Pápai lapok. 23. évfolyam, 1896

1896-09-27

PÁPAI LAPOK. 1896. szeptember 27. a multat—, szövétnek, láng is e tüz, mely a jövő útját mutatja, melyen járnunk kell. A jövő útját, melyet a mi lábaink nem érintenek majd, de melynek töviseire, szikláira edzenünk kell a mai nemzedéket, a ma gyermekeit, a kikből a holnap férfiai lesznek. S a korra rányomják egyéniségük stigmáját a kor férfiai. A rm szent kötelességünk odahatni, hogy a ]ovő Magyarországának férfiai erőtlen, halovány relief képekként ne simuljanak belé a viszonyokba. Az osi magyarok ősi ereje duzzadozzék lelkükben, legyenek talpig magyarok, csak egy ideig vesszen ki belőlük átka a Hunor és Magor vérének: a testvér-harag ideje. Mig korulont az üunep ragyogása, nem szabad káprázatba fúlnunk. A felkelő nap csak ugy bíborba voDJa az eget, mint a lenyugvó s mégis az egyik rózsaszín, az ébredés lobogója, a másik az elmúlás kiomló vérszme. Az ut, melyet az ezredéves ünnep oltárlángja a jövőből besugároz, szirtekkel van rakva, veszélyes is lehet, de halálos nem. Az idő ta-. misága szól mellettünk. Az a nemzet, mely megállt szikla módjára, egy szemernyit nem porlasztva el erejéből, mint a gránit Európa azon helyén, hol az ellentétes népáramlások egybefutó habtaraja roppant össze évszázadokon át, uem veszhet el akkor, mikor erejét, a csodásat egész világ elismeri, alkotásai hirdetik. Reménységünk, erős várunk nekünk a mai nemzedék, a fiatalság, mely büszkeségünknek, őseinknek leszármazottja. l-l a másutt, világ-nemzeteknél a kultúra kápolnája minden iskola, nálunk szentélye mindegyik a nemzeti géniusznak, a haza szeietetének, bá-tvafoka a mi aspirációinknak, melyeknek alapjai egy ezer éves mult sziklájában fészkelnek. Szét vitt az ország minden zugába a fővárosban járt tanárság a millennium oltártiizé.ből egy-egy szikrát, mint a római polgár az örök Urbs tüzéből egy zsarátnokot a messze provincia hidek tűzhelyére. A hazaszeretet, a jövő erősségében vetett hit lareseit őrzik avok a kezek, melyek hivatva vannak a magyar ifjúságot erőssé nevelni az útra, melyen emelt fővel kell járuiok. kezdett ós a többi feszült figyelemmel leste minden .szavát. Ünnepélyes komolysággal, csaknem hitszónoki hangsúlyozással szólott. Elmondta a betegség fejlődésének történetét és orvosi szempontból való következtetéseit levonva, sajnálattal kell kijelentenie, bog)' az urakat, a legkisebb reménynyel sem biztathatja. Társai, véleményük hozzájárulása jeléül, folyton csak bólingattak fejükkel. Beszéde végeztével felkelt és összeráncolva homlokát, egyet sóhajtott. Aztán a három felé fordulva, ünnepélyes hangon szólt: — Uraim, bármennyire nehezemre esik is, de hát önök férfiak, nemde ? . . . A beteg egy óránál tovább nem élhet. Nyomban rá azonban szemeit égnek emelve az ihlet kifejezésével arcán, hozzátette még': — Hacsak csoda nem történnék . . . Társai erre nézve is osztoztek nézetében. — Az ajtók bezárultak az orvosok mögött és az előcsarnokból már be is hallatszott hangos, élénk beszédjok. — Milyen irányba tartasz ? Lakásom felé jösz-e ? — Lehetetlen barátom. — Este együtt megyünk az operába . . . * * A három ifjú visszatért a haldokló szobájába, melynek redője le volt eresztve. Mozdulatlanul állottak ott egymás mellett a homályos szobában s a szenvedő nő felé fordulva, halotti csendben hallgatták annak lihegő lélekzetvételét. Erőt ad nekik az, hogy lépteik az ősök nyomába mélyednek, hogy a haza kenyerének minden morzsáját, a rétség minden fiiszálát ezerszeres vérváltsággal szerezték meg djcső apák a késő nemzedékeknek. Erőssé teszi őket a talizmán, melynek titka el nem leshető, a mi ott rejlik minden magyarember szivében, a haza szeretete, a király tisztelete. Oktatóiknak hivatott férfiak mutatták meg az irányt. A révlámpa bevilágította az utat, örvényeivel, zátomaival, s a magyar tanárság dicsérete, hogy a drága terhet vivő hajót acél kezekkel vezérlik a cél felé. Ünnepies momentum nekünk az mindig mikor a fiatalság a tudás arzenáljában a uem zet harcaihoz ujabb-ujabb fegyvereket szerezni indul. Megsokszorozódik ez ünnep jelentősége most, hogy a fiata. Magyarország egy dicsőséges ezredév mesgyéjéről átlép egy uj évezred dicsőséges, nehéz harcaiba. Áldás legyen az igaz küzdelmen. Pollány Zoltán. Apró szerencsejátékosok. — A szülök, iskolaszékek és a rendőrség figyelmébe. — Javul a friss generáció a legapróbbjától a kamaszságig. Aki szokott megfigyeléseket tenni az utcán jártában-keltében : gyönyörűséges képeket lát a gyermek nép testi lelki szórakozásából. Különösen mikor már kizöldel, és nem fázik a gyerek füle és a keze a kártyaosztásban, a „falhozverőcskében", a „leguritócská"-ban és a két, tiz, busz filléresek „kiarasztolás"-ában. Igen, arról akarunk irni : bogy szórakozik a gyermeknép az utcán a pénzzel, a fillérekkel, a mit a szülők adnak nekik; vagy talán „borravaló" címén vág zsebre az inas; a néptelenebb utcasarkok e lélekemelő jeleneteiről, a hogy az 1—2—3 arasztos kedves állampolgárocskák a szerencsejátékot a maguk módja szerint űzik, a nyerészkedési vágytól kipiruló' arccal és az izgalomnak akkora hangján, mely az egész utcát fölveri. Nagyon szép jelenetek ezek : a század végéről való, test- és lélekeclző gyermekjátékok, melyekben különösen az a megható, a mint a szerencsejátékos rövidke férfiak ártatlan arcára kiül a szenvedély. — Szenved ön anyám ? — szólalt meg kis szünet múlva a legidősebb fivér. A beteg lesoványodott, áttetszően keskeny ujjával jelezte, hogy „nem" és pillanatra fölemelt karja ismét visszaesett mumiaszerü mozdulatlanságába. Arca viaszsárga volt s olyan fonnyadt, minta hulló levél. Finom selymes ősz haja kuszáitan tapadt a párnákra. Megtört, üvegeseclŐ kék szemeiből azonban a jóság egy még hő sugara csillant elő, akár csak valami fénylő mizsót a kut fenekéről. Egy megadásos, boldogtalan élet végső lobbanása volt ez, egy olyan életé, a melynek mindvégig önfeláldozás és szenvedés jutott volt osztályrészünk. Ki lehetett ezt tisztán olvasni eme megtört ős mégis beszédes, lecsukódó szemekből. Összeszorított fogai mögül jövő sipító lélekzése nagyon is érthetően jelezte a katasztrófa közelségét. — Megismer Ön bennünket anyám ? fordult feléje a márki. Alig hallható, nyöszörgő hang röppent el a beteg ajkáról. Fia hozzáhajolva, figyelmesen hallgatózott; az algróf pedig zsebkendőjét szájára szorítva, köhögési rohamot fojtott vissza. — Gyermekeim — suttogá a beteg — érzem, hogy végem van. Ne sírjatok fiaim. Imádkozzatok inkább érettem. Kossz anya vagyok, nagy hibát követtem el . . Olyat, a melyért csak Istentől kérhettem bűnbocsánatot. Mielőtt azonban ítélőszék előtt megjelennék, előttetek is meg akarom azt gyónni. Itt elakadt szava. Néhány pillanat múlva Az értéktelen „gombozás" és a golyó-játékok kora lejárt a gyermek világban, melybe belefujdogál a korszellem. Azok a naiv játékképek az utcáról, ahogy a gyerekek „fülesés „hasas" gombokkal és golyócskákkal játszottak, — eltűntek. A gyermek tul a 2 araszton már nem gombozik, ezek a hitvány, kopott gombok értéktelenek, nincs bennök semmi izgató . . . Odadobják az öcsikének, a ki még olyan butácska, hogy pénznek tartja. Annak meg jó az is. A „felvilágosodott" kis férfiú pénzre játszik, ahogy a papa, meg ujabban nagy kedvteléssel — a mama — szoktak az ő játszótársaikkal. S önök között, a kik elolvassák e sorokat, bizonyára igen sokan lesznek, a kik velünk együtt észrevették már régebben, hogy az apró szerencsejátékok mennyire elszaporodnak a pápai utcákon s ugyebár, hogy érdekesek ezek a mi okos, temperamentumos fiacskáink a kártyával és a pénzzel a közökben. A 21-es, az pompásan megy a kapualjakban, a Tapolcaparton, a ligetben, a fűben stb. Az arra sétáló publikum igen hálás kibic. Nem szól bele a játékba. Saj nos!! * Azok a fillérek, a melyek a gyerek kezébe kerülnek, különféle utakon, többnyire a jó mamától zsebpénz gyanánt, vagy irkára, tollra s talán borravalóból, a mikről szigorú beszámolást nem szoktak kívánni a család szemeféuyétől, egyéb lélekemelő és testedző gyermekjátékok tárgyait is képezik az utcákon. A kártyával még elhúzódnak az utca szeme elől, a mennyire lehet, tudják már ők azt, hogy a kártya a „csöndes" helyet kívánja, hanem a gyerekszerencsejáték többi kellemes, a gyermek-idegekre jótékonyul ható sokféle fajtája már a teljes nyilvánosság mellett űzetik az utcasarkokon, nagyobb épületek tűzfalai mögött, kertek alján stb. Kapósak a kitűnő minőségű kőből épült házak, ezeknek a falán pompásan pattan vissza a „AVekerle picula." Ez az úgynevezett „falhozverőcske," a mit különböző variatiókban szoktak játszani. Rendesen a 2 filléres a játszó pénz, mert az könnyebb és ha véletlenül nagyobb ugrással ismeretlen helyre elgurul is, nem nagy veszteség éri a tulajdonost. Összeállnak 3—1—5-en, „Kép-e vagy ;rás"-sal sorsolnak: ki kezdi, milyen sorrendben. Aztán indul a játék. Az első falhoz vágja fillérjét, mely azonban — tán azért, hogy szégyenét könnyebben elviselhesse, lehunyta szemeit s újólag megszólalt. — Megcsaltam atyátokat, jó atyátokat . . . Egyikőtök nem az ő fia . . . és ez . . . ez . . . Feje lassan félrehanyatlott és fájdalmas sóhajjal kilehelte lelkét. A három fivér lábujjhegyen távozott a szobából. A szomszédos ebédlőben helyet foglaltak. A márki némi felindulást eláruló hangon szólalt meg legelőször. — Hallottuk mindannyian a szomorú vallomást, a melynek befejezésében a halál anyánkat megakadályozta. Távol áll tőlem és jól tudom önöktől is annak gondolata, hogy a jobblétre szenderültet váddal illessük. Ez az előttünk csak részben fellebbenteti titok mindörökre közöttünk fog maradui. A világnak mit sem szabad abból sejtenie. Erre nézve teljesen rendben vagyunk. Mindenki szemében én a márki maradok, Kéné a gróf, Ferenc pedig a Gucbrianges algróf. Mi azonban, kik tudjuk, hogy egyikünk ereiben idegen, vér kering, amely talán kevésbbé tiszta, mint atyánké volt, — kérdem önöket, megmaradhatunk-e mi egymással szemben ebben az annyira ferde és bennünket zavarba ejthető helyzetben? Nem lenne-e vétkes mulasztás részünkről a dolgot annyiban hagyni? És nem-e követeli közös érdekünk, hogy a lehetőség határán belől, ezt' a kételyt, mely születésünkre nehezül, mielőbb szétoszlassuk még akkor is, ha ezáltal 'valamelyikünkre a legfájdalmasabb bizonyosság hárul is ? — Nem gondolják-e önök is ezt igy kérem I