Pápai Lapok. 22. évfolyam, 1895

1895-05-05

kép és a duhaj csárda jelenet zenei kidoml>oritása. KitÜDÖ idea az Egressy Héni által megmuzsikált Petőfi-költemény („A virágnak megtiltani nem lehet") nótájának beillesztése. Remek az utóbbi jelenet ini •nne/zójának cimbalom-magánja. Az egész kompozíción meglátszik, hogy cimbalomművész irta, a mennyiben a cimbalom rehabilitációjára igyekszik az egész vonalon. Eddig ugyanis az a balbit uralkodott, hogy a cimbalom a cigányzene monopóliuma s az másnak meg sem is felel. Kunnak azonban sikerült az igyekezete, mert kompozíciójából kitűnik és ezt a legmegrögzöttebb muzsikalis filiszterek sem tagadhatják, hogy e hangszer klasszikus kíséretre épp oly alkalmas, mint a könnyebb szerkezetű kompozíció előadására és hogy nem csak ledér, hanem klasszikus és hangulatosabb muzsikát lehet csinálni vele, mint akármelyik ftajarfl pestijén az előkel?) számban menő hangszereknek. A költeményt liartlialos < Uga k. a. szavalta minden túlzástól ment mély érzelemmel és előkelő bájjal. Kitűnően interpretálta a kissé nehézkes tárgyú és menetű költeményt és gyönyörűen kifejezésre tudta juttatni az összes mégoly nehéz momentumokat is, melyeket a költő müvében deponált. A cimbalmot Fent: Mariska k. a. kezelte vervevel ós bravúrral. Büszkén is tekintgetett ám körül mestere Gútff Zoltán, mínthe csak szemeivel akarta volua mondani . „Látjátok feleim, ez a bájos angyal i sak négy iió óta üti a cimbalom húrjait és milyen művésziesen jártatja a verőket azon a Horváth Is^ái bpesti gyárából való szép cimbalmon". A zongorarészt Kiss Vilma k. a. játszotta ismeretes művészi temperamentumával. Hegedűn a mi kedves Kramasztánk játszott, ezúttal a nótabeli baba zúzájának karakterét hiven visszatükröző hangokat esalva ki a Jókaikör hangszertárából éppen keze ügyébe akadt szárazfából, a mi körülbelül annyit jelent, hogy olyan hamiskásan szólt ujjai alatt a húr, hogy ha ez esetleg a melodrámabeli csárdában történik meg, jó Petőfi alig ébredt volna fel lázálmából, vagy ha mégis, ugy fellázadt volna költeményének sorsa ellen és alighanem igy szó't volna: - az én dalom?

'S? Az összjáték kitűnő volt. Teljes elismerés az előadóknak. Kemény Béla. TüLLHEGYGYCL. A hétről. „Siirü eső, sepor e*iő Hull a magas egekből

11 .. . Zirluj Jenő gróf — mint méltóztatnak tudni - a héten vágott neki társaival Ázsia vadon rengetegeinek, őshazánkat kutató, dicséretes buzgalommal. — Mig a nemes gróf és expedíciója vissza nem tér, én nem meinem egész határozottsággal állítani, hogy a fent citált szép magyar nótát nem néhai jó N64 ükapánk dudolgatta-e, ismeretes hajókázása közben, világtörténelmi nevezetességre emelkedett bárkájában? . . . Megmondom miért? — Hát azért kérem, hogy : ha egy nemes buzgalom történetírónk a ki pedig soh'se járt Ázsiában) azt a föltödözést tette, hogy már a jó Istenünk is magyarul beszélt a paradicsomban, mondván: ,.Hol vagy Ádám P" . . • mért ne bizonyíthatná be az Ázsiát járó tudós társaság, hogy az a nóta csakugyan ott termett valahol Babylonia ege alatt, az özöui vizeken ? . . Két nyomós ok már is hathatósan eme föltevés mellett bizonyít. Az első : bogiakkor a sürü eső, zápor eső. minden kétséget kizárólag, hullotta magas egekből • a második: hogy az öreg Nőé — a mint azt minden „Kis Bibliatörténet"-et tanuló Iosztályos gyerek igen jól tudja — niegleh*tősen kedélyes öreg ur volt vala . . . De ha valamivel ujabb keletű is ez a nóta, annyi szent igaz, hogy aféle fiók-özöuvizes időnek köszöni létezését, mint április utolsó napjai voltak ! • Istenemre, megirigyeltem azokban a lucskos, sáros napokban a „Jánosch Dobosch" madárember I Vogelmensch) honfitársam sorsát; nem ugyan a tökéletesen kifejlett madár-ábrázatáért, hanem a „Leipziger Allgemeine Zeitung" saját külön mérése szerint — 9 kiloijrain súlyáért. En legalább is egy méter-mázsa terhet hurcoltam a rám fröcsögött és ragadt, sárral . . . * Ha már ennyire beun vagyok a sárban, fölemlítem, hogy egy szerkesztőségünket állandóan ostromló — helybeli poéta-csemete, az esés harmadik napján, egy !I9'.> soros megrovási kalandot küldöttbe hozzánk, melynek két első sorát ideigtatom : .. Pápa város messze hires város, Nyárou poros, máskor lucskos, sáros' . . . Ks ezzel elég is a — sárból. * Es hogy elég, ezért téged illet a bála és elismerés koszorúja: gyönyörű májas rlsiye! De hogy elibe ne vágjak az események hömpölygő folyamának, előbb még a fiók-özönviz utolsó napjáról — április 30-ÍkálÓl kell, hogy szóljak. Mint Nőé jé az Ararát he</yén, az én kétségbe esésem bárkája a — Jókai-körben kötött ki kedden este H óra és 34 perckor a másodpercekre már nem emlékszem . a hol már akkor Ilm mos Zoltán szellemesen magyarázta a _K.o.r. b" keletkezését. A terem zsúfolva. A koszorús költő márvány képmása szinte örömtől ragyogó arccal nézett végig a báj01 rigyelö hölgytejecskéken . . . Félénken húzódtam meg a ..Friedner rezidenciájában" s onnan hallgattam Méhe, I Uga k. a. kedves zongorajátékát. Persze hogy tüstént ott termett a szemfüles háznagy nram s malniaz érzelemnek külső nyilvánulása s valóban ritkaság számba megy az a leány, kinek vannak pillanatai, a mikor nem sir és nem mosolyog. De hát csak hadd mosolyogjanak, hadd sírjanak. Környezzenek a EtomeÓ megindító sorsán s mosolyogjanak azon, ba annak, a ki tanura kéri őket — a nyakkendője félrecsúszott. Mert ezeknek a leányoknak nagyon Csekély ok elég a sirásra, nevetésre. Emlékezzünk vissza arra az időre, mikor mi is diákok és önképiőköri tagok voltunk. Közülünk valaki, tegyük fel, belekontárkodott a Ilorácius mesterségébe s a hét minden napján „teremtett" e

ß>' "ógy-, vagy nyolcszoros tagokra osztott valamit, a mit a „vers" névvel csúfolt meg, „Hozzá," „Neki", „Emlékkönyvedbe", „Ha majd . . .", „Siromra szórj virágot!" s mit tudom én még micsoda cim alatt. Hogy, hogy nem egy ilyen vers szépen letisztázva egy tanuló kisasszony „Irodalom történettan" ciniii könyvének a lapjai közé került és az rajta tanulta meg a verstan szabályainak ismeretét. Hivebb csodálója talán Honiéinak sincsen, pedig arról okos emberek mondják, hogy nagyon szép \( isoket irt, mint egy öttképaőköri poétának. S valljuk meg, hogy jól esett egykoron ez a bámulat nekünk. Valljuk meg hogy e rímek még ma is fülünkbe csengenek, valamint azok a rózsás ajkakról egykor régen hangzott kacajok is Még most, is elővesszük asztalunk bókjának rejtett ós féltett kincseit, a sárguló papírokat, azokou a megfakult irást. Még most is rímbe mennek ki a sorok s nem tetszik avultnak előttünk az a sokszor használt refrain : ..Szeress, szeretlek !

u Elöttüuk áll a mosolygó arc, könyezö szem, rezgő hane, piciny keieoiks ós rózsás ajak, a mely i rímekre lelkesített. A lapok kozé talán egy lepréselt ibolya, vagy rózsalevél is el vau rejtve, illattalan már és színét, is el vesztette ugyan, mint a hogyan el lóg tűnni lassanként az emlékezet frUseaége, assivnek üdesége. Hanem azért az ember mindig meg őriz lelkében egy csép poózist, valami halvány képét az eszménynek, a mely egykor lelkesítette. Biaonyára rajok gondolt az az olasz poéta, ki egy igen kedves versét, ssekkel a szavakkal végzi be : Schinche tu | iangi e ridi, La poesia non muor. Es ez a ti érdemetek uagyrjszt, ti könyezö, mosolygói jf(u leányok. Az ö lényük harmóniájába nagyon jól beleillik a sírás és nevetés egvaránt. vagy képzelhetni-e nagyobb összhangot a termésaetben egy babusnál ? De egyeseiiiniad van-e aehesebben megoldható probléma, mint egy baktis ? A ki mar nem gyermek s a kiből asszony lehet. A ki még ingadozik : hosi. szu leeresztett hajat viseljen-e vagy Pompadour frizurát i A ki csak ünnepnapon veszi fel hosszú ruháját, hogy nagy lánynak nézzük, az iskolába azonban rövid ruhában jár. Szó sincs róla, szeretné életét a tizenhatodik évnél kezdeni, fölvinni a uuszonegyedikig s itt megállapodni. Vagy a mi hihetőbb, megint a tizenhatnál fölvenni élete törtenetének fonalát. * De hol marad a tavaszi tárca? — kérdezik önök. Hol van a napsugaras \ eröféuyes kikeletnek az apotheosisa ? Hol van a szeszélyes április elboruló s újból földerülő egének rajza, hol késik a költök hónapjának: májúénak dicsérete, a maga zoldclö pompájával fakadó virágaival ? Eu a batal leányokban látom életre kelre mind azt a szeszélyt, a mit az áprilisnak tulajdonítanak, mind azt a poézist, a mit a május áraszt szerteszét. .Mikor a baklis-diákokréd írtam, voltaképen a tavasz egyik specialitásáról irtain: tavaszi tárcát a tavaszról! . . . B.