Pápai Lapok. 16. évfolyam, 1889

1889-07-21

— — Hazám néptanítói! Örüljetek! Kezd virradni. Eddig valami balc9Íllagzat járt fölöttetek. De most uj nap fénye lövell rátok. Sursum corda! Pápa város felirata a kir. tábla ügyében. Nagyméltóságú magyar királyi Kormány! Szőnyegre kerülvén a törvényhozásban a kir. ítélőtáblák szétosztásának eszméje, s kilátásba helyeztetvén, hogy az eszme közel van a testet-öltéshez, Pápa rendezett tanácsú város mély tisztelettel alulirt közönsége is megjelenik azon városok sorában, melyek a Nagyméltóságú kir. Kormány elé azon kérelemmel járulának, kegyeskedjék az újonnan szervezendő kir. táblák egyikét falaik közé helyezni. Fényes ígéreteket, másoknál elönyösebb ajánlatokat nem tehet e szegény, a viszonyok hatása alatt hanyatló város, de a mi erejétől telik, arra önfentartása érzetétől, s attól áthatva, hogy tán mód nyujtatik arra, mikép a nemzeti cultura egy szerény, de fontos tűzhelye megmentessék, — városunk közönsége is kés7. Ám ha nem hivatkozhatunk fényes ajánlatainkra, hivatkozhatunk a város geográfiai helyzetéből a Dunántúlra nézve előnyösen kiható körülményekre, hivatkozhatunk arra a már-már erőnket meghaladó áldozatra, a melyet a nemzet művelődése érdekében folyton hozunk, és hivatkozhatunk arra, hogy ennek ellenében soha sem nyertünk gyámolitást, sem a törvényhozástól, sem a kormánytói. Nem adtak semmit, ellenben elvettek, s minden egyes országos érdekű intézmény, úgynevezett forgalmi előnyök, rendszerváltozások csak azt eredményezték ránk nézve, hogy a mi előnyünk volt elvessett, a mit építeni kezdtünk rombadölt. Hivatkozhatunk a pénzügyi és gazdasági hanyatlás jelen szomorú képére, hivatkozhatunk arra, hogy kérelmeink, panaszaink, jajjaink soha meghallgatásra nem találtak, s e város, a melynek egykor fejlett ipara, sőt némi gyáripara, torvényszéke, jogakadémiája, s több hasonló, a közjólétre áldásos intézményei valának, ma egy pénzügyőri biztosi állomás szervezéséért is könyörög, s mi több, Inában könyörög. Negyven-ötven év előtt, lávol a nagy világtól, de virágzó volt e város. Földje terményeit, ipari készítményeit ismerte egész Dunántúl. Sok száz főnyi iparossága szerencsével dolgozóit, jó létet szerezve magának, kenyeret adva sok száz más munkásnak, volt kőedénygyára, melynek termékei széles körben elterjedtek, s melyek csinosságát, választékosságát, haladását és fejlődés képességét megbizonyítják az egyes fenmaradt példányok. Volt posztógyára, volt jövödelmes fuvarozási üzlete, volt sok más kisebb-nagyobb kereset-forrása lakosságának. Középpontja lévén egy nagy vidéknek, szellemi kozcppontja az egész, magyar protestáns Dunántúlnak, a főiskoli nem ritkán nyolczszázat meghaladó népessége szintén nagy kontingenssel járult a közjóiétbez és közvagyonosodáshoz. És bár gazdagok, dúsgazdagok nem valának lakosaink közt soha, de volt a mainál hasonlíthatlanul általánosabb jóllét, s a mainál hasonlithatlanul kevesebb szegény. És ma? Pang az ipar, melynek országszerte nem kereslete, hanem csak terhei szaporodának; a jómódú iparos fehér holló s ha van még ilyen a régiből, hogy megélhessen, felhagy iparával. Gyáraink a mult-é, termékeik nem a piaczokon, csak gyűjtők keramikus tárgyai közt találhatók fel. Árufuvarozásunk természetesen nincs, s mert az ezt kiszorított vasút iránya, hihetetlen félszegségü tervezése a teremteni czélzott mesterséges középpontokat dédelgette, mi volt természetesebb annál, hogy városunknak csak kárt tett, de előnyt arra nem hozott. Volt egy idő, a midőn — úgy látszott — felismerték, hogy a városoknak nem csak speciális érdekei vannak, hanem speciális jelentősége is. Hogy ezeket nem lehet teljességgel a törvényhatósági szervezet és területiség Procrestus ágyába beleszorítani. Felismeték hogy a közérdek évszázadokon át válto/hatik és nem lehet megogyező ma is mindenben egy oly terjedt érdekcsoport kívánalmaival, a melyekkel valaha az ezredéves várszerkezet idejében igen jól megegyezhetett. Ezen időpontban, az alkotmányos ujraébredés korában, s az ezt követő időkben Pápa város daczára annak, hogy törvényhatósági joggal soha sem birt, épen sajátos viszonyainál fogva olyan helyzetűvé tétetett, a mely a közönséges mezővárosok sorából jelentékenyen kiemelte. Egyéb kisebb jelentötégü hatósági intézmény mellett volt városi törvényszéke, a mely hogy itt szükséges volt, s hogy ilyenre egy ujabb szervezettel szemben is a városnak a jogfolytonosság elvénél fogva is igénye van, bÍ7onyitja azon körülmény, hogy 1872-ben elnyerte Pápa városa is az e f. kir. törvényszéket. Már az, hogy tespedő lakbérleti és piaczforgalmi viszonyainkban a törvényszéki nagyobb személyzeti létszám érezhető fellendülést eredményezett, előnyös vala, hát még a vidék, és pedig nagy vidék, lakosságának szükségképen! sürü közlekedése. Egyik érdekcsoport jólétének emelkedése magával hozta a másikét. Az iparos, a kereskedő, az őstermelő, mind hasznot húzott az emelkedett iorgalomból, a jogkeresők keresetet adának a jogtudoknak. — Pénzintézetek keletkeztek, tőkék keresték fel a várost, élénkült a társadalom. A jogacadémia népes volt, mert hisz itt helyben is kínálkozott mód a kenyér-pályára juthatásra, akár a bíróságnál, akár a fejlettebb körű ügyvédi tevékenységnél fogva e pályán. Egyszer azut.ín, nem is betöltött 3 év után, feloszlatták a törvényszéket, s városunk ugy érezte magát, mint a ki egy szép rövid álomból rideg valóra ébred. Vagy mint a kinek szép reményekkel kecsegtető termését a májusi fagy semmivé teszi. A tespedés ismét beállott; a háztulajdonos szomorúan láthatá üres lakásait; a kereskedő, az iparos, a foldmives azelőtt vevőre talált s most megmaradt portékáit, s az adókincstár azt az apadást, a melyet a viszonyok változása előidézett. A jogakadémia élete is tengő életté vált, mert mi indokolta volna a confluxust Pápán, ahol semmi sem várt többé a jogászra. Majd egy évtizedig tartó tengés után az egyházkerület — megsokalva a fentartás terheit, s látva, hogy a hanyatlás folytonos, beszüntette a jogi főiskolát. A vidék magukat nyugalomba helyező, gyermekeik neveltetésének élni kivánó birtokosai elszoktak attól, hogy Pápára jöjjenek lakni, hol. &z 'apró gyermek emberré lehetett és megélhetett, s a mely olcsó megélhetési viszonyokkal kínálkozott. Elszoktak, mert nem volt czélja többé annak, hogy valaki Pápára költözzék, s bár a megélhetés nem lett jelentékenyen drágább, szaporodott a közteher, a sok szegény helyett kevés vagyonosra esvén az existentia terhei. Felényire csökkent részben ugyan az imént érintett okokból a főiskolanépessége is, — jelentékeny keresetforrás : a szállásadás és élelmezés nagy kárára. S a legutóbbi napok is csak ujabb csapást mértek ránk. A pápai kir. törvényszék, s utánna a kir. járásbíróság, telekkönyvi hatóságai valának a devecseri jarásbirósági területnek is, de á f. e. jul. ho l-jével a telekkönyvi hatóság csak a pápai jarasbirósági területre szoríttatott, s a aovecseri telekkönyvek innen átvitettek. A csapás tán még ma nem érezhető oly élénken, de hogy, igen tulyos leend, azt már előre is kiszámíthatják. 30—40 ezernyi népesség azon részét, a melynek a nyilvankonyvében nézni valója, azokkal, s az azok alapján kötött jogügyletek keresztülvitelével itt dolga volt, vesztette el Pápa város kereskedése, ipara, termelője, az ügyvédek, a vendéglősök és esetleg a vámjövedelmek csókkenése által maga a város is. Hatása — semmi kétség — érezhető leend az ipar és kereskedés terén, s a városi pótadó behajtásánál már a közel jövőben. Es azóta beállott volt városunkban az az állapot, a melyet stagnatiónak csak azért nem lehet nevezni, mert abban nincs fokozat haladás, mig a mi helyzetünkben fájdalom van, a hanyatlásban. Az adó és pótadó leírások, az üzletmegszüntetési bejelentések légiói, szomorú illustratiójat képezik a haladásnak a szegénység utján. Minden csak teng itt, s a nemzeti vagyonosodás Pápán ez idő szerint teljesen elveszte positióját. Hogy mikép történt ez, vázoltuk: hogy miért, nem tudjuk. Pápa városa becsülettel megállta helyét a hasonló népességű városok sorában mindig, megtette kötelességeit mindazon irányokban, a melyeket vele szemben a művelődés, humanismus, s az állam érdekei kívántak, erején felül is. A mióta a törvényhozásnak képviselője utján részese lett, soha választásaiban nem vezették kicsinyes localis érdekek tekintetei, hanem igyekezett országos kitűnőségek megválasztása által tisztelni meg önmagát s a nemzet törvényhozó testületét. És mégis ily szomorú viszonyok színhelye lett. Pedig van szívósság Nagyméltóságú kir. kormány e város közönségében. Ha látnia kelle is, hogy külröl nem várhatott az idők folyamán segítséget, azért nem csüggedt el, s nem resignált. Eddig még nem hitte egy perczig sem, hogy gyászos viszonyai megfosztják culturális jelentőségétől (a mely jelszót napjainkban oly gyakran hallunk hangoztatni) nem hitte, hogy e viszonyok felmentik abbeli kötelességei teljesítésétől, melyeket a városoktól megvárnak. '. Egyesületi életét bár kis körben meglepő terjedelművé birta fejleszteni, s bár eszközei szerények, s bár majdnem minden oltárnál ugyanazok áldoznak, számos jótékonysági egyesülettel akar segiteni azon, hogy minél kevésbé essünk az ország terhére. A város, mint község ezenkívül a szegény segélyzést közel 4 ezer forinttal dotálja, s a közjótékonyságra és humanitárius czélokra fordított összegek az említettel együtt mintegy nyolez ezer forintot tesznek ki, a kiadási budgettnek körülbelül 12%-át. Társadalmi egyesületei szintén nagyszámban vannak és a közművelődés áldásos munkája bár szerény mértékben egyleti uton is folytattatik. (Folyt, köv.) A szabadság Angliában Tudva van, hogy egykoron Angolország lord-főbirája elfogatta a walesi herceget (a koronaörököst) s hogy az akkori király IV. Henrik hangosan köszönte meg az Istennek, hogy neki s birodalmának ily birót ajándékozott. Angolországnak még mindig vannak ilyen birái, mire nézve nem lesz tán érdektelen két hasonló s épen a legközelebbi napokban felmerült esetről beszélni, tanúságául annak, hogy mikép tisztelik ott a jogot, mit értenek a szabadság alatt, s mit jelent még ma is egy angol biró. S talán semmisem jellemzőbb s megtisztelőbb az angol közvéleményre nézve, mint az, hogy ott a két eset alig részesült figyelemben s a hírlapokban is csak rövid közlésképen jelent meg; mig ha a kontinensen fordulna elő ilyesmi, azt hinnék, kogj

r elérkezett a világ vége! Nem régiben tűzoltó-ünnepély volt Londonban. Úgy látszik a rendezés hiányos volt, mert iszonyú tolongás támadt, melybe még a kir. hercegek is belesodortattak. Ez alkalommal egy hirlapi tudósító állítólag érintkezésbe jött György cambriggei herceggel, s ez utóbbi őt — szintén állítólag — durván meglökte volna. A bántalmazott sietett a rendőri bírósághoz, ez azonban megtagadta a cambridgei herceg perbevonását. A panaszló felebbezett, mire néhány nappal ezelőtt a Quéensbench (kir. törvényszék) az elutasító határozatot megsemmisítette, a rendőri birót élesen megdorgálta s meghagyta neki, hogy ennyi s ennyi nap alatt idézze meg a cambridgei herceget s az ellene támasztott vádat tárgyalja azon módon, mint a királynő bármely más alattvalója ellen. A cambridgei herceg pedig a királyi ház seniora (legidősbje) a királynőnek nagybátyja, tábornagy s az angol hadsereg főparancsnoka. Es ez a nagy úr legközelebb kénytelen lesz a rendőri biró előtt megjelenni s ott az ellene „megtámadás és verekedés" (assault and battery) miatt emelt vád ellen védekezni. Kell-e ehhez kommentár?! íme a második eset. Nem régiben egy fiatal embert kisértek be, mint a ki állítólag egy hadihajóról szökött volt el. Az ifjú azt állította, hogy ő nem a szökevény, csak hasonlít ahoz stb. A haditörvényszék még is elitélte 82 napi börtönre, melyet a hajón ki is töltött. A mint kiszabadult, irt a rokonainak, ezek pedig a Queens-bench törvszékhez fordultak, a hajóskapitány ellen kiadandó ,,vvrit of Habeas Corpus" azaz a személyes szabadság megsértése miatti elővezetési parancsért, miu tán a fiatal embert jogtalanul börtönöztette be. Erre a törvszék parancsot adott ki Woodward kapitány ellen, hogy ezen s ezen a napon a kérdéses matrózzal együtt jelenjen meg a Queens-bench törvszéke előtt. A kapitány erre kissé megszeppent; kezdte elhinni, hogy a fiatal ember még se azonos a szökevény matrózzal, hanem egy vidéki városbeli milice-man (honvéd) Azzal vélte tehát az ügyet rövid úton elüthetni, hogy a fiatal embert egyszerűen beküldte illető zászlóaljának pótcsapat-parancsnokságához (Depot), azt hivén, hogy ekkép minden további felelősségtől megmenekszik. Azon a napon tehát, a melyen „foglyával" együtt meg kelle vala jelennie a.Queens-bench előtt, helyette az admiralitás (tengerészeti ministeríum) jogi-tanácsosa jelent meg, előadván a megtörténteket. Ámde a törvényszék nem vette tréfára a dolgot, hanem azonnal táviratilag elrendelte a kapitány elfogatásáfc, — a miért nem engedelmeskedett a birósági parancsnak, — a jogitanácsos kifogásait pedig meg se hallgatta. Igy aztán Woodward kapitányt, a mint a szárazföldre lépett, elfogták, de a rendőri biró kezesség és óvadék mellett „további intézkedésig" szabadlábra helyezte. Most már (f. é. június 29-én) megjelent a fiatal emberrel együtt a Qaeens-bench előtt, a hol is a biró öt, szigorú megdorgálás után, csak: 50 fontnyi (mintegy C00 forint) pénzbirságra Ítélte. „A törvényszéknek" monda Manisty biró „ragaszkodnia kell ahhoz, hogy a Habeas-eorpusparancsainak, a melyek a polgárok szabadságának biztosítékait képezik, kivétel nélkül mindenki engedelmeskedjék." A büntetéj azonban azért alkalmaztatott ily kis mérvben, mivel feltehető, hogy Woodward kapitány, ki az admiralitás jogi tanácsosának véleménj'ét is igénybe vette volt, jó hiszemben járt el. De bűnhődnie mégis kellett; mert Angliában a törvény egyformán kötelez mindenkit, királyi hercegeket, sorhajó-kapítányokat épp' úgy, mint a többi honpolgárokat. Boldog Anglia, melynek ily törvényei s ily birái vannak! mikor jutunk mi el néped jogérzetének magaslatára ?! —a —t Hivatalos rovat. 3997. sz. 889. igt. Hirdetmény. Pápa r. t. város képviselő testülete f. évi július 18-án tartott közgyűlésében következő szabályrendeleteket állapított meg: 1. Városi tisztviselők, segéd-, kezelő- és szolgaszemélyzet, ezek özvegyei s árvái nyugdíj-szabályzatát. 2. Szarvasmarhának a belváros területén tartását korlátozó szabályrendeletet. Ezek közbetekinthetésre mai naptól számított 30 napon át a jegyzői hivatalos helyiségben kitéve lesznek, mely időközben ezek ellen netáni észrevételét vagy fölebbezését mindenki beadhatja. Elhatározta még a szalmás gabonának háztelkekhez való betakarításáról alkotott s már felsőbb jóváhagyás alá terjesztett és itt ( észrevétel nélkül hagyott szabályrendeletnek azonnali életbeléptetését is. Pápán, 1889. évi július hó 19-én. Osváld Dániel polgármester. san kicsinynek tűnik-e föl, mint férfi, ha napjainkban, midőn a könyökdöfésért is leszoktak vágni a felebarátunk fülét, nem képes panaszplkodó nejét karddal megvédelmez.ni a férfi, ellen, a ki — ön szerint — tolakodó? Lehet a férj igen okos, müveit, nagy szellemű, tisztességes úr, — de ha nem tudja a kardot forgatni — nevetséges. A nő pedig sok mindent képes megbocsátani a férfiúnak, de a nevetségessé válást — soha. — Soha! soha! — igazolták a pajtások, szívből eredő meggyőződéssel. — En részemről — folytatta Viktor — ha találkozót kértem volna a kis Nellitöl, mint előnyös esetet vettem volna fel számításba, hogyha bepanaszol férjének. A tanár ni dulnafulna, de nem binaki, pedig ma semmit sem lehet kard nélkül tisztességesen elintézni. . , . Óh, kedvesem, higyje el, hogy egy jó kardforgatónak csak ki kell nyújtani a kezét az olyan asszony után, a kinek a férje, a tudomány miatt, nem ér rá vívó leckéket venni Pax tanártól. — Minden attól függ, hogy ki az ügyesebb vívó ? lódították a körülállók. — S miután minden ettől függ, — kapta meg a szót az, aki Viktor diadalára fogadni akart — megnyertem az ezer darab havannát; mert remélem nem teszi föl senki, hogy Sup tanár Vikit párbajra merné szólítani. Nevetséges ! Még nem érkeztek véleményt mondani a jelenlevők, mikor fölnytlt az ajtó s a Viktor legénye lépett a szobába egy levéllel. A 72. számú hordár hozta: válasz nem. kell rá. A házigazda kinyújtott mutató és közép ujjával vette át a levelet, felbontotta, átfutotta s mosolyogva nyújtotta át a társak egyikének. — Olvasd hangosan. Ebből kitűnik, hogy Üfejtett elméletem minő alapos. A cimbora olvasta: Egyátalán nem tisztelt úr ! Ca elég szetaérmetlen volt, nőmet, az irtcin, sétálta ktoben űzőbe venni, napokon keresztül zaklatni « J végül tőle találkozót kérni. Találkozót nőrruvl , nem kapott, de ha még egysz-r merészkedik | az utcán közelébe tolakodni, tőlem fog vak miu kapni, amit nem tesz az ablakába. — Eogadja megvetésemet. Sup tanár. Előttünk, kik a levél tartalmát olvastuk. Sipos mk. Kaszás ink. tanárok. Néhány pillanatra mély csend állott Lo a szobában. Viktor, alsó ajkát kicsinylőleg előre tolva, hangosan vetette oda. — Nos, uraim, mit mondtam ? — A tudós tanár vir dúl-fúl, de nem hiv ki. Gorombasággal akarja megvédeni feleségét, azt gondolván, hogy igy egyszersmind a nevetségessé válástól is megmenekül. De hát, fajdalom! nem jól számit ? Remélem, uraim, hogy a „csonka fülű férj" elég mulatságos ciin lesz, hogy ínég a saját kis felesége is jót nevessen rajta, h* majd együtt teázom vele ? — Timófc és téged, kedves Aladár, titeket kérlek föl, hogy segítsétek a tisztelt tanár urat, arra az útra, amelyen elveszti az ember egyik" fülét. S amelyen a vesztett egy fül helyet két tisztességes szarvat kap a férj. — Hahaha! — Hja, biz ez igy van, ha az ember gnrombáskodással akar menekülni a kellemetlenségtől. Szegény Sup. Szinte sajnálni kezdem; de hát minek volt olyan bolond, szép foleséget venni, ha nem tudja a kardot forgatni? — Hja, hajh! — Most már vagy nem fogadja el a kihívást, akkor nevetséges lesz, vagy elfogadja s elveszti a fülét — akkor is nevetséges lesz. A feleségót pedig igy is, ugy is elveszti, mert az kell jutalmul a győzőnek. — Éljen a párbaj; a lovagiasság, mely kezünkbe adja a hatalmat. Éljen! Váljon elfogadja-e a kihívást? Némelyek megvoltak győződve, hogy nem fogadja el a a. j$*ivo segéd* másnap némi elfőni-iglepetéssel vették tudomásul, hogy gadta. De hát hogy merte azt tenni egy olyan \ 'kony kezű, cinege ember — mint Sup tanár, akinek a háta igazán görbe a sok tudományról, pápaszemet visel és ha valaha volt kard a kezében, azt csak azért forgatta, hogy a kivésett betűket kisilabizálja a rozsdás pengéről. Az ismerősök, azok, akik tudomással bírtak a dologról, fejcsóválva fogadták a hirt. — Mit gondolt az a szerencsétlen ember, mikor elfogadta a kihívást? — De hát mit csinálhatott ? A neje üldöztetését tűrje, s még mégis szégyenitesse magát ? — Persze, ezt tennie nem lehetett. De hát, most még ráadásul jól meg is vagdalják, iündegy! legalább megmutatja, hogy lovagias einber. Jól tette! Már akármi lesz a vége. bölcsen cselekedett! Mások a fejüket rázták. Miért vett olyan c-üaos feleséget ? — Ott a hiba! Voltak, akik nevetve jegyezték meg: Sup tanár bebizonyította a párbaj elfogadása által, hogy néha elsül a gereblye is. Lám lám, ki hitte volna? Való, igaz, hogy senki se hitte volna, pedig úgy volt. Sup tanár elfogadta a kihívást s kijelentette, hogy kész lovagias uton elintézni a közte és ellenfele közt fenforgó ügyet. Mindenki feszült figj'elemmel és kíváncsian várta az eredményt Előr,e tudták ugyan hogy mi lesz a vége. Halál nem lesz, — óh nem, csak egy jókora suhintás a szegény Supra. De hol ? az arczán, a karján ? Vagy csakugyan egy darabka a füléből ? Hahaha ! Igazán minden ismerős kénytelen volt nevetni a szegény ördög fölött ha a csonka fülére gondol 1 — A bolond ! minek vett olyan csinos feleséget s ha már. vett is egy kardfaló utána bomolt, hát minek gorombáskodott vele? Másféleképpen kellett volna elintéznie az ügyet; barátságosan . . . Inkább . . . Csitt! Viktor fáradt mosolylyal ajkai körül halgatta az emberek találgatásait. 0 biztos volt a maga dolgában; egyenesen ment a biztos cél felé, mint a jól kilőtt golyó. — Ok, hiszen nem első próbája ez már. Szinte érzi is már ujjai közt a kis szőke Nelli bársony fürtéit, amint fejét simogatja. Kabátját veszi s míg a gentry-korből haza ér, mindig azt az aranyos hajat morzsolgatja ujjai között s ugy beleéli magát a gondolatba, hogy szinte káromkodni szeretne, midőn a saját lakásának az ajtaja előtt arra ébred föl, hogy az aranyhajú asszonyka még nincs mellette. Csöngetett. Az előszoba ajtaját kinyitják előtte. Az előszoba sötét. — Arcul akarja ütni a legényét a gondatlanságért, hogy sötét szobába várja, de még föl sem emelte karját, valami pokróezot vagy mit vetnek a fejére, aztán felkapják a levegőbe s viszik valahova, Hasztalan rug-kapál, kiabál. Vasmarkok fojják, viszik. Mi ez ? Megöllek! — Ki vagy ? — Ugyan ne beszéljen bolondokat! — Megöl! mikor mozdulni sem tud a markaink között. — Vegyétek le róla a pokróezot: teperjétek a pádimentumra. — Te Jóska ne kikiméld azt a pálcát. Jó tizenkettőt az arra való helyre. — Mit — hah! Megfojtalak! — Hol az inasom ? — Hol a pisztolyom ? kik vagytok, haramiák ? — Megfojtalak, ha még egyet üttök rám. Három markos legény fogta, amint ott fetrengett a padozaton, a negyedik jó hajlós suhanggal mérte rá az olvasatlan tizenkettőt. ' Az ötödik ember, a görbécske hátú Sup tanár, ott ült vele szemben, egy karos székben és kényelmesen szítta a szi varát. — Hogy kik vagyunk? Hiszen kérdés nélkül ia eUai&ltotta volna, hogy mi az általa kihívott párbajfél vagyunk. Inasát mindenek előtt lefegyverezve, harcképtelenné tettük. — Ott fekszik megkötözve, a szomszéd szobában. — Gyilkosok ! haramiák ! — Ha nyugodtan nem viseli magát, a tizenkettőt megtoldjuk tetszés szerinti numerussal. Most bemutatom önnek tisztességes szövetséges társaimat. Aki a lábait fogja, az kovács a Schoppent czégnél; vasrudakat szállít, pompás marok 1 A fejét fogó, dunaparti napszámos 1 egy méter mázsa búzával csak ugy lapdázik mint ön egy almával. — Megöllek! — Dehogy bl! íjo'ndoskodta'm markos Szövetségesemtől) miután megkaptam hadizenetét. Mert mi a párbaj? A testi erőnek, a furfangnak ós fi.sikai képességeknek csatája, vetélkedése a magánosok köaött. A ki erősebb, ügyesebb, az -a hatalmasabb. — Oh, nyomorult! — Csend! Ön legyőzője előtt áll, jobban mondva, fekszik. Mondom, hogy a párhaj a magánosok háborúja; ön ilyen háborúra hívott föl engemet s ón tanulva a fölséges párbajozok, a koronás fők viselt dolgaiból, felszereltem magamat mindazzal, a mi biztosíthatta részemre a diadalt. Elláttam magamat kötelekkel, pokróccal, tisztességes markvt szövetségesekkel. . . — Hogy nem tudlak megenni! — Kiszemeltem a legalkalmasabb időt és helyei — Óh, vad pimasz! — Bizony beismerem, hogy barbár dolog a tizenkilencedik században, mikor a jognak kellene uralkodnia, a nyers erőre apellálni. De hát ön provokált. Háború? Jó, hát legyen háború. Csak nem hitte ön, hogy puszta kézzel jövök eléje, hogy itt vágyok, vagdaljon^,, meg. Vagy, hogy egy szál karddal, gyakorlatlanul, a hadászatban gyakorlott ellen elé? Oh, a történelem ilyen ostoba hadvezért egyetlen egyet sem említ. ÍJn azért a bölcs hadin