorsra érdemes jeles társulatok is majdnem miuden esetben nagy anyagi veszteséggel távoztak városunkból. Pedig vajmi kevés kell ahhoz, hogy a mi rövid 4—5 hetes szini szezonunk alatt a színház kellő látogatottságnak örvendjen. Városuukban körülbelül 6—8 hivatal jelenötlet, ez az íij és érdekfeszítő bonyodalom, mikor az embernek házmesterekről kell írnia! Az én elbeszélésemet csak úgy lehet nyélbe ' ütni, ha egy jó módú asztalos kiüti a nyeregből az j apa szivében az ábrándos napidíjast, s a lányt az előbbihez kényszerítik. Milyen szépen ki lehetue ezt a bonyodalmat színezni, ha az apa véletlenül egy büszke várúr, a ki megveti a deli, vitéz lovagot, apródját, s egy rettegett, gőgös grófnak (a lényegen semmit sem változtat, ha a gróf helyébe herceget teszünk) igéri oda leányát. Az ifjúnak és a leánynak egyaránt vérzik a szive, elvesztik életkedvüket, búskomorakká lesznek. A leány hajdan könnyekkel áztatta párnáját a hosszú, álmatlan éjeken át: ma legfeljebb rosszul söpri ki a kapu alját kétségbeeséséhen. A lovag elkeseredve vágtatott véres ütközetekbe: a napidíjas ortográíiai hibákkal kínozza meg a főnökét. Es ha mindez nem hatja meg a kegyetlen apát (az én novelláimban rendszerint uem szokta meghatni), akkor áll be a katasztrófa, a novella pointje, hajdan a legszebb poézis, ma a legcsúfabb, legkiállhatatlanabb próza. Mert lehet-e szebb, költőibb befejezést képzelni, mint hogy a hősnő, mikor látja, hogy esdeklésci hiábavalók, inkább apácafátyolt ölt magára, hogysem a gyűlölt férfinak neje lenne. A lovag pedig megvett a világ hiúságát és szerzetesnek megy. Ma, ha csak egy kicsit is reálisak akarunk lenni, nem használhatunk ilyen lendületes befejezést.