Pápai Lapok. 15. évfolyam, 1888

1888-07-15

rését és hivatását nem tölti be egészen, ameny­nyiben az emberiség és igy a haza népének ne­velési és fentartási terhéhez úgyszólván semmi­vel sem járul,' annak egész terhét leginkább sze­gény gyönge nőkre, avagy család apákra engedi nehezedni. Már pedig az emberiség, és ez által a haza népének nevelése és fentartása minden te­hetős hazafinak a legszentebb polgári kötelessége volna. Ép az okból agglegényadó alá volnának .vonandók az agglegényeken kivül a gyermekte­len családok és mind azok, kik az emberiség s igy a haza népének nevelési terhét nem viselik. Az agglegényadó a hadmentességi adó alap­ján és módján volna kivetendő, s hogy rendel­tetési czéljának minél inkább megfelelhetne, me­gyénként az árvaszékek által kezeltetnék; s sze­gény gyermekes családok és özvegy nők segély­zésére, s vagyontalan árvák és lelencz gyerme­kek fölnevelésére volna fordittandó. — Ily körül­mények közt bizonyára készséggel hoznák meg áldozataikat az adózók is, mert megnyugvást találhatnának arra nézve, hogy nem fog nyom nélkül eltűnni az állam feneketlen zsákjába. Hogy az agglegényadó behozatalára mily égető szükség van, ezer és ezer szomoritó ese­mény igazolja, melyek közül egy pár élö példát is bátorkodom fölemlíteni: Egy elhalt pápai csiz­madia minden vagyon nélkül 5 apró gyermek­kel hagyta hátra ifjú özvegyét. A legidősebb csak 10 éves volt, mind azon által kénytelen volt szolgálatba menni. Egy 7 éveset a pápai irgalmas nénik vettek pártfogásba. Az özvegy egy közeli kir. csendörlaktanyába szegődött 7 ft havi fizetés mellett szakácsnénak, a hová a csend­őrök jószívűségéből egyik 5 éves gyermekét is magával vihette. Egy 2 és egy 3 éves gyerme­két pedig kiadta 7 frt havi díjfizetés mellett ne­veltetés végett. Mivel összes havi fizetését leg­kisebb gyermekeinek tápláltatására forditja, a kis árvák ruháztatása végett kénytelen elado­gatni szegényes bútorait, vagy saját ruházatát. Egy másik szolgálatban levő nő 5 frt teljes havi bérét csecsemője fentartására forditja, — 8 nagyobb gyermeke pedig teljes árvaságra jutva szét szór­tan a legnagyobb nyomorban bolyogva pusztulnak^ vagy lesznek nagyobb részt a hazának terhes tag­jai. S hány ezerén vannak azon szerencsétlenek közül, kik a nyomor szenvedései alatt megtörve, a halál torkában keresnek enyhülést önmaguk avagy gyermekeikkel együtt; kik különben némi segélylyel az emberiségnek és igy a hazának meg­menthetők volnának. Váljon öszetett kézzel nézheti-e azt egy tehetős agglegény, avagy gyermektelen családfő, hogy minden segélynyújtása nélkül egyes sze­gény nők oly tetemes áldozatot hozzanak az emberiségnek és annyi ezerén és ezerén pusztul­janak nyomorultul a haza rovására? Nem téte­lezhető föl, hogy ily körülmények közt mindenki örömmel ne nyújtaná ki segélyre védő karját, de ha mégis találkoznék fukar szívű, az bizonyára nem lehet e hazának méltó — hanem csak té­kozló fia. * hogy a hajnali órában ő is egyet aludjék. A kis tün­dér kiosont a száraz falevélből, az alvó leány fülébe ült és elbeszélte neki, mintegy álmában, a borzasztó gyilkosságot, leírta neki a helyet, hol testvére őt agyonütötte s holttestét elásta, beszélt neki a fölötte álló virágos hársfáról s hozzátette: „Nehogy pedig azt hidd, hogy csak álom, a mit neked elbeszéltem, egy elszáradt falevelet fogsz ágyadon találni!" és meg is találta, a mint felébredt. Oh, minő keserű könyeket sirt és még sem közölhette senkivel fájdalmát! Az ablak egész nap nyitva állott, a kis tündér könnyen kijuthatott a rózsákhoz éa a többi virágokhoz a kertbe, de nem merte magára hagyni az elszomorodott leányt. Az ablakban állott egy hónapos-rózsabokor, annak egyik virágjába ült és nézte a szegény leányt. Testvére gyakran be-bejött a szobába és vidám volt minden gonoszsága daczára, de a leány egy szóval sem em­lithette előtte szive fájdalmát. A mint beesteledett, kiosont a házból, az er­dőbe sietett, arra a helyre, hol a hársfa állott, el­hárította a faleveleket, felásta a földet s azonnal rátalált agyonszúrt kedvesére, Oh, hogy sirt és kérte a jó Istent, engedje öt is mielőbb meghalni! Szerette volna magával haza vinni a holttes­tet, de azt nem tehette, vette tehát a halvány főt a lezárt szemekkel, megcsókolta a hideg szájat és kirázta a földet szép hajából. „Ezt meg akarom tar­tani!" monda, és miután földet és falevelet teritett a holttestre, vette a főt és egy kis ágat a jázmin­bokorról, mely az erdőben virított, a hol a holttest el volt ásva. Mihelyt szobájába ért, előkereste a legnagyobb virágcserepet, ebbe helyezte a halott főt, földet hin­tett reá és aztán a cserépbe ültette a jázminágat. „Isten veled !• Isten veled!" susogá a kis tün­dér, nem birfa tovább nézni ezt a fájdalmat s kire­pült az ő rózsájához a kertbe; de az elvirágzott, csak egyes halvány szirmok lógtak a zöld virág­bogyóról, Titkári jelentés, Ü pápavidéki közművelődési egyesület közgyűlésére. Tisztelt közgyűlés! . Nem csillogó- eredmény az tisztelt urak, melylyel a választmány önök elé, mint egyesületünk első köz­gyűlésének tagjai elé lép. Vérmes reményekkel, azt hiszem, senki sem volt eltelve azok közül, kik ezen egyesületet életre hív­ták, sem pedig azok közül, kik ezt elismerésre méltó hazafiság és áldozatkészséggel fenntartják. Tisztában lehettünk a felől valamennyien, hogy nagy,-országra szóló dolgot nem fogunk cselekedni soha, mert ehez mindenkor hiányozni fognak a kellő eszközök; a kör, melyre egyesületünk működése kiterjed, sokkal szű­kebb, semhogy oly jelentékeny szellemi és anyagi tőkét tudnánk összpontosítani, a melynek működése egy nagyobb körnek — országrész vagy országnak— bámulatát, vagy csak elismerését is kivívhatni. De ezekből nem szabad, nem lehet oly követ­keztetést levonni, mintha egyesületünk azért, mert nagy eredmények kiküzdésére alkalmatlan, fölösleges is volna, mert nem csupán a nagy terjedelmű, zajos, csillogó jelenségek szülnek tartós eredményeket, ha­nem a szükkörben nyilvánuló, lassú, zajtalan, kitartó munka is. Elmultak már ama idők is, midőn egyes, kiváló alakok adtak egy nemzetnek fényt, dicsőséget, bol­dogságot; ma ahhoz, hogy valamely nemzet boldogul­hasson, minden egyes tagjának tevékenységére van szükség, mert az egyesek munkájából, szellemi tehet­ségéből, vagyonából, alakul az összeség nagysága, gazdagsága, boldogsága. Szükséges, hogy egy nemzetnek minden gon­dolkodni tudó tagja, tudatával bírjon annak, hogy a nemzet számit tevékenységére; hogy mind az, mit saját hatáskörében művel, a nemzetnek válik hasz­nára ; hogy saját szellemi tökéje a nemzet szellemi tökéjét növeli, munkája a nemzet életrevalóságát bi­zonyítja, vagyona, a nemzet vagyonát gyarapítja, di­csősége, a nemzet dicsőségét képezi; szükséges tudni, hogy mind az, mit megtehetne, de elmulaszt: igazol­hatlan mulasztás a nemzet rovására. Csak ha mindezeket tekintetbe vesszük, csak akkor nem kicsinyelhetünk semmi olyas tettet, mely­nek rugója nem a magasabb értelemben vett önzés, hol a kiindulási pont nem maga az egyén, hol a cél nem maga a működő személyiség, hanem a közjó, a közérdek. Szokássá vált nálunk, magyaroknál, félreismerni mind ama egyesületek fontosságát, melyek nem az önhaszon elérését, hanem a közjó emelését tűzték ki feladatukká. Bizonyos kicsinylés, hitetlenséggel te­kintenek az ily egyesületekre s nem ritkán gúnnyal illetik működésüket. Nem tartom feladatomnak a uagy közönség e magatartásának okait fürkészni, sőt szi­vesen elismerem magam is , hogy lehetnek és van­nak egyesületek melyekkel szemben az oly viselke­dés talán megokolható, de ki kell jelentenem ama megrendithetlen hitemet, hogy csak is a közjó érde­kében alakított egyesületek azok, melyek egy nem­zetnek minden erőit érvényre tudják emelni, hogy ily egyesületek nélkül egészséges közszellem nem fejlődhetik ki, hogy ezek nélkül egy nemzet sem haladhat a belterjes művelődésben, vagyonosodásban, egy nemzet sem emelkedhet ama magaslatra, hol a kultur népeknek helyük van. Hogy niire képes egy egészséges alapon szer­vezett egyesület-lánczolat, ezt leginkább Németország példája bizonyítja, melynek műveltségét, nagyságát „Oh, mi hamar vége minden szépnek, jónak!" sóhajtott fel a tündér. Végre talált mégis egy ró­zsát, azt választá lakásul, annak finom, illatos szir­mai mögött elhallgatott. Minden reggel odaröpült a szegény leány ab­lakára, az örökösen ott állott a virágcseréjD mellett és sirt. A keserű könyek a jázminágra hullottak és napról-napra, a mint ő halványabb és halványabbá lett, füsebben és zöldebben állott ottan a jázminág, egyik hajtása a másik után mutatkozott, apró fehér bimbócskák bújtak elő s a leányka csókolta őket, gonosz testvére azonban szidta s kérdezte, hogy ta­lán megőrült? Meg nem foghatta, miért sir folyvást a virágcserép fölött. Hiszen nem tudta, mily szemek zárultak ott le s minő piros ajkak váltak benne földdé; a leányka a virágcserépre hajtá fejét s a rózsa kis tündére ott látta őt szunnyadni; a fülébe ült, beszélt neki a lugasban töltött estéről, a rózsa­illatról és a tündérek szerelméről; a leányka édes­deden álmodott és mig álmodott, eltűnt az élet, csendes halállal mult ki, annál volt, a ldt szeretett, az égben. És a jázminvirágok kinyitották nagy fehér harangjaikat, sajátságosan, édesen illatoztak, máské­pen nem tudták megsiratni a halottat. A gonosz testvér pedig jobban megnézte a szépen virágzó cserjét, mint örökséget magához vette s hálószobájába vitte, közel ágyához, mert pompás volt ránézni s illata édes és kellemes volt. A kis rózsatündér is vele ment, virágról virágra szállt, hiszen mindegyikben egy-egy lélek lakott, és elbe­szélte azoknak a meggyilkolt fiatal ember esetét, kinek feje most már föld volt a föld alatt, be­szélt nekik a gonosz testvérről es szegény nővé­réről. „Tudjuk", monda mindegyik lélek a virágok­ban, „tudjuk! Nem a meggyilkolt szemeiből és aj­kairól nőttünk-e fel mindnyájan? Tudjuk, tudjuk!" És aztán csodálatosan bólintgattak fejőkkel. A róisatündér mg nwtt foghatta, hogy lehet­sz egyesületek óriási mérvben segítették elő; magá­ban Németországban is, ott, ihol az egyesületi élet régebben ki van fejlődve (Délen) a műveltség, va­gyonosság általánosabb mint ott, hol az egyesületek hivattak életre. Bár én részemről, nem vagyok kivé a külföld majmolásának, mert én is ama rajongók­nak nevezettek közé tartozom, kik egy önmagunkból kifejlődő kultúra hive vagyunk, ebből kifolyólag, sze­retem, ha minden intézményünkre a nemzet géniu­szának pecsétjét nyomjuk reá; jobb szeretem ha in­tézményeink bár félszegek, de eredetiek, mintsem a kifogástalan idegent, mert a feltartózhatlan haladás útjában a félszegségek, habár lassan is, kiköszörü­lődnek s alapos reményünk lehet önerőnkből alko­tott, eredeti műhöz, mig az átültetett idegen, min­denkor csak idegen fog maradni. Eltekintve azon októl, hogy az idegent, • mint csupán ilyent nem látjuk szivesen, a szolgai utánzás­nak meg van ama felette hátrányos következménye, hogy az elmét nem iskolázhatja az eredeti terem­tésre, hanem lenyűgözi az utánzás alacsony nívójára, s képtelenné teszi nagyot művelni önerejéből. S ha ily nézettel birva, még is a külföldre hi­vatkozom, történik ez azért, mert be kell ismernünk, hogy az egy földrészt lakó népek művelődése, hala­dása, nagy körvonalakban, hasonló törvények sze­rint létesül s a hasonló fajú népek, alapjukban véve, egyenlő szellemi tulajdonságokkal birnák, de mentül inkább emelkednek a szellemi képzettség fokán, annál inkább kifejezésre jut a bennük rejlő nemzeti saját­ság, feltéve, hogy van is bennük erő és akarat e sajátság kifejtésére és nem-tartják kényelmesebb do­lognak a náluk előre haladottabb népeket utánozni. A nép, mely nem képes intézményeiben egyéni sajátságait kifejezésre juttatni, az nem fog sokáig a népek családjában az életnek örvendeni, mert az ide­gen szellem — talán észrevétlenül — becsempésztet­vén hozzá, lassanként átalakítja gondolkozás módját, szokásait, kivetkőzteti eredetiségéből s végül meg­fosztja az utolsó megkülönböztető jeltől — nyelvétől. Ha végig tekintünk legutóbbi történelmünkön, nincs nagy okunk örvendeni ama tagadhatalan nagy haladásnak, melyet nemzetünk tanúsított; bár hová tekiutsünk, idegen növényzetet látunk a magyar földbe átültetve, s a meghonositási rendszer törvény­hozás, testületek által ép oly buzgalommal gyakorol­tatik, mint az egyesek által. Nem vitatkozom a felett, nem volt-e bölcsebb a másutt jónak bizonyult intézményeket nálunk meg­honosítani, mint várni, mig az nálunk önmagától ki­fejlett volna, tudom, hogy nagyon elvoltunk s talán vagyunk maradva Európa nyugatától s e miatt gaz­dálkodni kellett az idővel, de megmerem kockáztatni ama állítást, hogy az átplántált intézmények hasz­nosabbaknak bizonyultak volna be, ha azok nemzeti sajátságainkhoz, szükségleteinkhez idomitatnak. Azt hiszem, most már nagyon itt volna az ideje, hogy ne a behozatallal töltessék az idő, ne az átültetésre fordittassék az erő, hanem hallgatva a nemzeti genius szavára, a hazai növényeket ápol­juk, eredetit teremtsünk. Tegye meg e tekintetben mindenki saját ha­táskörében a tőle telhetőt, s ekkor nem kell aggo­dalommal nézni a jövőbe. Egyesületünk, mely a magyar nyelv és művelt­ség terjesztését tette feladatává, iparkodni fog, hogy minden gondolata, tette , a nemzeti érdek által le­gyen sugallva, hogy minden téren, minden tekintet­ben, a magyar faj öserőit fejlessze. A mit eddig tett, az mindössze is kevés, ered­nek oly nyugodtak, és kirepült a méhekhez, melyek mézet gj'üjtöttek, elbeszélte nekik a gonosz testvér történetét és a méhek elbeszélték királynőjüknek, ki megparancsolta, hogy másnap reggel öljék meg mindnyájan a gyilkost. De a megelőző éjjel, az első éjszaka volt a nővér halála után, midőn a testvér ágyában, egé­szen közel az illatos jázminbokorhoz, aludt, mind­egyik virágkehely feltárul, látatlanul, de mérges dárdákkal, előléptek a viráglelkek s előbb füleibe ültek s gonosz álmokat sugdostak neki, azután ajkaita szálltak s összeszurkálták nyelvét mérges dárdáikkal. „Most megbőszültük a holtat!" mondák és visszaszálltak a jázmin fehér harangjaiba. A mint reggel lett és a hálószoba ablaka felnyílt, berepült a rózsatündér a méhkirálynővel s az egész rajjal, hogy a gonosz embert meg­öljék. De már meg volt halva; emberek állták körül ágyát s mondották : „A jázminillat ölte meg". Ekkor értette meg a rózsatündér a. virágok bosszúját és elbeszélte a méhek királynőjének, ki egész rajával körülzümmögte | a jázminbokrot; el nem lehetett a méheket kergetni; ekkkor valaki felvette a vrrágcserepet s az egyik méh megcsípte kezét ugy, hogy elejtette a cserepet s az dara­bokra tört. Ekkor látták a fehér koponyát és meg­tudták, hogy az ágyban fekvő halott gyilkos volt. . I A méhkirályné zümmögött a légben és da­lolt a virágok bosszújáról s a rózsatündérről, és hogy a legparányibb leyél mögött is lakik valaki, ki a rosszat elbeszéli és megboszul­hatja. menyről pedig éppen, nem lehet beszélni, az ered. mény azon uton, melyre reá léptünk csak évtizedek multán fog jelentkezni, de még akkor sem lesz talán kézzelfoghatóan bebizonyítható, hogy a változás, mely lassan lassan beállott, a mi működésünknek kö­szönhető. Most még csak a kezdeten vagyunk, részben a szervezkedés kérdésével is foglalkozva, igy tehát csak arról számolhatunk be önöknek tisztelt urak! hogy miként fogtunk feladatunk megoldásához. (Folyt, következik.) Ka-tmos %oitán. egyl. titkár. TÖRTÉNELMI NAPTÁR — Rovatvezető TIPOLD ÖZSÉB. — Julius 15. —- 1848. A mieink a rácokat Fu­taknál megfuttatják. Julius 16. — 390. Ki*, sz. e. Bremms gall vezér a Oamillus vezérletté rómaiakat az Allia fo­lyónál megveri. Julius 17. —- 218. Kr. sz. e. Hannibál ear­thagói vezér a Sempronius vezérlete alatti római sereget az Allia folyónál megveri. Julius 18. — 1203. A velenczei és francia ke­resztesek Angyal Izsák fia által a bitorló UI. Elek ellenében segélyül hivatván, Konstantinápolyt ro_ hámmal elfoglalják és fölgyújtják, mely alkalommal a város egynegyede leég és Ángyai Izsák a keresz. tesek által a trónba visszahelyeztetik. Julius 19. — 1849. Fényszarunál Desseffy magyar előcsapata az orosz dzsidásokat állasukból kiveri és Zsámbokig űzi. Julius 20. — 1535. A régi Cartkago helyén létező Tunisba vonul V. Károly német császár, melv alkalommal 22,000 keresztény foglyot szabadit ki a törökök tunisi fogházából. Julius 21. — 1866. Tegethoff osztrák admirál Persanoelasz admirált Lissa szigetnél tönkre veri. KÜLÖNFÉLÉK. — Ft. Supka Dezső, a helybeli Szent­Ferenczrendü ház érderateljes főnöke gyengélke­dése folytán évtizedeken át viselt tisztéről le­mondván, helyébe nt. Somogyi Cyprian közsze­retetnek örvendő hitszónok választatott meg a pozsonyi rendi káptalan által. Midőn örömünk­nek adunk kifejezést a felett, hogy az érdemült főnök ur jövőre is körünkben megmarad, egy­szersmind szívből üdvözöljük a rendház uj elöl­járóját. — A tegnap délután tartott városi közgyűlés, mely elé nagy érdeklődéssel néztünk, rendkívül látogatott volt. A főtárgy, a földmives iskola kérdésében mélyre ható vita keletkezett, mely oly világításba helyezte az ügy állását, hogy az állandó választmány javaslatát a képviselő testület nagy többséggel elfogadta és határoza­tilag kimondatott, hogy a kérdéses területet a város a földmives iskola részére megszerzi és az államnak bérbe adja, az uj vendéglöt felépítteti és a kivitel foganatositásával a városi tanácsot bizza meg, fenntartván maga részére a képviselő testület a vendéglő építése és bérbe adása mi­kéntjének döntő elhatározását. E kérdésben fel­szóllaltak: Pap János, Vághó László, Horváth Lajos, Barthalos István, Hanauer Béla, Teuffel Mihály, dr. Lövy László, ifj. Martoníalvay Elek, Szvoboda Venczel, Baráth Ferencz, Harmos Zol­tán, Lazányi Béla, Tarczy Dezső és mások. -7­Egy kellemetlen inczidens is merült fel, -- Pap János ur ugyanis azt mondta, hogy a nagy anyagi áldozatot a földmives iskola nem érdemli meg; mert csak szegény emberek gyermekei veszik azt igénybe, és a kik a földmives iskola felállí­tását pártolják, nem a közügy, hanem magán érdek szempontjából teszik azt, mire Horváth Lajos provocálta, hogy nevezze meg azokat a képviselőket, kik a magán érdekük szempontjá­ból támogatják a földmives iskola ügyét. Erre Pap JáLtO'; felhozta, hogy ezen ügyből haszna lesz a két bérlőnek (kik nem is városi képviselők), to­vábbá haszna lehet Barthalos István képviselő­nek ; mert az alapítványi birtok ha nem lesz elég a földmives iskola czéljaira, Barthalos arra szá­mithat, hogy nem csak a majorsági épületeit, hanem az ö szomszédos egész birtokát is bérbe fogja venni az állam. Barthalos a közgyűlés al­talános helyeslése között czáfolta meg Pap Já­nos vádját, mert kimutatta, hogy a mit ö ezen ügyben kezdettől fogva tett, kizárólag a közérdek szempontjából tette, nem kímélvén sem költsé­get, sem fáradtságot, — és épen Pap Jánosra hi­vatkozott, kinek közbenjárása utján igyekezett e czélra a hodoskai birtokot megszerezni, s miután Hodoskát nem kaphatta meg, más birtokokranézve tett kísérletet, és csak midőn itt sem vezetett eredményre fáradozása, szexnelte ki a bizottság az alapítványi birtokot, melyen elegendő gazda­sági épület nem levén, azoknak felállításáig kész­nek nyilatkozott Barthalos szomszédos majorját föl­dek nélkül ideiglenesen átengedni, sőt még azon ál­dozatot is hozta, hogy a bérlővel való alkudo­zás megkönyitése czéljából az épületek után 600 frt építési költséget elengedett. Az egész ügy­ből Pap János ur húzta a rövidebbet, mert a szűkkeblűség vádján kivül a szabadságharczkorí szereplése is szemére vettetett és a kir, tanácsos urnák tanácsát is csak 16 képviselő fogadta mej*

Next

/
Thumbnails
Contents