Pápai Lapok. 16. évfolyam, 1889

1889-06-02

és a boldogságos Szűz közbenjárása folytán annyi kegyelmet nyerhetnek, helyreállítását, illetve létesítését saját erejéből eszközölhetné: a buzgó hivek áldozatkészségéhez fordulok, kérvén őket, hogy ezen szentügy szolgálatába lépni és azt tehetségük szerint Isten dicsőségére, a szent Szűz tiszteletére és ugy saját, mint mások lelki-üdvére előmozdítani szíveskedjenek. Kelt Pápán. i8°9. május 27. Sieget flcpotott apát, esperes pleb. hitközségi egyházi elnök. A munka, az ipar. A szeretetnek nemes ösztöne sugalja az embernek, hogy vagyont szerezzen. Az önmaga, hozzátartozói és felebarátai iránt érzett szeretet ösztöne ez, mely annélkül, hogy a fukarság ridegségét ültetné az ember szivébe, az önállóság nemes tudatával erősiti az embert. A családtagok számára vagyont szerez a családfő, hogy azok az élet különböző viszonyai között könyebben boldogulhassanak. Az anyagi javak szerzésének módjai közül egyebet mellőzve ez alkalommal a munkáról és az iparról, mint a javak forrásáról akarunk egyet, mást elmondani. Valamint az embernek ereje kétféletermészetü t. i. fizikai és szellemi úgy ez erőknek öntudatosan, bizonyos czélra irányzott nyilatkozata t. t. a munka is kétféle lehet: testi és szellemi. Ugy a testi, mint a szellemi munka értékre nézve a fokozatoknak majdnem végtelenségét mutatja: mérhetlen nagy a különbség egy gyermek egyszerű számvetése és egy csillagász számvetése között, ki az égi testek pályályát számítja; nagyon különböző szellemi erő kívántatik e

gy regény végig olvasásához, vagy annak kigondolása és megírásához. S ki ne venné észre a különbséget, amely létezik a kézi munkák között ? Az egyszerű béres által faragott járomszeg és és egy müasztalos által készített diszmü a munkának ugyanegy neme, a faragás által jő létre, mégis mily óriási a különbség a kettő között. S mi teszi ez utobbbit értékessé ? E kérdésnél egy sajátságos, szép jelenségre bukkanunk, arra t. i. hogy a testi munka értéke annál nagyobb, mennél több szellemi erő kívántatik annak előállításához. Mert valamint a test ereje nem érne semmit, ha a szellem nem kormányozná, az akarat nem vezérelné; ugy a testi erő öntudatos nyilatkozata is kevés értékkel bir, ha a szellem, a müveit ész nem kormányozza a kezet. A munkálkodásnak az a neme, melyhez több, kevesebb szellemi műveltség kívántatik meg, hogy végrehajtható legyen, vagyis azon neme a munkálkodásnak, mely akként dolgozza fel a nyers anyagot, hogy annak értéke emelkedjék : iparnak neveztetik. Az iparos-munkás a nyers anyag értékéhez hozzáteszi a maga ügyességének, képzettségének értékét s igy bevétele nagyobb leend, mint kiadása, tehát lehetővévan téve neki az élet szükségleteinek fedezése. Világos, hogy minél nagyobb az iparos szellemi érzéke, mit a nyers anyaghoz hozzá tesz: annál nagyobb leend bevétele s igy lehetővé lesz téve, hogy a megélhetéshez szükséges anyagok beszerzésén felül még félre is tesz valamit, szóval vagyont szerez. Az is világos azonban, hogy két egyforma képzettségű iparos közül az fog többet keresni, aki naponkint a saját szellemi tökéjéből többet ád hozzá a nyers anyag értékéhez, vagyis aki naponként többet dolgozik. Ezt belátva észrevesszük, hogy a munka általi vagyonszerzésnek a képzettség mellett másik feltétele a szorgalom. Azon iparos, ki birtokában van e tulajdonságoknak : az már a javak szerzésének eszközei felett rendelkezik s élete folytán bizonyára szerezni is fog tisztességes vagyont, ha van egy harmadik tulajdonsága : a mértékletesség. Nem a minden emberi szórakozástól való visszavonulást értjük ez alatt, ha nem azon valóságos erényt, mely a túlzó kívánságok leküzdésében, a józan ész dictálta igénytelen egyszerűségben, az ételben, italban, ruházkodásban való okos mértéktartásban nyilvánul. E szép, e nemes tulajdonságokkal ékeskedő iparos áldása önmagának, — mert a becsületes munka adja meg a megelégedés érzetét, mit másként boldogságnak szoktak nevezni; — áldása családjának és áldása a társadalomnak, mert olyan elemmel szaporítja azt, mely józan higgadt, szavahihető, becsületes, tehát milyenre az egészséges társadalomnak szüksége van. Végtelenül fontos dolog az a hazára nézve is, hogy ily tulajdonságokkal biró fiai legyenek minél nagyobb számmal, mert ez esetben a nemzeti vagyonosodás gazdag forrást nyerne. Franczia, Angol- és Német országban bizonyára képvisel az iparosok műveltsége és ügyes keze akkora tőkét, mint ezen országok földbirtoka. Gyo?iyörü, lélekemelő tulajdonsága az a munkának, hogy szabaddá, függetlenné tesz I Az önérzet emeli az ily ember kebelét, tudva azt, hogy senkinek sem tartozik köszönettel másnak, mint a jó Istennek, a jó egészségért! . . . E kép annyira kecsegtető, hogy szinte hihetlen, miszerint a szép, független iparos pályán másforma egyének is lehessenek, mint a fentiekben vázolva vannak! Pedig fájdalom, másformák is vannak! Vannak olyanok, kik birnak a saját iparágukhoz megkívántató ügyességgel, de hanyagok és mérsékletlenek ! Vannak olyanok, kik?iek nem régiben is virágzó üzletük volt, a jó feleség, szép kis gyermekek, mint a madár a csendes kis fészekben, boldogságot; örömöt élveztek . . . s most? .... A kis fészek boldogsága oda van ! A jó vidám asszony szomorú asszonnyá lett! a vidám egészséges, kis gyermekekből lőnek elfonyadt, piszkos és éhes gyermekek. — És az apa ? Elfogta az urhatnámság, szégyeuli mesterségét, a kávéházban újságot olvas, kávézik, beszél a közügyekről, melyek szerinte tarthatatlanok s szerény czélzásokat tesz, hogy mindjárt másként lenne, ha ö hivatalt viselne! S szalad, fut ez ábrándkép után, mit lelkiismeretlen kezek loptak lelkébe s nem túd tőle szabadulni. Ott hagyta a boldogságra vezető miiszereket : ott hagyta a szerető szivek édes mosolyát azért az üres ködképért, a szereplési viszketegségért, mely ha szétfoszlik, — felnyílik a szegény csalódott ember szeme s lát maga körül nyomort, jóvátehetetlen hibákat, látja az elpazarolt időnek visszahozhatlanságát és kicsordul szeméből — ha van lelke — a megbánás késő kónFfamvai ott nyugosznak a csáktornyai sírkertben. Ki-kilátogatnak halottak napján az intézet növendékei, hogy kegyelettel elzengjék sírhalma felett: „Csendes ölén a sírnak, aludj óh édesen . . . nye Szomorú kép ez, de fájdalom sokat lehetne az életből ilyent másolni, úgy nálunk, mint egyebütt is. ; Tisztelet a hivatásukat hiven betöltő iparosoknak. Őszinte részvét az eltévedteknek. Előbbiek maradjanak meg a jó uton, utóbbiak térjenek rá. A képzettség, szorgalom s a mértékletesség háromsága hozzon a hü munkásokra áldást ! A párisi világkiállítás. Francziaország a béke diadalát ünnepli! Most egy éve még gyűlöletes hangok riasztgatták a nemzeteket attól, hogy részt vegyenek a franczia nemzet ünnepében, ma, minden kalapot emel a köztársaság előtt, mely zavaros időkben, midőn minden szellő háborúról beszélt, fel tudta épiteni a világbéke legimpozánsabb templomát. Különös egy nép is az a franczia ! Izgatott, heves politikai érzéke a legmagasabb fokig kifejlett; nem tür önkényt, s ha zsarnokokat lát maga között képes lerombolni az ezredévek legbüszkébb alkotásait... De ha rámutatnak a saját dicsőségére, kultúrájának magas fokára, arra a magaslatra, melyre ez a nép a művészetet, ipart, kereskedelmet s mezőgazdaságát emelni tudta, akkor ez a nép megszelidül s túláradó örömében leborul önmaga előtt. A párisi kiállitásnak is ez volt a hatása. A mit a franczia műveltség remekekben és arányokban itt alkotott, az fölül mul minden eddigit. Egy toronynyal elérték a felhőknek azt a legmagasabb fokát, melyet évezredek emberisége nem tudott megközelíteni. A kiállítás többi épületeinek arányai is impozánsak a szó legszorosabb értelmében. Magas kupolák, hatalmas boltivek, az építészetnek remek alkotásai őrzik az egész világ kincsét. Europa néhány nagyhatalmassága elmaradt a kiállításról hivatalosan, de azért a nemzetek megjelentek ott, mert a kiállításban nem keresték a politikát, hanem a kultúrát. S mióta a kiállítás kapui megnyíltak, a népek százezrei tódultak Paris felé. Mindenki tudja, hogy ott az eddigi világkiállítások legrem ekebbjét láthatja, mindenki tudja, hogy ennek a kiállitásnak tanulmányozása fölér egy világ körül tett utazás gazdag tapasztalataival, melyeket értékesíteni, fölhasználni lehet. A magyar nemzet sem fog elmaradni onnan! Máris vagy tiz kivándorló sereg van tervezve, s az olcsó menetjegyek lehetővé teszik, hogy a kevésbbé tehetős polgárok is elzarándokoljanak Parisba és adózzanak csodálattal és tisztelettel a világ legelső kulturnemzetének. A művelt középosztálynak nem kell sok biztatás. Az úgyis tömegesen fogja fölkeresni a világ metropolisát, hogy épüljön és fölemelkedjék a nagy alkotások szemléletében. De egy komoly szavunk van az iparosokhoz! Ugy lehet, hogy ismét tiz évnek kell elmúlnia, mig egy ujabb világkiállitáson a föld minden részének iparát együtt lehet látni. Ne mulaszszák el az alkalmat, hogy megtekintsék a mostanit. Az iparosnak lesz ott mit bámulni s ha a látott, tapasztalt dolgokat idehaza értékesiti, százszorosan visszahozhatja neki a kirándulásnak amúgy is csekély költségeit. Minden iparágban annyi a látni, tanulni való, és utánzásra méltó dolog, hogy a mi iparunknak minden buzdítás nélkül el kellene menni oda, mint a hogy el kell mennie a tanuló gyermeknek az iskolába. Iskolája az, az iparnak, szép, fenkölt, magasztos iskolája! Az ízlés, a szín. a feldolgozás, az alak, a díszítés tekintetében ezer meg ezer, jobbnál jobb mintát mutat be a világkiállítás és nemcsak a modern iparkészitményeket, hanem a keletnek számos utánzásra méltó termékét is. Ezért főleg az iparosokra nézve kívánatos, hogy ott megjelenjenek. Az országos iparegyesület, a fővárosi iparoskör, az ország összes iparkamarái egyesültek arra, hogy a budapesti városi menetjegy iroda közvetítésével olcsóbban, — mely egyeseknek is előnyt nyújt, — tömegesen zarándokoljanak Parisba, látni, tanulni, bámulni és csodálni. A világkiállítások valóban a legdicsőbb alkotásai az emberiségnek. Rövid időre elhallgat minden ellenséges indulat a nemzetekben és kezet fogva, egymást támogatva alkotnak nagyot, dicsőt! Francziaország hosszú ideig tartó ünnepet rendezett magának és a világnak a kiállítás által s ennek az ünnepnek minden napja egy magasztos eszmének bizonyítója, annak hogy a világ általános békében közelitheti meg a tökélyt az alkotásokban s a legmagasabb fokot az emberek boldogulásában. A kiállítások fogják megtanítani az emberiséget arra, hogy a legnagyobb kincs a világbéke. Ennek a temploma [épült föl a párisi Mars mezőn, ennek fognak áldozni azok a népek, melyek elzarándokolnak a világkiállítás megtekintésére á. <s. Kis uram, kis feleségem. — Rajz. — — Irta: Olsavszky Lajos. — Fiatal pár sétálgat a parknak lombsátoros, kanyargó, fehér utain. Kettecskén vannak, szavaikat legfölebb az érkező alkonyi szellő leshetne el ós ők mégis olyan titkolózva, olyan suttogva beszélnek. A pihenőre tért nap visszaverődő fénye bíborral vonja be az egálját, de ez a visszaverődő bíborral vonja be az egálját, de ez a visszaverődő bíbor mintha a hölgy rózsás arczán is meg-megjelennék a férfinak egyik-másik szavára. Ilyenkor a hölgy földre suti le a tekintetét és fel nem nézne egy országért, csak közelebb simul a kísérőjéhez. Egynapos házasok; aok kedves titkuk lehet, a mit eleve bizalmasan kell elmondani egymásnak. Most épen azon igyekeznek, hogy ki tudja a másikat gyöngédebb megszólítással illetni. — Kedvesem. — Angyalom. — Én Gyulám. — Kis feleségem. Az asszonyka lehajtja a fejét, kogy férjé ne lássa meg az ő lángbaborult arczát. Nincs még hozzászokva a feleség megszólításhoz; noha nem titkolhatja, hogy jól esik neki ez a megszólítás. Néhány lépést tesz még, azután odatemeti égő arczit * férj kebelére és csak ekkor vil&asol } — Kis uram. — Majd kibontakozva, áz ölelő karokból, hogy a beszélgetést más irányba terelje, kérdést intéz a férjéhez. —• Hogyan is került ön mihozzánk, az ön messze vidékéről? (Tegezni.még nem meri.) — Utazni indultam s az utazásból viszszatérve, megállapodtam várostokban, hogy ott is körülnézzek. Véletlenül megtudtam, hogy az én kedves Zoltán barátom: a te sógorod is ott lakik. Levelet irtam tehát neki, hogy keressen fel a fogadóban, a hová szállottam. — - Mondhatom, hogy szörnyen furcsa levél volt az az ön levele. — Miért? — Mindenekelőtt azért, mert olyan vonásokkal van irva, mintha női kéz vetette volna papírra. — Nem tehetek róla, hogy olyan nőies az irásom; anyám tanított írni legelőször. — És az a különös megszólítás: „kis uram" és az a még furcsább aláírás „a te hűséges kis feleséged". — Pajtáskodó elnevezések a diákkorból. Együtt jártunk iskolába sok ideig és igen jó barátok levén, mindig együtt is laktunk ós azután elneveztük egymást ugy, a hogy az a diákéletben szokásos. 0 volt az én kis uram, én meg az ő kis felesége. Azért irtam a levelemet ilyen megszólítással, mert kíváncsi voltam megtudni, visszaemlékezik-e még reám Zoltán? — De tudja-e, hogy majdnem helyrehozhatatlan nagy bajt okozott a levele? — Gyanítok valamit, de egészen soha Bem bírtam kifürkészni ezt a titkot; különben nem is akartam. Az asszonyka hálásan emeli fel szép szemeit az o férjére. — Ezért a diskrécziójáért elmondok ön* nek mindent őszintén, leplezetlenül, , - íiiyeUk. Zol— A nővérem határtalanul szereti tánt, de határtalanul féltékeny is rá. — Te nem leszesz féltékeny? Az asszonyka nem akarja meghallani ezt a kérdést és folytatja elbeszélését. — A mikor az ön levelét a fogadóbeli cseléd meghozta, a sógorom nem volt otthon: levelét a nővérem vette át. A mint a czimet meglátta, női írásnak vélve, felbontotta a levelet, a melyben az ő kis urát régi hűséges kis felesége hivja találkozásra a fogadóba. A nővéremet megszállotta a féltékenység és engemet szólítva, csak annyi időt engedett magának, a mig előtalálta lovaglóveszszőjét, azután elsietett. És utána siettem, de csak akkor bírtam utolérni, mikor már benyitotta az ön ajtaját a fogadóban s ájultan rogyott össze, az ajtófélfába vágva a fejét. — Most már értek mindent. Ő azt hitte, hogy nőt, talán a Zoltán régi szeretőiét találja és azért hozott magával lovaglóvesszőt, hogy ezt az arczátlan házasság-háboritót érdeme szerint megfenyítse. Mikor aztán mosdáshoz készülő férfit látott maga előtt, pillanat alatt meggyőződött tévedéséről; de egyúttal belátva megszégyenülését, elhagyta a haragja, elhagyta az ereje és az eszmélete is. Milyen nehéz volt ekkor a te helyzeted? Segítségére sietni-e a nővérednek és belépni-e az ismeretlen, idegen férfi szobájába? Vagy pedig elfutni-e és embereket hivni segítségül? Csakhogy hátha addig nagyobb baj támad ? Láttam a habozást az arezodon, amely csak rövid szempillantásig tartott. Volt benned lélekerő és segítségére jöttél a nővérednek. — Nem hagyhattam el, bármit mondjanak is az emberek. — Nem mondhatnak semmi roszat. Különben, ha bárki merne is rólad valamit beBzélni, velem gyűlne meg a baja. Jóstivedért tünés okod a szégyenkezésre, Nos, bestéi Akvinkum. A Budapestre fölránduló vidéki utas, aki csodálkozva szemléli ennek a világra szóló gyönyörű fekvéssel biró, magyar fővárosnak rohamos fejlődését, szépségeit, fokozatos gyors gyarapodását és kulturális s egyéb tekintetekben való óriási előrehaladását, — a csodálkozásnak egy másik természetű hangulata ereszkedik reá érzelmeire, ha a szt.-endrei viczinálís vasút szárnyaira kelve, Ó-Buda házsorait elhagyva, a vámsorómpón tul, az ut mentén heverő kolosszális kőoszlopok romjaira veti tekintetét és szemébe ötlik széles rommaradványával a váos, ra hol hajdanában, ezelőtt csaknem két ezredévvel római császárok osztogatták a törvényt és igazságot a népnek. A római istenek közül az egyetlen igazi isten pusztító haragja hirtelen leszállott a sötét földre és Akvinkumot elnyelte az örök, végtelen semmiség. Nem maradt meg belőle semmi, csak tragédiája a szomorú végnek, s legendáját a hosszú idő is csak hézagosan tudta megőrizni a történelemnek. A budai hegyek kimerithetlen kőtestéből faragott vastag kőfal övezte körül Aquinkumor, a melynek 200,000 lakosa volt. Óriási építményei, templomainak tornyai, valamint nagyszabású amfitheatrumának oszlopai magasan kiemelkedtek az ég felé, tanúskodva ama kvalifikáczió mellett, mi a város kulturális nívóját már külsőleg is kolosszális épitményeivel megmagyarázni szokta. Akvinkum császár választó város volt, 1600 évvel ezelőtt a római légiók itt kiáltották ki Valentiniauust római császárrá, Ez az idő volt a városnak fénykora. A romok, a miket a helyszínén találunk a múltnak néma, de hatalmas szószólói. Az országút a melyen haladunk, abból a korból maradt reánk, mikor még azon a római légiók izmos harezosai vonultak föl — s ez az országút még ma is olyan sima, mint az aszfalt. Az amfitkeatrum kiásott maradványai előtt álmélkodva áll meg az ember és föltámad a 2000 éves kép minden mozgalmával, minden szokásaival és alakjaival Mintha látnók amint az amfitheatrum kapni a közönség előtt megnyílnak, s emberek tízezrei lepik el a nézőtért Az oszlopos emelvényen megjelenik a császár alakja, s mikor kezével int, elcsendesül minden, elkezdődik az előadás. Három vasravert rabszolgát vezetnek elő a padiumra. Leszedik róluk a lánczot, gyilkos vasat adnak kezükbe, hogy ä közönség mulattatására megöljék egymást Pölhangzik a jelszó! A nép elfojtott lé* lekzettel figyel. Most kezdetét veszi a viadal. Az aczélok csattogása szikrákat szór szét a porondra.... Az egyik elbukott A győztes most markolatig döfi kardját ellenfelének testébe. A vértócsa láttára zugó tapsvihar tör ki a közönség soraiból. — Eecipe ferrum! — zúg a nép, s a győztes most a másik ellenfélnek megy neki fenevadként és folyik a harcz tovább. A vér láttára ismét relzúg a taps ós elnémul megint — Eddig van, nincs tovább. — De igen is van. Nővéredet az ágyra helyezve, eszméletre téritettük. Te a fogadóbeli cselédet haza küldted kocsiért, amely csakhamar megjött, elhozta Zoltánt is. Eélreszólitottad a sógorodat és röviden elmondva neki egyet-mást, elszállítottátok a uővéredet. Zoltánnak csak jó másfélóra múlva jutott eszébe viszszatérni és engemet magával vinni a házához, a hol megismertetett az én angyalommal: veled is. Megszerettük egymást és most egymáséi vagyunk. Tudod-e kedvesem, hogy a mikor Zoltán először lépett a szobámba, rettenetesen fel volt indulva, azt hittem, hogy megöl valakit és csak akkor csillapodott le, mikor látta hogy itt nem az a baj van, a milyet ő gondolt. — Tudom, észrevettem. — De azt nem tudod, hogy a mikor érettem jött már akkor csaknem ragyogott az arcza az örömtől és hálásan megszorongatva a kezeimet, köszönetet mondott, hogy kigyógyítottam a feleségét egyetlen bajából: a féltékenységből. — Nővérem nagyon szereti a férjét és ez az oka féltékenységének. — De Zoltán azt is megmondotta, hogy az az oktalan, nagy féltékenység sokszor okozott már keserű napokat, a mi annál jobban fájt Zoltánnak, mert ö is végtelenül szereti a nejét. — Igaz. — Mondjad csak kedvesem, te nem leszesz féltékeny? Az asszonyka nem válaszol egyenesen, hanem átfonja a. férj nyakát karjaival, igéző mosolylyal tekint rá, azután pazar csókkal halmozva el annak arczát, boldogan susogja: — Kis uram. — Kia feleségem. Az álmadozót fölébreszti a viczinálís vasút füttye kétezer év után most meglátja a jelent Most is harcz folyik, a kultúra harcza. A hires római „ötforrástó" fölött a humanismusnak emeltek templomot. A római világ letűntével a forrás kiaknázatlanul öntötte vizét a közeli Dunába, egészen a mai időig. Csak a szomszédos községek lakói, akik jól ismerték a melegforrás gyógyhatását, keresték fel sűrűn a felbugyogó forrás meleg vizét. A forrás gyógyhatása különösen az utóbbi időben az orvosi körök figyelmét is magára vonta. Ringer budapesti szállodatulajdonosban az a páratlanul zseniális eszme támadt, hogy az „ötforrás tavat" egész környékével, a gyönyörű fekvésű római ligettel együtt megvásárolta, hogy rajta a kor minden igényeinek megfelelő uj római fürdőt épits6n. A meleg forrásvíz vegyi tartalma kétségtelenné teszi annak gyógyhatását. Minden forrásból bőven ömlik a ragyogó tisztaságú viz. Maga a „római liget" is gyönyörű kiránduló helye lessz a fővárosnak. Az évszázados platánok között van a liget vendéglője. Innen árnyas akáczfasor vezet le egész a Dunáig, s j&bbról balról sürü erdő terjed, mely szintén sok árnyas pihenőt kinál. A vendéglő és fürdőépület előtt egy a maga nemében páratlan nagy fűzfa terjeszti szét lombjait, az épület mögött pedig az „öt forrás tó" terül a maga elragadó szépségében. A tó három ölnyi mélységű, s ennek daczára olyan kristály tiszta, hogy a fenekén képződött megkövült növényzetet s a nap minden színében tündöklő kagylócsoportokat tisztán lehet látni. A tó fenekén fantasztikus alakzatokból valóságos kis várost lát az ember. Itt egy tornyos, kupolás oszlopos ház, amott apró lakóházak, közöttük hosszú sorban elvonuló fenyőfa alakú told képződmények, valamivel távolabbj n»gy poron^ épitiaények eorozutn vonul vé$ijg*\