Pápai lapok. 23. évfolyam, 1896
1896-10-04
testesítené a régóta hőn táplált s már nem egyszer a tervnek, a megvalósításnak eis('i fokaira vitt eszmét. Mi csak kötelességünket teljesítettük, midőn e nagyhorderejű ügyre irányitoltak a ügy elmet. Egyéb tőlünk nem telik. A társadalom és a közügyek vezető emberei mihamarabb vegyék kezükbe az ügyet s indítsanak minél szélesebb körű mozgalmat. Munkájukat bizonyára siker koronázza s a népek áldása kiséri. Szezoncikk. Beköszöntött az ősi, a legostobább időszak, a maga teljes valóságában, — bogy ne mondjam — minden kiáHhatatlanságával. Reggel és este egyaránt, sőt néha raár nappal is hideg van, de azért fűteni mégis restellünk. A hidegen szitáló esőben fázkódunk a hamarosan előszedett őszi felöltők (magyarul: übercziher) dacára is, s szégyeljük elővenni a naftalin felhőkbe, dohányerdőkbe jól beburkolt téli ruhákat. Egy szóval fád az idő. A nyárnak ? az úgynevezett morfc szezonnak (?) százával kínálkozó szórakozásait hiába keressük ; a fürdésnek még csak gondolatára is ludbőrösek leszünk ; a tenniszí; sem űzhetjük, mert az ahhoz szükséges könnyű ruhákban megfázunk, azután meg a lucskosan sáros utcák nem igen kínálkoznak a sétára sem. A mi speciális városi viszonyainknál fogva ez időszak legfőbb szórakozási helye : a színház zárt kapuival ásitoz felénk, (talán van némi igazság ebben a kis logikátlanságban) s Yelünk együtt unatkozik. Ráfauyarodunk arra is, hogy megnézzük a kávéházakban immár mind gyakrabban fellépő xengertruppokat, de itt csakhamar látjuk, hogy Budapest még mindig millenizál, s nem bocsátja ki magából az eféle mű vésztársulatok (!) élvezhető, már t. i. undor nélkül meghallgatható elemeit; nekünk . . . szegény vidékieknek a zengerájokból is csak a szemét, a söpredék jut. Annyira még nem rossz az idő, bogy ezek vonzani tudnának bennünket, s menekülünk a füstös kávéház dobos levegőjéből. Persze, hogy igy a művészurak és művészhölgyek is kénytelenek onnét megszökni, s ezzel mi kvittek is volnánk, legfelebb csak a kávés vakarja elégedetlenül a fejét. Jókai-kör, leányegylet, önképzőkörök és még nem tudom miféle egyesületei városunknak! lépjetek most elő s próbálkozzatok meg azzal a nagy feladattal, bogy időnkint egy-egy órára legalább feledtessétek velünk ennek a szezonnak unalmas, fád sivárságát. Most fogjatok hozzá az alakuló üléseiteken Anélkül, hogy egy szót is szóltam volua neki, levelet írtam a nővérének Szt. Zzerménbe, magam pedig elmentem nagybátyjához, a párisi főrabbihoz. Nem emlékszem már, milyen órában toppantottam be a rabbihoz, de azt hiszem, éppen reggelinél ült. Ijedt arccal jött az előszobába és én siettem hozzá igy szólni : — Uram, az életben vannak pillanatok, mikor minden gyűlöletnek, bár a leghevesebbnek is el kell némulnia ... Az öreg ur csodálkozva nézett rám az ő tiszteié t-parancaoló arcával, és én tovább folytattam. — Uram, az ön unokahuga halálán van. — Az én unokahúgom ... Ki az ? ... Ön téved, uram, nakem nincs unokahúgom. Felelt a főrabbi. —- Kérem, tekintsen el ebben a pillanatban attól a nevetséges családi gyűlölettől. — Deloche asszonyról van szó, a százados nejéről. — Deloche asszony ? Sohasem hallottam e nevet. Ön bizonyára téved, hogy eltévesztette a címet. S azzal az Öreg kituszkolt az ajtón. Vagy szédelgőnek vagy bolondnak nézett, mert furcsán is nézhettem ki. Az öreg ur felelete egészen kihozott a sodromból. Nem tudtam mit gondoljak. Az én ideálom hazudott volna ? — Miért tette volna ? Más eszmém támadt. Elmentem egyik tanitoly sokat emlegetett társadalmi hivatástok megvalósításához, Az elmúlt nagy millenáris szezon alatt mi hívem kitartottunk mellettetek; a legnagyobb buzgósággal adtuk a staft'ázst ezredéves ünnepélyeitekhez, melyek a mi jóvoltuu.kból jártak oly nagy sikerrel; minden ily gyűlésiekre elmentünk „díszes közönségnek" a a legnagyobb készséggel szolgáltattuk a lebonts t a Hymnus és Szózat elénekléséhcx; türelemmel, dicséretes önmegadással hallgattuk végig az ezeréves mult megdicsőitésének ezer meg ezer frázisát s bár torkig voltunk velük, mindenkor magunkba fojtó t| tuk ezek felett a kritikának raaliciózus szavait; tapsoltunk egészen a tenyerek sajgásáig, s mindezt csak azért, hogy ünnepélyeiteknek meg legyen a konvencionális „fényes sikere." Most itt a revanzs ideje, most meghálálhatjátok, hogy mi oly hálás publikum voltunk. Vegyétek elő rendezői tehetségtek minden leleményességét, hogy most újra ne kelljen egy holt szezont átélnünk. Hadd lássuk most azokat a felolvasásokat,, hangversenyeket és még ki tudja miféle estélyeket, a melyekkel minket akkor, mikor tagoknak megfogtatok, oly bőven kecsegtettetek. Panistnem kérünk, csak adjatok circcnses. De nehogy félreértsenek! Ennek a circenuos szónak én a valódinál sokkal komolyabb és nemesebb értelmet tulajdonítanék, mint a rómaiak. Nem holmi cirkuszi látványosságot kérünk, s nem azt kívánjuk, hogy egyesületeiuk vállvetve törekedjeuek nevető idegeink minél eró'sebb mozgásba hozatalára, a szórakozás alatt nem a szoros értelemben vett mulatást kívánjuk érteni. En a Jókai-körben épen oly szívesen hallgatok meg valamely előadást az ujabb irodalmi mozgalmakról, vagy bármely más aktuális komoly thémáról, mint a mily élvezettel gyönyörködöm bármely műkedvelői színi előadásban, vagy Liszt XII. rapsodiájában. Ha a leányegyletben a főzésről, vagy a háztartás körébe eső bármely más thémáról, a nők igaz hivatásáról, ismeretkörük üdvös és hasznos terjesztéséről hallok felolvasást, ugy annak nem kevésbé fogok tapsolni, mintha ott a csók történetéről, vagy akár a legyező és zsebkendőnyelv titkos misztériumairól (csak ugy véletlenül jutottak épen ezek a címek eszembe, de minden célzatosság nélkül) hallok szellemességtől sziporkázó előadást. És talán a kereskedelmi önképzőkörben sem feltétlenül szükséges, hogy irodalmi, esztétikai tárgyú, vagy humorisztikue felolvasásokat tartsanak; bizonyára lesz ott elég nagy közönsége a felolvasásoknak akkor is, ha azok kereskedelmi dolgokról, a kereskedők hasznos tudnivalóiról szólnak is. ványhoz, kiről igen gyakran beszélt. Megkérdeztem a szolgától : — Itt van Deloche asszony ? — Nincs itt. — Osak azért kérdeztem, hogy ismeri-e Deloche asszonyt. Zongoraleckéket ad a házban a kisasszonyoknak. — Ebben a házban nem laknak kisasszonyok. Egyátalában nem értem, mit akar ítt. Azzal becsapta az ajtót s én ott álltam, mintha belém csapott volna a villám. Nem kutattam tovább. Most már tudtam, hogy mindenütt ezt a leverő í'elcletet fogom kapni s azt el akartam kerülni. Mikor hazatértem, egy levelet adtak át a szt. zserméni postabélyeggel. Fölnyitom azzal a tudattal, hogy ismét gazdagabb leszek egy csalódással. — És csakugyan megtudtam, hogy a felügyelő npm ismeri Deloche asszonyt s hogy nincs se neje, h^n. ö yermeke. Ez volt az utolsó és a legerősebb csapás. Tehát öt év óta imádottam minden szava, minden lehellete aljas hazugság volt. A féltékenység ezer gondolata szurkálta agyamat, mint tüzes tűk ; őrülten, nem tudva mit cselekszem, berohantam hálószobájába, hol a haldokló hörögve feküdt, ágyán. — Rátámadtam kérdéseimmel. — Mit csináltál vasárnaponkint Szt-Zserménban ? . . . Mit tettél napközben ? . . . Hol aludDe most veszem csak észre, hogy akaratlanul is eltértem tárgyamtól, s kultur programmfélét írok egyesületeink részére ; pedig tudom, hogy az ily tartalma nyomtatványok a magyar közönségnek nem kedves olvasmányai. Régi rossz szokása az a magyarnak, hogy minden oly nyomtatványt, mely csak külseje után ítélve is árjegyzéket, előfizetési vagy valami kultur egyl étbe való belépés iránti felhívást és programmot tartalmaz, azt olvasatlanul papírkosárba dobja; utóbb még ez a cikkely is hasonló sorsban részesülne. Nálunk a kultúrát nem szokták politikai kérdésnek tekinteni, s ez idő szerint közönségünk csak a politikai programmok, főként pedig a programmbeszédek iránt érdeklődik. (drhs.) IRODALOM. Mokány Bérezi Viselt Dolgai. Dombszögi és bugaci Mokány Berci, közéletünknek ugy mondhatni ez egyik legkedveltebb alakja, e cim alatt „Az én viselt dógaim" külön kötettel áll ki a „placcra", vagy a„ gyöpre", ahogy jobban tetszik, vagy magyarosabban hangzik; tehát semmiképen sem a „porondra". A külön kötet egyedüli és főhőse természetesen ő, a nömös Bertalany ur, kizárólag ő, a minthogy ennél különb tárgyat nem is találhatott volna, de nem is keresett. | Hasonlókép vélekedik a magyar közönség is, mely Mokány ur szereplését olyan élénk figyelemmel és tagadhatlan szeretettel kiséri a „Borsszem Jankó u-ban, már meglehetős számos évek óta. Megnyilatkozásai a politikáról, művészetről, társadalomról, közéletüuk minden nevezetesebb mozzanatáról; sajátos fölfogása, meglehet nyers, de mindig jóizü, vidám és mindenekfölött magyar ; gyöngéd hajlandósága, melyek azért erővel teljesek, a kutya, a ló, no meg az ssszony, de különösen a kártya iránt — az olvasó közönség legélénkebb figyelmét birják. Nagyon természetes, hogy igy ez a kötet, melyben születésétói fogva java életkoráig együtt van bű tükörképben, mert saját elbeszélésében, a derék Bertalany ur egész eddigi élete: rendkívül nagy és rokonszenves érdeklődésre számithat a magyar olvasó közönségben. És erre az érdeklődésre joggal számit az alak megteremtője, élményeinek hűséges krónikása is, a ki tudvalevőleg nem más, mint Porzó, avagy a Borsszem Jankó szerkesztője, igaz nevén Agai Adolf. És számítása nem arra vonattál a mult éjjel ? . . . Felelj . . . Reája hajoltam, megtörő, de még mindig szép szemeiben félénken kereHve feleletet. Néma maradi és mozdulatlan. Én dühösen folytattam. — Mindent tudok. Nem adtál zongoraórákat. Senki sem ismer. Honnan vetted tehát a pénzt, a gyűrűket, a csipkéket ? Szomorúan nézett és hallgatott. Megkíméltem volna e kínzástól . . . de sokkal mélyebben szerettem. Féltékenységem eró'sebb vott, mint részvétem. l T gy illett volna, hogy nyugodtan hagyjam meghalni, de nem tehettem. Tovább beszéltem : — Öt évig folyton megcsaltál. Minden pillanat egy hazugság volt. Te egész életemet ismerted, éu a tiedről iemmil, sem tudtam, mert minden képmutatás, hazugság és csalás volt. Még a neved is ! Ugy-e nem hinak Delochenak ? Ugye nem ? Te gyalázatos hazug lélek. És te meghalsz anélkül, hogy a nevedet ismerném! Ki vagy? Honnan jöttél? Mi indított arra, bogy életedet az enyémhez fűzd ? Az ÍBtenre kérlek, felelj. Osak egy szót szólj, egyetlen egyet. Hiába minden. Ahelyett, hogy felelt volna, a falnak fordult, mintha attól félt volna, hogy utolsó tekintete még elárulhatná titkát. Ugy lehelte ki életét a szerencsétlen. Haldokolva is félt az igazságtól; amint élt, ugy is halt meg: hazug maradt utolsó lehelletéig. Daudet Alfonz.
