Pápai Lapok. 24. évfolyam, 1897

1897-02-14

PAPAI LAPOK. 3. említsem még Eohicsot, Pólát, a hol a hagymáz betegek létszáma 1100—1200. Ez tény, de hogy a tiszti orvosokat okozták volna, azt nem tudom; valószínűleg azért nem, mert ott az orvosok solidaritásbau vannak és mert érzik, hogy oly bajokért, melyekért az összes orvosokat okozni nem lehet, azért még kevésbbé lehet egy orvost kárhoztatni, még ha ez városi főorvos volna is. De logikai ellenmondást is látok vezéreikkező ur némi állításában. Egy részről azt állítja, hogy a tiszta víz, csatornázás és közkórház hiánya okozta Pápán a járványokat, másrészről az óvintézkedések hiányos életbeléptetését és keresztülvitelét hozza fel okai, hogy Pápán a járványok szűnni nem akarnak. A városi orvos sem az elsőket előteremteni nem tudja, sem pedig az óvintézkedéseket nem. létesítheti addig, míg azok nem léteznek. Nincs ugyanis módjában a betegeket olyan családoknál elkülöuiteni, a melyek csak egy kis szobával rendelkeznek, fertőtleníteni ott, a hol a lábbadozót épp ugy, mint az egészséges családtagokat az udvarra vagy az utcára kellene kitenni addig, mig lakóhelyüket fertőtlenítik. Igenis ha életcélunk az ámítás, ha működésünk oda irányul, hogy „aliquid fecisse videatur", akkor hirdethetjük a világnak, hogy mindent megtettünk a járványok megszüntetése céljából. De ez nem az ón mesterségem; én teszek ott, ahol lehet; én fertőtlenítek ott, a hol eredményre várhatok, de nem ott, a hol az orvosság rosszabb a bajnál; a hol félek, hogy több kárt teszek a szűk helyre szorítkozott család egészségében, mint amennyi hasznot tehetek az úgyis csak hiányos fertőtlenítéssel, a melyet egy szobás lakásban végezni lehet. — Szüntessék meg a szegénységet, a nyomort, hassanak oda, hogy két három család ne lakjók együtt egy düledezett viskóban, akkor ígeuis lesz eredménye a mi lmmanistikns törekvéseinknek, a melyekben nem állok mögötte senkinek sem, még annak sem, a ki a világnak oly nagy garral hirdeti boldogító működését. Azzal végzem, a mivel kezdtem: „Ignotos fallit, notis est derisui." Dr. Steiner József. Eötvös Károly beszédeiben gyakran szerepel egy jóízű alak, ama bizonyos Bodóné, aki arról nevezetes, hogy mikor tőle a bor árát leérték, mindig másról kezdett beszélni. A főorvos ur ugy látszik ezt választotta mintaképül, legalább nekünk az ő fent közölt válasza önkénytelenül is Bodónét juttatta eszünkbe. — Bíró urnák semmi se nehéz. Más hiten vagyok. Mert tudom azt a mesét, hogy egyszer fellázadtak a karok és lábak. — Az megeshetett. De ilyen gyomorral szemben a lábszárukba száll a kurázsijuk a lábaknak. — Bízzon bennem Bazsay ur, lelkükre fogok beszélni. — Ez a kis felhő szerencsésen elhúzódott.. A bíró megpuhult, a disznótor meg bizonyosan ellágyult azóta. Furcsa is lenne, ha az orrunk előtt zárná be a báltermet. De most már az öltözésnek frissébe kezdtem. ííagyon elprézsnitáltam az időt. . . . Tündéri fényt képzeltem és nem láttam semmit. A bálteremben szuroksötét volt. Egy bálrendező türelmetlenségével akartam betoppanni. JSTem lehetett. Vészteljesen gondoltam a „Szerelmetes komámnál" levő disznótorra. . . . Szórul-szóra ugy történt. A disznótor bezárta előttünk a menynek kapuját. A kilenc tagu rendezőség ott kint a fagyon a pokol kinjának megduplázott porcióját élvezte, mikor egy-egy kenetlen kocsi nyikorgott, s jöttek a kinyílt és elviritott rózsák, hogy a szegény tanulóknak cipőt táncoljanak össze... Verner László. Mi nem csak múltkori vezércikkünkben, de már számtalan cikkben felpanaszoltuk közegészségi mizériáinkul', s lm a főorvos ur elvégre kényszerítve érezte magát, hogy reagáljon cikkünkre, ugy első sorban azt vártuk volna, hogy a felhozóttakat cáfolni fogja a azokra vonatkozólag fog felelni. E helyett azonban a főorvos ur jónak látja másról beszélni s megtámadni másokat, s ezzel elvonni magáról a figyelmet. Annyi bizonyos, hogy ez az eljárás csakugyan ignotos fallit, de — ne feledje főorvos ur — notis derisui est. Mi ugyan egyáltalában nem akartunk specialiter a főorvos ur működése ellen vádakat emelni, hanem az egész hatóságnak mulasztásait korholtuk ós bíráltuk, de ha a főorvos ur magára vette azt és rossz néven veszi, a mit eddig csak általánosságban hoztunk fel, ugy mi teljes készséggel rendelkezésére állunk abban a tekintetben is, hogy meggyőzzük arról, miszerint minket nem vezet a „ calumniare audacter, Semper aliquid haeret" elve, hanem mielőtt mi cikkünket megírtuk, már tudtuk, hogy „cmid haeret". Első sorban azt kell a főorvos ur válaszára me

gjegyeznünk, hogy mi épen ellenkező értesítést nyertünk a városunkba kiküldött közegészségügyi felügyelő tapasztalatairól, a mennyiben feltétlen hitelű forrásból tudjuk, hogy az konstatálta, miszerint a hevenyragályos betegségek megszüntetése céljából jóformán semmi sem történt. Azzal védekezik a főorvos ur, hogy nem csak nálunk voltak járványos betegségek, hanem a környékbeli falvakban is. Ez igaz, de vájjon van-e csak egy olyan falu is vidékünkön, hol a járvány legfelebb 4 hétnél tovább tartott ? (Pedig ott még több a düledezett ház, a családok még inkább összeszorulva laknak, mint nálunk.) y Azt is mondja a főórái ur, hogy az óvintézkedések közül a mit lehetett;fugyis foganatosította. Engedje meg azonban, hogyjfii ezen állítását kétségbe vonjuk. Mindenekelőtt? Jíg kell jegyeznünk, hogy mi nem látjuk azokat a nagy nehézségeket a fertőtlenítés körül, a miket főorvos ur fölemlít, s épen azért nagy mulasztásnak tekintjük azt, hogy a kellő fertőtlenítés még a diphtéria eseteiben sem lett mindig foganatosítva, holott tudomásunk szerint egy miniszteri rendelet ily esetekben föltétlenül megköveteli a hatósági fertőtlenítést. Ha e részben a főorvos ur azzal áll elő, hogy előbb szüntessék meg a szegénységet és nyomort s majd akkor fog ő fertőtleníteni, erre kiváncsihu kérdezzük, mit szólna a m. kir. belügyminiszter ahhoz, ha egj

r közege a reá rótt kötelességek teljesítését a szocializmus világproblémájának mogoldásáig halasztja el, ós csak akkorra igéri azt teljesíteni. Hasonlókép vagyunk a többi praeventiv intézkedésekkel is, melyek közül talán elég, ha egyetkettőt itt fölemlítünk. Történt-e gondoskodás arról, hogy a város lakossága mindenkor kellő mennyiségű és jó minőségű jéggel legyen ellátva ? Foganatosittatott-e a városbeli közös kampós kutaknak közös vederrel való ellátása, a mint ezt már 1892. évben egy miniszteri rendelet előírta és mult év november hónapjában a járványbizottság is megsürgette ? Azt meg bizonyára tudhatja a városi főorvos ur, hogy az idei enyhe tél folyamán, a mikor a jeget a természettől úgyszólván lopva kell kicsikarni, az illetők kénytelenek 5—6 kilométer távolságból a romlott álló vizekből jógszükségletüket drága pénzen beszerezni, csak azért, mert helytelen intézkedés folytán egy havi folytonos erős fagy kívántatik, hogy kellő mennyiségű jeget kaphassunk ? De kérdjük továbbá a főorvos úrtól, vájjon minő intézkedések történtek a tápszerek megvizsgálása tekintetében ? Hisz ezek legnagyobb részben (tej stb.) a környékbeli falvakból hozatnak városunkba, tehát épen olyan helyekről, mely falvak a főorves ur előadása szerint is felettébb mértékben inficiálva vannak járványos betegségekkel. Azt pedig mindenki tudhatja, hogy sok tejet vizzel is, mely fertőzött lehet, megkevernek ; tehát ez nagyon ellenőrizendő. Talán még emlékezik arra a főorvos ur, hogy a midőn eme kötelességének teljesítésére figyelmeztetvelett, a tápszerek vizsgálatát a városi hajdúk teendői közé sorolta. Pedig mi abban a nézetben vagyunk, hogy az efféle tápszerek vizsgálata igényel legalább is oly szakértelmet, mint pl. a — harangöntés. Talán azt a beszédet sem kívánja a főorvos ur, hogy érdeméül rójuk fel, a mit a képviselőtestületben annak idején a vizkérdés első tárgyalása alkalmával mondott, midőn fennen hangoztatta, hogy „a Tapolca vize egészséges, ugy mint most használjuk ivóvízül!!" ; mely kijelentésével nagyban elősegitette a városi tanács és képviselőtestület azon közönyét, melyet egy jó vízvezeték létesítése kérdésében évekig tanúsított. Végül panaszkodik a főorvos ur a helybeli orvosokkal való viszonyáról is. Sajnos, mi is ismerjük a helybeli orvosi kar kebelében dühöngő szolidaritást, de mi ugy vagyunk értesülve, mintha a szolidaritás megmaradása érdekében nem épen a főorvos ur fáradozott volna legerősebben. Ha pedig logikai oktatásban is akar bennünket főorvos ur részesíteni, akkor talán szíves volna egyúttal az 1895. évbeli budapesti járvány példájában rejlő mély logikát is megmagyarázni és megértetni velünk azt is, hogy miért nem ment vissza a főorvos ur pl. az 1831-iki vagy 1849-iki kolerajárványokra is. A közönség köréből. Válasz a „Pápai Lapok" 5-ik számában nf. Kis József főiskolai tanár urnák „Az általános visszatérítési pénztár részvénytársaság" cimü cikkére. Nem akarok hosszas vitatkozásba bocsátkozni a cikkel szemben, nem minlha én magam is mellette nem volnék a takarókosságnak, hanem csak az olyan takarékosságnak adok létjogosultságot, mely tiszta és igazságos, és épen ezért ezen, 99 esztendőre fizető részvénytársaságnak művelete részben csak porhintés, részben szakértelmetlen idea, mely nemzetgazdászati szempontból sem állja meg a sarat. Porhintés azért, mert el akarja hitetni a közönséggel azt az abszurdumot, hogy a közönségnek módjában van a megtakarítandó összeget tisztán a kereskedőtől kierőszakolni. Nemzetgazdászati szempontból pedig nem állja meg a sarat azért, mert a takarékosságnak, a készpénzvásárlásuak előnyeit eddig is ismerték ós fel is használták a nélkül, hogy ezzel a kereskedőnek kárt okoztak volna. Nem követeltek soha a kereskedőtől nagyobb százaiékot, mint a mennyit ő maga is kap. Ezen nemes, nemzeteket jólétbe helyező országgyűlési képviselő, nyugalmazott tábornok, ezredes és ügyvédi urakból álló társaság pedig jelszavául az tűzte ki, hogy öld a kereskedőt, nyomd a kereskedőt, kényszeritsd a kereskedőt, ott a hol csak tudod. Már most azt kérdezem, helyesnek tartják-e nemzetgazdászati szempontból a kereskedők egy nagy részének és épeu az élelmi cikkek elárusítójának tönkre tételét? Azt hiszem uem. Már pedig bárki könnyen meggyőződhetik arról, hogy még a készpénzeli vásárlás előnyeit is hozzáadva, eddig sem dolgoztak a kereskedők 3—4— 5—8—10%-uál nagyobb haszonra, mely haszon épen elég arra, hogy a legnagyobb takarékoskodás és sok más kellemes dolgoknak megtagadása mellett a fűszerkereskedő megélhessen vagy tönkre mehessen. Ezzel azonban korántsem akarom azt mondani, hogy ne léteznének olyan üzletek, hol a vevő a készpénzfizetésnél 5% jutalékot ne kapjon. Igen is kap, sőt ha kell, 10

0

/o"

ot is, de csak ott, hol az áru alkutárgyát képezi s a kereskedő ismerve az 5 vagy 10%-os igényeket, áruit ahhoz mérten adja el. Ha tehát a nagyközönségnek kedvesebb az a szerzemény, melyről azt hiszi, hogy &