Pápai Lapok. 21. évfolyam, 1894

1894-09-02

Megjelenik minden vasárnap. Közérdekű sürgős közlésekre koroukiul r e n A k i v ii 1 i s z á m o k is adatnak ki. Bérmentetlen levelek, csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. A.lapnak szánt közlemények a lap v szerkesztőségéhez (Jókai Mór Ä utcza 969. sz.) küldendők. ^, * Előfizetési díjak. rf Egy évre 6 frt - Fél évre 3 frt Negyed évre 1 frt 50 krajczár. -— Egy szám ára 15 kr. Hirdetések Egyhasábos petitsor térfogata után 5kr, nyílttérben 30 kr. A dij előr e fizetendő. Bélyegdíj mindig külön számíttatik. Az előfizetési díjak s hirdetések a lap kiadó hivatalába (Kohu Mór iiai Pa

P

a város hatóságának és több pápai, s pápa-vidéki egyesületnek megválasztott közlönye. i város fae. Evek hosszú sora óta halljuk a panaszt, — hogy a városi hatóság nem sokat törődik a k^öEIg'észség

7ügygye], — mert a város eredendő bűne, az illatos „Cinca," most is csak olyan állaputban van, mint volt évszázadokkal ezelőtt. Azok, a kik ezen panaszt évrőlévre hangoztatják és a hatóság érzéketlensége miatt feljajdulnak, nagyon jól tudják, hogy ezen miserián segíteni is lehetne és nem kellene hozzá egyéb, mint egy kis jóakarat és ügybuzgóság. Ezt akis jóakaratot szeretnénk a holnap megtartandó közgyűlésen szinról-szinre látni. Nem tudjuk akad-e majd egy bátor férfiú a képviselők között, a ki ezen eszme mellett lándsát törni kész leend, — de mi kötelességünkből kifolyólag megteszszük észrevételeinket, — hogy a mulasztás vádja a helyi sajtót ne terhelje. Ugy lettünk informálva, hogy a képviselőtestület egy-két évtizeddel ezelőtt már elhatározta volt, hogy a Cinca-árok szabályos bekövezésére évenként száz frtot felvesz a költségvetésbe. Ezt a dicséretre méltó elhatározást foganatosították is, amennyiben néhány éven át a Gi n ca-áro k ínogr e n dsza bály ozására néhány száz irtot

í a költségvetésbe tényleg fel is vettek, de a pénzt a kitűzött célra soha- nem fordították és igy történhetett meg azután, hogy a mHszerétvp féltett Oincánk maradt a milyen volt, a város lakóinak örömére és az idegeneknek méltó bámulatára. Hát akárhogy gondolkozunk is ezen tárgy felett,'— végre is arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy ez igy tovább nem maradhat, — az ósdi Oincát renoválni kell mielőbb és ugy, iiogy városunk ezen oldaláról többé ne legyen nevozetes. A képviselőtestületnek azt a régi, jó, helyes és célszerű határozatát, melyről fennebb említést tettünk, újra fel kell eleveníteni. Evenként, prográmmszérüle^ végy ünk fel a k öltsógvetésMegy bizonyos összeget, — /^i^Mdjuhk 500 frtot, — és ezen ö§Mgg%t"azután használjuk fel a Cinca-árok szabályozására. Ha csak 50 moter hosszuságban tudjuk is rendezni a Cincát az első évben, ezzel már meglehetünk elégedve, mert megnyugtathat bennünket az a gondolat, hogy bizonyos idő elteltével, a városnak ezen felette nagy bűne el fog enyészni. De a képviselőtestület azután ne elégedjék meg azzal, hogy az összeg a költségvetésbe a forma kedvéért felvétessék, hanem ellenőrizze egyúttal a meghozandó határozat végrehajtását is, mert e nélkül kárba vész minden jóakarat. Ha a képviselőtestület magáévá teszi ezen indítványt, — tiz év alatt a bel- és husz óv alatt pedig a külvárosban sem fogjuk érezni a Cinca dögletes szagát. A termés biztosítása. (V. L.) E-égi panasz, hogy földmivelésünk válságos helyzetbe jutott s a társadalomnak talán egyetlen osztálya sincs, mely sok munkával oly kevés eredményt produkálna, mint a gazdaközönség. A magas munkabér ós nyomott gabonaárak mellett az időjárás viszontagságai) az ujabb meg ujabb élősdi állatok, mind meg annyi csapással sújtják a gazdákat éo ezekkel szemben nincs védekezés. Osak ha ezt az egy évet vesszük is, azt kell látnunk, hogy bizony a földmivelö reményei nagyon ingatag alapon nyugosznak. A mit a tavasz igért, a nyár elrontotta, s a hol a nyár is kegyelmesebb volt, ott a jég rombolta össze a termést. 'A folyó év keserű tapasztalataiból kiindulva, egyik fővárosi nagy lap tárgyalás alá véve mezőgazdasági bajainkat, a kötelező terménybiztositás eszméjét pendítette meg. Szédítő nagy eszme ez, mely ha valósulhatna, roppant eredményeket idézne elő. Mint eszme is megérdemli azonban, hogy foglalkozzunk vele. A cikk a biztositást a következőleg véli keresztülvihetőnek : Ha lehet biztosítani az embert baleset okáórc, az utódokat, a családot a halál, a házat a tüz, a vetést a jég esetére: világos, hogy kell lenni módnak, melylyel az egész mezei munkát biztosítani lehet mindama csapások ellen, a melyek érhetik és röviden a rossz termés ellen. ' Minden biztosító ágban a díjtételek kiszámítása a kárvalószinüség alapján történik. Az alapot sok esztendőn át gyűjtött statisztikai adatok adják meg. Már most semmiféle téren olyan feltétlen megbízhatóságú adatokat gyűjteni nem lehet, mint épen a termésről, a melynek változandóságában is mutatkozik valamelyes rendszer, ha évszázadok tanulságát nézzük, G-ondoskodni kell tehát olyan fórumról, intézményről, alkalomról vagy lehetőségről, a mely megadja a közönségnek a módot arra, hogy birtoka bevetett területén magának egy oly minimumot biztosíthasson, a mely legalább a kis termés átlag jövedelmének megfelel. Akármily merésznek látszik is első pillanatra ez a gondolat, nagyon könnyen valósitható. Ha minden gazda jég ellen biztosítaná vetését és a jégverés általános volna, ez nem jelentene a biztosító vállalatra előbb kisebb kockázatot, később pedig kisebb veszteséget, mint ha a termés biztosítása generalizáltatván, minden lehető csapás betudásával egy termés-, illetőleg jövedelem-minimum megszerzése történik. Teljességgel a részijtek kérdése annak a megállapítása, vájjon a minimum olyan kulcs szerint állapítódjók-e meg, hogy e

gy kataszteri holdon bizonyos jövedelemnek kell lenniey vagy szolgálj on-e alapul az évi árátlag es például a kisközép, vagy ennél nagyobb termés mennyisége. Ez mellékes ós appreciáció dolga. De biztos ós világos, hogy a holdankint megállapítandó díjösszeg ellenében megszerezheti magának azt a jogot, hogy a biztosított és az egész mivelet alapját adó mérték erejéig kárpótlást kapjon abban az esetben, ha akármily, emberi erővel el nem hárítható okból a bevetett és kellőképen megmivelt területen a minimális terméseredményt el nem érné. És itt kezdődnék a mezőgazdaság felszabadítása. Megnyílnék az az uj erőforrás, a mely nyugalmat önthetne a munkába, hogy nem lesz hiába való és a kis szántóvetőnek is megadná azt a garanciát, hogy érdemes minden igyekezetét, erejét, idejét a földnek szentelni, mert egy kis díjért megvásárolhatja magának a biztosító intézettől a talaj jövedelmét, ha maga a talaj meg nem adná. Nekünk a dolog oly egyszerű, természetes és szükséges, hogy nem biznók egészen az emberek hajlandóságára, elhatározására ós kényelmére, hogy bíg£a**l sitsák-e termésüket. Hanem célszerűnek látnók a kötelező terménybiztositás törvénybe való iktatását. Ez nem refornij hanem megváltás. Természetes, hogy a termósbiztositás kötelező elrendelése az államra azt a fel-; adatot rój ja, hogy gondoskodjék is a kellő szervezetről akár a felügyelete alá helyezendő vállalatok teremtése, akár a termésbiztosítás államosítása utján.Kétségtelen, hogy ebben a magyar állam anyagi téren legszebb faladatai egyikét láthatja. A nöetjyleti kóstoló. Jótékony nőegyletünk, a kóstolómulatsággal egybekötött népünnepélyt f. évi aug. bó 26-án tartotta meg az ev. ref. főiskola udvar és kerti helyiségében. Ezerén felül jelentek meg az ünnepélyen, minek az lett a következménye, bogy a helyiség annyi ember számára csaknem szükaek bizonyult. A mulatság valóban nagyon érdekes volt. Szebbnél-szebb hölgyek árusították a bort, sört, fagylaltot, ételeket és a »csacsi« jegyeket. Elvezet volt látni azokat a kedves, szép, fiatal, üde arcokat, a mint a hemzsegő sokadalomban árusítottak egyet-mást a szent célra. Ha arany érdemkeresztekkel rendelkeztem volna, kitűztem volna az elárusító hölgyek ízléses, fodros ruháira, mert a fáradozásért ilyen csekélységet bízvást megérdemeltek. Minthogy azonban érdemkeresztekkel nem rendelkezem, elégedjenek meg a fáradozó hölgyek lelkem mélyéből fakadó azon óhajommal, bogy: az Isten fizesse meg nekik fáradozásaikat és áldja meg őket egész életükön át. A népünnepély első pontja a lepényevés volt. Négy markos legény vállalkozott a nagy feladatra, de csak olykép, hogy előzőleg két napon át koplaltak. Bár egy ízben a lepény beleesett a homokba ez nem akadályozta őket a versenyben, felvették ós becsületükre legyen mondva, elfogyasztották az utolsó darabig. A második pout a zsákban futók felvonulása. Sók bukfenc után elsőnek Horváth János, másodiknak Polgár Gyula, harmadiknak Groszker Nándor, nagyreményű iparostanoncok érkeztek be. A szépség verseny csaknem meddő maradt, mert eleinte nem akadt vállalkozó. Nagy sokára azután mégis vállalkozott három dézsatündér, a kik kiállottak a dobogóra. A pályázók a szépség fogalmával nem igen lehettek tisztában, mert különben lehetetlen, hogy kimertek volna állni a versenyre. A bíráló bizottság csaknem hajba kapott a tanácskozáson, mert nem tudtak megegyezni az osztályozásban. Azzal tisztában voltak, hogy valamennyi pályázó csúnya, csak azt volt nehéz megállapítani, hogy melyik a kevésbbé — nem szép. Hosszas vita után a dijakat a következőleg osztották ki: első dijat Prim Adolfin, mábodikat Maródy Róza, harmadikat Ihász Róza nyerte el. Yégül a csacsinak kisorsolása következett nagyórdeklődés mellett. A nyerő számot Bermüller Alajos urnák szép kis leánykája húzta ki. A nyertes szám 30 lett. A szám tulajdonosa Kövi Dolora, dr Kövi József orvos bájos kis leánykája. Utóhangok Almádiból. A nap perzselő heve alatt tikkadó fák fáradtan hajtják nyugalomra ágaikat és sárgulni kezdő leveleik csak koronként rezzennek meg a néha meglebbenő szél fuvalmától, mintha, érezve közelgő végpillanatukat, borzadva rezzennének össze a természetnek gyanús, a halálra hívogató csókjától . . . Minden nyugodt, . . . csak néha suhan keresztül egy csapatjától eltévedt fecske a hallgató természeten . . . Telepünkön kihaltnak látszik minden . . . Sajátságosan lüktet a vér ereimben, mikor megállok a kies Almádi egykor annyi szép percet látott mólóján, egyszer várva a közelgő hajót, mely családapákat hoz, hogy indulásra szólítsák övéiket, máskor bucsut intve a távozónak, mely utasaiban annyi szép nap tényét hordja el, csak muló emlékeket hagyva vissza . . TÁRCA. - Naplótöredékek. — A „Pápai Lapok" számára — irta: Troubadour. Paris, október 24. Végre behúzták az utolsó orosz címeres sárga zászlót s kioltották az utolsó színes mécsest a házak homlokzatán. Engem bántott ez a kiáltó öröm, boszantott ez a lármás utcai ölelkezés; ez a szertelen, fékevesztett jókedv olyan kíméletlenül vigyorgott szemeimbe, melyek még nedvesek voltak a bánat, a válás könnyeitől. Az ón bágyadt, álmodozó szemeim nem illettek a sok örömujjongó arc közé. Olyan idegennek, egyedül állónak éreztem magam ebben a tomboló tömegben. Én nem éreztem, nem lelkesedtem, nem kiabáltam velük; engem nem érdekeltek az oroszok, ón nem éltettem őket, csak ma 1 éggel,- mikor láttam, hogy behúzták a zászlókat és eloltották a lampionokat. Milyen j ó a Luxembourgban. Ott megfeledkezem mindenről. A játszó gyermekek közt elfelejtem azt a gyermek leányt, .ki balga fejemet megzavarta s a kinek Jközelébol menekülni vágytam. Mily édes itt elnéz'ni a finom, divatos ruhába bujtatott bébéket, a mint karikákat hajtanak, kergetőznek, a mint a nagy medencén osztatják vitorlás hajóikat s ostorpattogtatva, hajtják a kis kecske-equipaget. Müy vigan ugrálnak, mily kedvesen kacagnak, 'inily aranyosan csevegnek. Egy padou vUve, botomra*! aiór»koiott*a firkáltam a földbe különféle betűket. Egy szőkefürtü fiúcska odalép hozzám s elkéri a botot, hadd irja a homokba a nevét. A kacskaringós vonalakból kibetűzöm, hogy Pierrenek hívják. Aztán eltörli a lábaival s helyébe odaírja Berthe. Hiába faggatom, hogy kicsoda Berthe, a világért sem mondaná meg, hamarosan elmázolja a betűket, visszaadja a botomat s elszalad. Édes kicsikék, már a ti szivecskóitekben is szunnyad valami. De ti csak homokba Írjátok a lányka nevét, aztán letörlitek s másikat irtok helyébe. Miért nem vagyok oly együgyű, mint ti s miért nem utánoztalak benneteket. Miért is nem veszem játéknak a szerelmet, miért nem tépek le minden virágot, mely utamba akad s dobom el őket fonnyadás után. Miért nem tudok én élni könnyelműen egyik napról a másikra s szeretni csak egy éjjelen át, mint annyi más. Nekem nem élet az, ha egész valómat nem egyetlen, mély, mindent átölelő s mindent kizáró érzés hatja át, ha véremet csak felfellobbanó s lelohadó érzéki vágyak tüzelik s nem egy tiszta, mindent megemésztő szenvedély. Az a piros arcú, beszédes újságárus lány a Vaugirard-utoában mindig oly biztatón mosolyog s annyi sok szépet mond minden reggel; miért nem jut soha eszembe este elkísérni őt vagy vasárnap a cirkuszba menni vele s onnan haza kis szobámba. Volna ő olyan csinos, kedves szerető, mint akármelyik azok közül, kiket pajtásaim, mint kis feleségeiket, bemutattak nekem. Szép boldogan élhetnék vele egy hétig, két hétig, két hónapig, aztán ba megunnám, vagy ő megunna, ha megosalnám, vagy ö megcialna, hit ose« pen elválnánk egymástól, ón keresnék egy csinos virágárus leányt a szomszéd utcában, ő meg találna más szeretöt a diáknegyedben. De ón nekem nem kell az ilyen kéthetes szerelem. Irtózom tőle. Szűzi ajka hamvát én csókoljam le először s ne nyúljon hozzá utánam senki más! Október 25. Olyan fáradt, kimerült vagyok. Egész délután ott kóboroltam a nagy boulevardokon s elnéztem a világ legszebb panorámáját. Aztán leültem egy kávéház terrasseán, elbámészkodtam a lótó, futó, ácsorgó embereken, a tarka ruhás asszonyokon, a kocsik szakadatlan rohanó,vógnélküli sokaságán s hallgattam a bódító dübörgést, a tompa morajba összefolyó lármás beszédet, a camelotk éles ordítását. Órákig el lehet nézni ezt , a mindig változatos pojáca színházat s talán sohase unná meg az ember. Engem is végtelenül szórakoztat, de mikor haza megyek, olyan ürességet érzek, mint egy rossz bohózat után, melyet csak azért néztem meg, hogy eltöltsem vele az időt. Mikor már kábulni kezd a fejem, újra belevetem magam a tömegbe s mikor látom, hogy kifogyott a vendégek poharából az absinthe, egész öntudatlanul bevetődöm egy vendéglőbe s fitymálva végig eszem a dinert. A szivart már újra a boulevardon szívom el. Hova menjek, hol töltsem az estét? A színházban, a café concertben? Láttam már Coquelint, Sarah Bernhardt-t, Paulust, Judicet s Yrette Guilbertt. Meg aztán, én oly hamar jóllakom az élvezetekkel. Hát mindig igy lesz ez? Hol találok egy meleg otthont, kedves embereket, kiket megszeretek, kik »egazerethek engem, kik benépesítenék nekem ezt az üres világot s átmelegítenék hideg lelkemet ? Október 27. Alig tudom rendbe szedni gondolataimat. Hol is kezdjem, hogyan is kezdjem. Zavarban vagyok, mint egy fiatal leány, ki naplójába első szerelméről akar irni. Nem találok szavakat, mert a boldogságnak nincs szava, mely hü és méltó volna hozzá. Oly végtelenül boldog vagyok, hogy ezt a kedves Rény családot; megismertem. Tegnap még csak a szülőkkel beszéltem, ma megismertem a leányokat is. Mikor becsengettem, egy vörös, marguérite virágos empire négligóbe bujt fiatal leány nyitotta ki az ajtót. Mikor meglátta, hogy én vagyok az, egy idegpn, arca vérvörös lett és sikoltva elmenekült, mint egy megrémült galamb. Eajtam villanyszikraként nyilallott át egy érzés; elpirultam s zavartan álltam meg a küszöbön. Mme Róny jött ki értem s bevezetett. Bemutatta leányait; a szépséges Adriennét, a. bánatos Lisettet, a pajkos Berthet, a ki megszökött előlem s a kis 12 éves Äachelt. Olyan kedvesen fogadlak, szivük egész melegével; hogy is ne, mikor a Berthe keresztapj a azt irta, hogy tekintsenek ugy, mint rokont, mint testvért. Egész "éjfélig theázgattunk, elcsevegtünk. Megengedték, hogy a kedd ós csütörtök estét náluk tölthessem. Tehát nem kell többé a boulevardokon kóborolnom, nem leszek többé árva, idegen ebben az iszonyú nagy városban, nem lesz többé űres ez a lármás világ s nem álom többé a barátságos tűzhely, melynél átmelegszik lelkem, Október 28. Minden szabad percemet a Luxembourgban töltöm. Ma eszembe jutott az a kis fiu, ki elkérte a botomat s egy leánynevet irt a földbe. Mit is irt csak? „Berthe". Mily különös véletlen. Hát csakugyan Berthet szeretem ? S mintegy varázsütésre megjelent szemeim előtt az a babaarcú leány, a vörös marguérite virágos empire nógligóben s rám mosolygott nagy, fényes, fekete szemeivel. Ott incselkedtek előttem rövid, vállaira omló hajának fénytelen, fekete fürtéi s belőle, mint valami keretből egy üde, az egészség pírjával báj ló leányí'ej nevetett, kacagott felém. Egy csinos szörnyeteg, kinek veszedelmes az arcába nézni, mert vonz, csábit, kisért ellenállhatatlanul. És az a szép test, azok a tökéletes, kif• jl< tt idomok, az a szenvedélyes tüz, melyet minden mozdulata, minden lehellete átci káztat testemen. Mit szeretek benned, tp kis fekete bébé, te kis fekete macska, te kis fekete ördög? A nagy szemeidet, a piros szádat, ingerlő karjaidat, izgató testedet ? Eorditsd el tőlem gonosz tekintetedet, ne lássam sürü, összeérő szemöldeidet. Minden vergődés hiába. Foglyod vagyok, nem tudok szabadulni tőled. Október 30. A vasárnapokat rendesen Mme Peltiernél, Mme Eény férjezett leányánál töltjük. Dejeuner után Lisette karonfogott s kivezetett a kertbe. Megmutatta a virágos ós gyümölcsös kertet. A legszebb fehér vadrózsát tűzte a gomblyukamba s megkínált a legszebb szőlőfürttel. Aztán bementünk a kioskba, leültetett maga mellé, elkórdezösködött anyámról, fivó-