Pápai Lapok. 16. évfolyam, 1889
1889-09-22
nevét, Széchényi István nevét csak hő lelkesedéssel emlitendi minden magyar, míg lesz magyar! És ily előzménnyel jöttem én a T. RR. körébe 4 év elötfc — a nyilvánosság terjesztésére, a gondolatoknak s mindennemű köztanácskozási tárgyaknak öszvepontositására változott körülmények szerént, de mindig azon törvényességgel munkálódó. A mi utóbb történt tudva van — én csak annyit említek, hogy ámbár becs nélkül s érdemtelen jöttem ide, egy igénytelen homályos polgár, ámbár a közönség nagyobb része előtt csak nevemről is alig ismerten s ámbár még fel sem melegült uj lakom tűzhelye, már megdördült fejem felett a zivatar, s ámbár a T. RR. közül sokakkal gyengédebb kapcsolatban álló tisztviselők közt ülnek azok, kik eszközül szolgáltak az első lépéseknél, melyekből a szomorú Catastropha elkövetkezett, a T. KK. és RR. mégis soha nem kétségeskedtek igéuytelen polgártársuk ügyét saját ügyökké, s avval kapcsolatban volt érdekeknél fogva nemzeti ügygyé tenni, és soha nem ernyedtek pártfogásukban, nem, még akkor sem, midőn engem pártolni már veszélyes vala, méltóztassanak kegyes szivvel fogadni méltó köszönetemet. Szük kör az, mely nékem ez életben jutott szűkebbek tehetségeim e kis körben is, — megettem immár kenyeremnek javát, sok lelki s testi szenvedés velőben rázta meg csontjaimat, s idegeim elgyengültek, s ha majd leszállok kora síromba, melybe naponként érzem magamat hanyatlani, öszvecsap felettem a feledés tükör-árja mint tengerbe vetett parányi kavics felett az óceán, mert alig tehetendek valamit, a mi megérdemlené, hogy nemzetünk emlékezetében csak egy nappal is tul élje a temetést. De a Nemzetnek, de T. N. Pest megye rendéinek ama szellemét, mely egy magános csekély polgár sérelmét köz, nemzeti sérelem fokára eraelé, e szellemes T. RR. gondosan foljegyzendi a Crouograph, mert ez arra mutat, hogy Nemzetünk miuden salakok ellenére is útban van egj^etlen egy nagy családdá osszeforrani, melynek utolsó tagjait sem bánthatni a nélkül, hogy az egész ne bántódjék, — pedig a mely nemzet milliókbul áll, s hol e millókat ily családi kapcsok forrasztják egybe, bizon bizon mondom mindenkinek: e Nemzet melléről visszapattannak az ármány s erőszak nyilai még akkor is, ha saját fiai lődöznék. Saját fiai T. KK. és RR. kik egy fénybogáréletnek egy napi csillámlásáért marczangolni képesek a közös édes anya hű keblét. Ez a szellem az, mely cselekedó egykoron, hogy Róma polgárainak minden bántalmak ellen puszta néven kivül nem vala egj r ób vedre szükségük, ez a szellem az, mely mint egykor a szivárvány, nálunk is egy szebb jövendőnek záloga, — azon jövendőnek, mely Széchényink lelke előtt lebegett, midőn szerette mondaui: „Magyarország nem volt hanem lesz, 1-' azon jövendőnek, melyet koszorús daluokuuk jósszemei láttának, midőn honszeretettül dagadó kebellel éneklő: „Még jani fog — még jőni kell egy jobb kor, mely után buzgó imádság efedez százezerek ajkán. 11 A. T. RR. azonban pártfogásnál meg nem állottak. — Megfáradtam volt munkám terhe alatt; s kivonulók a szomszéd hegyekben az anya természet balzsamos emlőjéről uj erőt szivni uj munkálathoz, — egykor szokatlan zaj vert fel éjféli álmombul, s a mint ablakomra vetem szemeimet, szuronyokat láték megcsillámlani, — a magyarázat nehéz nem V.üa ••— és ' e pillanatban a polgári résignatió némi nemes önérzettel dagasztá keblemet, más fészfc egy keserű gondolat villant agyomon keresztül, azon gondolat, hogy ezen szuronycsillám, családomat egyetlen, de elegendő gyámolától fosztja meg, E kiket oly hőn szere-, ték, őket ez óra nagy szívfájdalmon kivül még nyomorúságra is taszítja. Isten látja lelkemet, hogy ezen gondolat nem vala képes polgári kötelességem érzetét nem mondom külszinlett, de csak szivem belső rejtekében is, bárcsak egy pillanatra is megrendíteni — azonban nem tagadom a gondolat fájt, fájt mondhatatlanül, és alig mult el annyi idő m.mryi egy közgyűlés összehívására szükséges, e teremben (mint értem) egy szózat emelkedett nemzetünk ama kedveltjének ajkairól*) kinek szivkéj.ző tollához esengve szeret simulni sok magyar szív,- és e szózat a T. RR,-nél viszhangra talált — s' más megyékben hasonló szózatok emelkedtenek, hasonló viszhangra találtak, s e viszhangot a hazában a rokouérzelem újra hangozá. és csekély személyemnek lőn fen tartva alkalmul szolgálni egy oly jelenetre, mely nincs fontosság nélkül a polgári életben, mely azonban tudtomra elsőjelenet a maga nemében. — íme gondoskodásom családomnál kipótoltatok, s polgártársi kezek fedezék a n-'kem oly kedves kötelességeket, melyeket a szegény fogoly teljesíteni többé képes nem vala. — Pogadják a T. KK. és RR fogadják mindazok, kiillet, legforróbb hálámat és köszönetemet, fogadják azon meggyőződéssel, hogy a mit családomért te.tenek, nemzeti közszükségtől elvonva nem lészen, melytől csak egy hajszálnyit is elvonni, sem lelkiismeretemmel, sem elveimmel meg nem férne. Ha mondanám a T. Rk-nek mikép éltein vég perczéig a kötelességek hosszú lajstromában mindig legszentebb lesz előttem a „Polgár" név, ha mondanám, a törvényességhez, igazsághoz, és azon elvekhez, melyekért a T. Rk pártfogásra, sok jeles polgártársaim szives barátságra méltatának, hüteleu soha sem leszek ha ilyesek emlegetésével tódozgatnám köszönetemet és annak értékhiányát: sérteném talán a T. Kk-kat; mert hiszen polgári kötelességét teljesíteni, minden különös hálatartozás nélkül is mindenütt, és mindenkor és mindenki tartozik pedig a mit elmulasztani bün, azt teljesíteni sem érdem sem hála tett. Azért csak egyet méltóztassanakengedni kimondanom. Isten óvja meg a nemzetet — óvja meg Isten a T. Rk-et minden gonosztul — de ha elkövetkeznének a viszontagság napjai, melyekben a honnak, melyekben a megyének s/Aiksége lenne férfiakra, férfiakra, kik tegyenek és áldozzauak mindeut, mit ember becsülhet ez életben, vagyoufe, családi örömöt és mindent, mit a meleg sziv szeret, és a mi mindennél nag3>obb a becsületet is, ha elkövetkeznénekmondom ily tettek s áldozatok idei hálám emlékezetében újra felejtendem erőtlenségemet, tartozásom érzete a törpe erőt óriássá feszitendi e kebelben, s én, ki egyike vagyok a leggyengébbeknek, versenyre kelendek a legerössebbekkel, nem hirért, nem dicsőségért, — hanem versenyre tettben, versenyre kelendek áldozatban a T. Kk és RR-kért — és a Nemzetért!! Nyilatkozat. A Pápai Lapok legközelebbi száma* ban egy „veterán tűzoltó" cím alá rejtőzött valaki vette fel a védő keztyüt a Pápai Hírlap egy közleménye ellen, mely városunk köreit és társadalmi osztályait os*; Fáy András. torozta azon közöny miatt, melylyel a tüz-| oütó egylet irányában akkor viseltettek, aj mikor ezen közönyben egyik társadalmi egyletünk sem osztozik hasonló mértékben; sőt mondhatnók, váraiba eredményeket érnek el mulatságaik rendezésekor. — Hogy a Pápai Hírlap cikkírójának tolla talán élesebb volt egy és más irányban, az a tűzoltó egyleten mint testületen kivül esik, mert mi nem vagyunk a Pápai Hirlap szerkesztősége, mely egyes cikkek felett cenzúrát gyakorolhat, de hogy a veterán tűzoltó akkor a midőn ugy látszik .személyes számadását akarta a cikkíróval végezni, miként léphette át a tűzoltó egylet cordonját, azon legalább is csudálkoznunk kell, mert az a veterán tűzoltó tudhatja, hogy papíron szereplő tagokat az egylet nem tűrhet meg, és bármennyire- sajnálja, hogy egyes tagjait fegyelmi uton kizárni kénytelen, de meg kellet ezt a veterán tűzoltóval cselekedni annak idején, mert nem szabad a közönség bizalmával visszaélnünk, mely végre is az egylet céljaira adójával járul, s ha teljes katonai fegyelmet nem tarthatunk is, de a szolgálatra tett fogadalom megtartását minden tagtól kell hogy elvárjqk. Azért annak megítélését, hogy minő cselekedet az, f ha egyik kizirt testületi tag, annélkül, hogy a testületnek tényleg valamikor működő tagja lett volna, évek után jogot vesz magának kritikus gyanánt az egylet elöljáróságával szemben a közönség nevében fellépni akkor, midőn ezen egylet a közönséget nem támtdta meg; — az elfogulatlan olvasóra bi/.zuk. É) azért tisztelt veterán tűzoltó ur, ha ön a Pápai Hirlap cikkíróját, ki önnel tudtunkkal némi sógorságban, de tgyuttal nem a^Jegjobb személyes viszonyban all, tolláról felismerte, jövőre jegyezze meg magának azon közmondást, hogy a kinek üvegből van a háza, kővel ne dobálózzék. Ha önt érintette talán a cikk, arról mi nem tehetünk, de hiszszük, hogy az legkevésbbé volt önnek szánva, mert hisz ón ott vok a bálban; de igaz hogy nátha láza önt távozni kényszerité; azért azonban neheen gondoljuk, hogy a nagy közönség ezen védelmet, melyet ön kegyes volt a könönségnek előlegezni, az megköszönje; mert hisz az a n igy közönség, mely a mi mulatságunkról a kedvező időben hiányzott, egy hét múlva oly tömegesen ellátogatott egy másik egyleti mulatságra kóstolni, hogy ott 600 frt bevétel lett, holott nálunk csak 31 frt. Ugyan hogyan tets/ik ezen arány? Pedig azt meg fogja engedni a veterán tűzoltó is, hogy a nőegylet mellett e városnak legszükségesebb testülete a tűzoltó egylet, mely szerénytelenség nélkül szólva a veres kakast nem egyszer kergette el e város fejéről; hogy minél kevesebb koldus bo'ra jutó egyén s/.oruljon a testvcregylet támogatására. Tehát adjuk meg mindegyiknek a mi jogosan megilleti; mert társadalmi intézmény a társadalom morális támogatása nélkül kifejlődött és erős nem lehet. Igaza van a veterán tűzoltónak; az önkéntes tűzoltóság fökelléke, de hozzátesszük mi, létalapja az ügybuzgóság és szolgálati készség; de nem jol hangzik ez öntől a tűzoltóság elöljáróságával szemben, mely kevés kivétellel 1871 óta szolgál az egylet jó és rosz napjaiban, megfogyva bár de törve nem. Azonban egyet ne feledjen; a tűzoltóság azon alkatrészeit, kik mint munkás kezek nélkülözhetlenek, mert sereg közemberek nélkül nem lehet, s a kik a műveltségnek nem állván azon tnagasabb fokán, hogy jótetteik jutalmát csupán lelkiismeretükben keressék, bizonyos külső társadalmi elismerést önként teljesített kötelességeik irányában ösztönszerűleg bár, de joggal elvárjuk; és ezen legkisebb kívánalmat a. társadalomnak elhanyagolni saját jól felfogott érdekében nem szabad, nem ieher. Ha ön veterán tűzoltó ezt soha nem érezte, ez az ön privat dolga, de ha mi, a tűzoltó testület elöljárósága a közönség rokonszenvét, éber figyelmét az egylet részére kötelességszerűen ez uton^ is kikérjük, higyje el, ezt csakis az ügy érdekében tesszük, mert nem zárkózhatunk el nagyobb vészek lehetősége elöl; mert egy nagyobb szabású vészszel szemben erőnk gyenge, jóindulatunk hajótörött lenne, s hogy Eperjes, és Nagy-Károly, meg számtalan város és község sorsára ne jussunk, attól nem a közöny, hanem erős szervezett de számra is megfelelő, és a nagy közönség által mindenkép támogatott és a mellőzés által nem demoralizált csapat ment meg bennünket. Es e részben igenis nagy a mi s á.nadásunk a mi közönségünkkel átalában, minden osztályt véve. Csak egy kis képet kívánunk nyújtani. A működő tűzoltók száma 83. E'.ekböl 10 évnél régebben szolgál 29. Öt és 10 év között 31. 2 és 4 év között 3. "2 éven alul 20. De miként, ugy hogy az ifjabb nemzedék alig beiratkozik, szolgálatában meglazul, s maholnap a veterán tűzoltó sorsára jut, hogy ki kell zárni. Mi az oka ennek, ha már fel van vetve a kérdés., közönségünk általános indolentiája. Egész hatósági apparátusunkból egyenruha egyiknek testét sem fedi, kivéve alulírottat; tanári, bírói, ügyvédi karunk az intézménytől távol áll. Magánzó uraink még kedvtelésből sem jönnek hozzánk. Kereskedőink, jobb iparosaink, kiknek anyagi léte többi társaikénál néhány percenttel jobb, rangjukon alulinak tartják belépni. Egyszóval beteges a társadalmi nézet. Csakis igy történhetik meg az, hogy p. o. eg, segédtiszti állomásra, mely üresedésben van, s qualificatiot igényel, az egész pápai intelligentiából csak kérelem és rábeszéléssel lehet hosszabb idő u*án embert fogni. Erre feleljen kérjük a veterán tűzoltó! Ez nem társadalmi közöny? Igen! ezek szomorú jelenségek, miket mindenkinek meg kell fontolni. Ily körülmények között mi tarthatja fen még a meglevőknél az ügybuvgóságot, semmi esetre nem a mellőzés és idegenkedés. Higyje el a tisztelt közönség, mi legkevésbbé vagyunk arra utalva, hogy a mint némelyek mondani szokták, egyenruhásán parádézzunk, vagyonunk sem éghet el annyi, mint egyik másik polgártársunknak, ki fél tőlünk mint valami beteg embertől; az az egyenruha a testületi egyenlőség jele, melyben nincs rang és osztálykülönb.ség a vész helyén, azonfelül salonkabátbau nem ÍJ lehet tüzet oltani, tehát olyat használunk a mi olcsóbb; — de nem tartjuk lealázónak ezen luhát, melyet sokan bizonyos kicsinyléssel tekintenek, mondhatnók kerülik. Mi ezért vádat nem emelünk, minden intézménynek még a lepjobbnik is vannak szomorúbb napjai, s mi városunk egyik osztályát sem kívánjuk bántani, a szenvedélyes hangot is kei üljük, TARCZA. ISMERTEM EGY IFJÚT Ismertem egy ifjút, — S ez nem vala rég — Kit kedvre derite Minden kicsiség. r Ártatlan örömből Gyakran kaczaga, Jókedvű, mosolygó, Vig a cz 1 va'a. Most van, ki hasonló Külsőre nagyon; Ennek azonban Zord képe vagyon, S mert bánatos arczán Nincs semmi kedély: Más ifjú lehet, kit Most ismerek én. Oly kedvtclenül jár S mélázva tekint, Elzárt ajakának Egy vig szava nincs, Sajgó kebeléből Sóhaj tör elő: E bánatos ifjú Nem, nem lehet ö. JK01 micuoiiit Mát man. A legkisebb # ). — Nagypap? lekelc kivéjához. — Két testvérkéje után a legkisebb unokám. Még csak akkorácska, hogy l.a bármily erőlködve kapaszkodik is az ebédlőasztal szólébe, épen csak két ragyogó bogárszemét és -szökefurtü fejecskéjének tetejét láthatom. *) l'éter Dános (Kíséri; író ,,Jó kciheinből" cimü humoros elbeszélés és életképek müvéből, Szokásom szeróut csendes pipaszó mellett szürcsölgetem az ebéd utáni gondűző fekete kávét. 0 az asztal túlsó feléről turbékol felem mint a párjával évődő gerlicze — s kaczagva incselkedik, kötekedik velem. Mélázásomból felriaszt, mert látva, hogy nem ő íeá gondolok, teljes erejéből rám kiált „Kakk^ 1 ! Természetes dolog, hogy én összerezzenve szörnyen megijedek, — még pedig annál inkább, mert czipőcskóje sarkával dobbant is a szőnyegen. Az asztal szélétől nem láthatom csókra késztö piros kis ajakát, de miutha csak látnám, csókkal vágyom elfojtani csengő nevetését. Ijedósem láttára nevetése pajkos kaczajjá válik és hasztalan tárom felé ölelni vágyó karomat, ő — mint sima vizű tavon lebegő fürge vöcsök — az asztal alá bukkan s onnan még jobban kaczagja hasztalan vágyamat. Mily édesen tüd kaezagni! mintha kicsinyke szive ezüst csengetyü volni, s annak zengése hízelegne fülembe. Most megint felkukkant s rám villan ragyogó szeme. Komor gondomj mint a lebbenő fürtű fejecskétől illanó pipafüst, szétoszlik. — Gyere az ölembe, ragyogó bogárkám I Dehogy jön 1 E vágyó hívás daczára a kis bodri fej megint az asztal alá bukik, sőt a hízelgő szólitásból sejtve, hogy figyelmem egészen reá fordult, még pajzánabbul kaczag vissza. Tartok töle, hogy a sok bugdácsoló iucselkedésnek sirás lesz a vége; mert kemény ez a tölgyfa asztal, s hozzá koezczan a kicsi fej, akkor ... De nem! —! Még hamisabban villan félém az a naivan kötekedő, ártatlan kaczérságtól tündöklő szempár. Oh! — oh! — még alig harmadfél éves, s már is látnivaló, hogy lányka! Oh te parányi boszorka! Mi lesz belőled tizenöt év múlva! — Ide jöjj egyszeribe — a szivemre! Szeretném száz csók között az ölemben viczkándoztatni, mint a tenyéren tartott arany halacskát, hogy csóktól, kaczagástól kifáradva pihegve ölelné nyakamat: s félve a kuszált bajusz csiklaudásától, duzzogva, bújva hajtaná vállamra szöszke fejecskéjét. Máskor igy szokott ez történni; de most nagyon ingerkedő kedve van; s hizelgö szavam nem birja ölembe csalni! Pedig ide kell jöuuie!! — Cselhez folyamodtam. Rá se nézik; hanem kis darab ezukorkáfc mártok kávémba. Tudja: övé lesz, ha az ölembe jön. Ahá! — haezuált az édes csalogató falat. Látom a szemében megcsillant vágyat! De most már ón, mintha mitsem vennék észre, fölveszem letett pipámat, s közönyösen szippantok. A kaczagás megszűnik, a kis szöszke fej ismét az asztalalá bukik, s c<ryszer csak térdeim fölött ülődik fel, s a p czi száj, — e kettéhasadt cseresznye — miut az anyját váró kis fecskefiók csőre, — kinyitva várja az édes falatot. Most már én kötekedem velo, íjiagasabbra tartva az ujjaim között levő czuk<j>r falatkát, de csak annyira, hogy épen ajkához nem ér. Kezd már térdemre kapaskodui, éu a csalogató falatot feljebb, feljobb emelem, s mikor ajkához értetem, akkor mondom:. — Puszit előbb! Félre tartom a ezukorkát,! lehajolok hozzá; ő, hogy lehúzzon magához, szakaiamba csimbezkedik, két kis kacsójával erősen belemarkol, s bajuszom alá hízelkedve nagyot ezuppant. I i Pipám ax asztalra koppan, inert most csendesen költjük fel álmukból azokat, kiknek az egyleten belül helyük és hivatásuk van. Jöjjenek hozzánk, osztozzanak a munka és fáradságban, s osztozzanak majdan a jutalomban is, mit bizonyos veteránok adnak. Tekintsenek városunk határain tu', mit müvei a tűzvész e s/.egény haza lakosságával, s azután hasonlítsák a mi helyzetünket ha dul a bősz elem. Végre is erkölcsi kötelességünk tanult, képzett és edzett tűzoltókat nevelni, kiknek majdan megnyugvással adjuk kezébe a«. egylet kormányát, és habár egyik jó tűzoltó tiszttársunk lemondásával nem esnék is ki a város feneke, és nem repednének meg a sziklák, de egy bizonyos, hogy ha ezen egylet azt volna kénytelen konstatálni, hogy a jelzttt bajok orvoslást nem nyernek, és az egylet méltó helyét el nem foglalhatja, kénytelen lenne oly hatósági intézkedéseket provokálni a tűzoltó ügy rendezésére, mely az önkéntes testület feloszlásával a közönségre tetemesebb terheket róna. De hála, hasonló beteg tünetek varosunkban uecn's?oktak soká tartani, és az a hatóság, s azon osztályok, miket a veterán tűzoltó fogadatlan védelmébe vett, sokkal egészségesebbek, hogysem nekik egy kis nátha megártana, s ha mint rendcsen történni szokott „der unschuldige muss mit dem Schuldigen leiden" most is megesttt, hogy a-s ütközetben ártatlanok is szenvedtek, ezért ismét nem esik ki a város feneke, s hogy ntm esett ki, mutatja azon rokonszenv, melyet a közönség sziuielőadásunk iránt tanúsított, mit őszintén köszönünk, s bÍ7to*h haljuk Pápa város közönségét, hogy kellő viszonosság mellett soha nem fekdjük adott szavunkat „egy mindnyájunkért, mindnyájan egyért." Ennyit ezúttal a veterán tűzoltó által az egylet vezetése ellen intézett támadás alkalmából, a kinek fegyelmi izenetünk az, hogy előttünk csak az lehet veterán, a ki tényleges is voit, ha pedig ugy berzél a veterán tűzoltó mint az egylet választmányi tagja, akkor nevez/e ne\én a gyermeket, és számoljon a választmány tagjaival, kik a kapcsot képe/ik a koxonség és a mükodö tagok kozott, s kiknek a gyűléseken meg nem jelenése, az egylet ügyeivel nem törődése, nem kevésbbé zsibbasztó hatással van, mint az általános közöny. — Végül nem törődünk mi a/.zal, ha „Péter" apostol Jeremias prófétával baimiként számol, de egyen még s c udalko?unk, hogy az ur Péterrel több tortént mint az apostol Péterrel, mert a mi Péterünk mesterét az első kakasszónál m ir megtagadta, mert tudvalevő hogy egyleti ügyekben a „Pápai Hírlap" megtámadott cikkírójának Péter urnái valódibb híve soha nem volt. Azt énekelné erre egyik jeles Comicus színész itt Pápán „S/.égyelje magát." A tüiolto tisztikar nevében főparancsnok. már dolga vau mind a két kezemnek: egyikben a ezükorkát tartom, másikkal őtet ölelsm. A csók után fellebb kapaszkodva, ismét a ezukorra nyilik ajka, s én nem biróm tovább is csalogatni ..... a tündöklő fehér fogacskák I alatt korezog az édes falat. Pipájtn füstje eloszlott, s vele együtt goudjaim is. A gyöngéden ölelő két kis kar, a hízelegve érintő bársony arezocska, a gerlicze hang eszembe juttatja Arany e két sorát : . . És felejtem egyelőre. Gondjaimat a jövőre! Csakhogy hamar elkorezogott a ezukorka! — Addá mét e tic.-át! — Nincs több, elvitte a czicza. — Hun van a czicza? — Ott kotyog a zsebben. — At ito! Kivetsziik a zsebórát, s ő maga tartogatja, hol egyik, hol másik fülecskéjéhez. — Itt a czicza? kérdi a kíváncsi gyermek hiszékenységgel. — Ott; az kegyek. E pillanatban az asztalhoz koezczan az óra. — Czunya czicza! mondja a kis durczás és a zsebóra üvege ketté pattan a második koczczanástól. Szerencsérő belép a kétíves nagymama. — Nézze el az ember .— szól tettetett, de örvendő csodálkozással, — ki látott ilyen szerelmes párt, miut maguk ketten ? Kikapja az ölemből a kis duzzogót, hogy összecsókolja; se közben mosolyogva-néz reám, szemei ragyognak, tudja, hogy én *s érzem minden édes csókját! . . . Vénülő ember! — ne bánkódjál a múltért, — ne aggódjál a jelenben; — hiszen a & kecsegtető jövő ezeké a kicsinyeké, kiket tnljes szivedből szeretsz. Levél a fővárosból. Budapest, 1889. sept. 20-án. Jelentem alássan kedves atyámfiai, hogy berukkoltunk! Hova? Hát az egyetemre.' Itt vagyunk már mindannyian az első éves balektől kezdve az egyetemi nyugdijt igénylő ősjogonkzig. Hát ez utóbbiakból is vannak még? Vannak-e? De mennyi, ha egymás fejére állítanék a collega urakat s oda helyeznék a betemetett artézi kut csákányvágta helyére, olyaa Ájfel magasságot kapnánk, a mily mélyre ki ástak volna, ma már a városi honatyák artézi vizzel köszörülnék torkaikat. Ezek az urak majd csak akkor válnak meg az Alma Matertől, ha Csáky ur ő excellentiája behozzn a colloquiumok kötelező erejét, mert ezen 5 mszabadságot veszélyeztető torturának már nem lennének hajlandók magukat alávetni. De hadd beszélek egy kicsit az egyetemi polgárok matricularis felvételéről, — tudom, hogy eü iránt ugy az ifjúság mint a szülék, no meg az emancipálás mellett kardoskodó kis bakiischek (a jövő egyetemének polgárai?) is érdeklődnek. Nincs mulatságosabb valami, mint egy beiratkozási napot végig nézni. Az egyetemen divó tanszabadság magával hozza nemcsak a tanárok s tantárgyak szabad megválasztási jogát, hanem a személyesen eszközlendő beiratkozást is. A kit azután véletlenül az apja is el akar kisérni a quaesturába (ez a beiratkozási hely), annak az ott kifüggesztett táblácska megmondja, hogy fiad már polgár a hogy itt dolgát önállóan köteles végezni. Az apa elválik fiától, hogy majd kivül megvárja; — dehogy várhatja — először is mert kedves fia előtt még legalább is .400 hering módra Összenyomott egyetemi cívisnek kell a beiratkozás e nemű kellemetlenségein átesni, másodszor pedig, mert az ily dajkás papákat az őájogonezok igen megszokták tréfáltatni: Hal ja Coll8ga ur, (a papához) nem jön el a bábaképző tanfolyamra, egy dajka állás van üresedésben. Naponként csak 4-szer kell szoptatni, mert a szoptatandó már maturál, stb. stb. Egyiket tarokkompanistának hívják, a másikat minden mentegetedzése daczára candidálni akarják a joghallgatókat sególyző egyesület tönkrement fiókpénztárnoki fizetés nélküli ellenőri állására. A papa azután ha elérti a végtelen kedélyű. Bukovai Ahszi csipős célzásait, agy odébb all, de ha nem, akkor ugy tesznek
