Pápai Lapok. 15. évfolyam, 1888
1888-01-01
gos férfiak czége alatt nyilvánosságra bocsáttatná áruit a szédelgés s hogy a fennkölt szellem ár* nyékában is terjeszkedhessenek az erkölcsi rothadás csirái! Mennyi figyelem, mennyi körültekintés, mennyi üdvös intézkedés óvja s őrzi az anyagot a szellem e gyarló sárfészkét, mig maga a szellem, — mint látatlan kincs — őrizet nélkül hagyatik a lelketlenek prédájára. A ki nyilvánosan bolond gombát árul, bezáratik; a ki eladásra szánt tejet hamisít megsarczoltatik, az éretlen gyümölcs és romlott tápszer elkoboztatik; mig a hitel és becsületességnek tápul hozott bolond gombák és romlott tápszerek a szellem fényes világításánál áruitatnak a közérdek és közerkölcs teljes megrontására. Egymás mellé helyezve találjuk itt Csillag Annát az uraságoktól levetett ócska ruhákkal; a hizelgőleg ajánlott sorsjegy előleget (eltakart utó fajdalmaik nélkül), csodaszerek csalhatlan apotheozisával; a Rabinovisz-féle lópokróczokat az olcsóvá sülyedt érzelem utczai íitogtatásával. Oly zsibvásár ez, hol a nagy és kicsiny, tiszta és mocskos, magasztos és förtelmes karöltve keringőznek álarcz nélkül a spekuláczió ez örökös Karneválján, káprázatba hozza az áldozatra kiszemelt jóhiszeműséget I. . s mindez megtörténhetik a uélkül, hogy csak egy rendőr szeme is kutatná és fürkészné e hajsza kul sszáit! . . Ki foglalkoznék ily csekélységekkel; hiszen ezek az adóanyagot közvetlen sem meg nem támadják, sem meg nem rövidítik ? 1 Pediqr nagyon is megérdemelné, hogy e jelenségekkel tüzetesebben foglalkozzunk, de különösen a szerkesztők, kiknek e felszólalásunkat becses figyelmükbe ajánljuk. Képzőművészetek és színházak. Budapest, decz. 30. Mintegy szokássá vált a polgáriasodást a „nyugot európai" polgáriasodással egyjelentőségünek tartani; noha, miként az ó- ós a középkorban többféle polgáriasodás volt, az uj- és a legujabbkorban is számos ilyennel kell számolnunk: s igy azok között a „nyugoteurópai" joggal nem követelheti, hogy őt, csakis őt, tekintsék a polgáriasodás fogalmával azonosnak. — De azért tény, hogy a korukban szerepet játszó polgáriasodások: a csínai, a japán, a török, az arab, a bindu és a nyugoteurópai között, ez utóbbi az, mely mind földrészünk, mind Amerika, mind pedig az európai nemzetek által bírt gyarmatok fehérbőrű lakóinak leginkább tetszik; sőt állithatjuk, leginkább fejleszti a felebaráti szeretet minél na.gyobbmérvű gyakorlását. E polgáriasodás eg} 7 ik főjellege, hogy rendkívül pártfogolja a képzőművészetek, a zene s a szinjátékok művelését,- szoktatja híveit az elősoroltakban való gyönyörködésre. Shakespeare találólag jegyzi meg, hogy a „fölösleg" is megkülönbözteti az embert az állattól. Ily fölösleg ugyan az ember élet- s íajfentartási működésénél a képzőművészetek, a szinjáték s a zene ápolása; de azért annak jelentőségét a nyugoteurópai polgáriasodás emlőjén fölnevelt egyénekre nézve minden szakértő ösmeri, méltányolja. Az elősorolt divatos szellemi-élvezetek között a legnépszerűbb a zene; mögötte áll a szinház: leghátul sorakozik a képzőművészetek által teremtett művekben való gyönyörködés. Más, a miénknél már előrehaladottabb polgáriasodással dicsekvő országokban e három népszerűsége között jóval kisebb a különbség, mint nálunk; de örömmel tapasztalható, hogy fővárosunkban a képzőmüvészeti-kiállitások évről-évre nagyobb-nagyobb közönséget vonzanak, népszerűségben gyorsan emelkednek. És hogy ez igy van, az jól van! Miként a „félműveltség" vajmi erős, i nagy ellensége a „teljes műveltség"-nek; i űgy ellenségei a képzőművészetek, melyek valódi művészetek! pompás termé- j keinek, ha nem is mindenkor, de gyakran, ' a selejtes ipar — mely e téren csak kontárkodás a jóizlés rovására— készítményei. Például, a festészetet tekintve, vajon ki nem tudná, mily nag} 7 kárt okoznak ennek a gyárilag készült olaj nyomatú képek, amelyek, kivált a legújabb időkben, hatalmas versenytársai az olcsóbb olajfestményeknek. Pedig H1ÍI3- nagy különbség rejlik e kétféle „képek" között az olajfestmények javára! Es kivált erre való tekintetből nem küzdhetni eléggé a középső társadalmiállásúak körében tapasztalható helytelen szokás ellen: szobáik, termeik falait olajnyomatú-képekkel aggatni tele: oly képekkel, amelyek nagyon sértik a jóizlést. Az országos-képzőművészeti-társulatH elkövet mindent, amit hatáskörében tehet; hogy e rosz, helytelen szokás no harapódzhassék el: az évenkint rendezni szokott „karácsonyi-kiállítás"-on igen számos, csinos képet mutatván be rögtöni eladás céljából, melyeknek ára bizonyára nem mondható drágának, még pedig nemcsak viszonylag, hanem tényleg sem : azaz becses (sőt értékesek is!) festményeket vásárolhatni olcsó árért. A vidéki-hirlapsajtó azonban, igen sajnos! még mindig nem pártolja úgy a képzőművészeteket, mint tehetné; pedig ez oly rendkívül hatalmas tényező egész összességében, hogy felülmúlja befolyás tekintetében a fővárosi napisajtót, Természetesen, található a vidéki lapok között kivétel is: e kivételeket azután nem dicsérhetjük kellőleg. Mikor Fenycessy Ferenc* országgyűlési képviselő hírlapjában, a „Pápai Lapok "-ban, megkezdette az utánzásra méltó cikkezést, buzdítást képzőművészetünk érdekében, várnunk lehetett: az összes vidéki lapok követni fogják e jó példát és ha e várakozásunk beteljesült volna, bizonj^ára legalább is félannyival több vidéki taggal birna az országosképzőművészeti társulat, mint jelenleg bir. Sajnos! nem úgy történt. Színházi dolgokban bizonyos visszaesés tapasztalható Budapesten. Vonatkozik e megjegyzésünk nemcsak a színházlátogatás csökkenésére. Ha tekintetbe vesszük, hogy a „nemzeti-színház" megnyitásakor Pest csak 90—100 ezer lakossal birt; (már pedig a főszinházidényben, télen, Buda és Óbuda nem valami jelentékenyen szaporították nézőközönségét, hiszen az összeköttetés, a hid, hónapokon át hiányzott!) s ez aránylag (a jelenlegi lakossági-számhoz viszonyítva) kisszámú lakosság közöl merőben hiányzottak a minisztériumok s egyéb központi legfőbb hivatalok tisztviselői, bankhivatalnokok, vasúti, biztosítási, gyári és nagyipar-telepi alkalmazottak: csupán kis számmal voltak képviselve a főnemesi családok tagjai; jóformán tekintetbe sem jöhettek a nagykereskedői s a kereskedői osztály képviselői s azoknak hozzátartozói; a „nemzeti szinház" pedig 1700 néző befogadására volt berendezve; mind ennek, daczára nem panaszkodhatott, „üresség" fölött, noha a terjedelmes, pompás berendezésű és jó színtársulattal biró „városi szinház"-ban németnyelvű előadások járták, — szerfölött kell csudálkoznunk á „nemzeti szinház" jelenlegi látogatottságán, mikor „üres," és vajmi természetesnek tarr.cini, ha „telt." Hiszen a mostani Budapest csaknem ötödfólszázezer lakossal bir, sót, ha ezekhez számítjuk (pedig ha színházlátogatásról van szó, igy kell cselekednünk) a szomszéd községek: Újpest, Rákos-Palota, Kispest stb. lakóit, e ponton félmillión} 7 ! embert találunk: itt vannak a minisztériumok elhelyezve; bank, pénzintézeti, — vasúti, biztosítási és különféle magány intézeti tisztviselő ezrével számítandó; főiskolai, középiskolai s cgyébféle tanár és tanító sók-sok száz kerül; gyári és nag3yipartelepi alkalmazott tízezrével lakik itt; a főnemesség gazdagabb része csaknem teljes számmal időzik Budapesten a téliévad folytán; kereskedőink családjai szépen magyarosodtak; a „nemzeti-szinhá>" pedig csak 848 üléssel bir, e számból is csupán 800 bérelhető, illetőleg váltható; a helybeli német szinház képtelen valami veszélyes, nagyszabásiíbb versenyt fejteni ki, mert társulata viszonylag gyönge. Az ország évi „subventio"-ja és a nemzeti — adakozások — alapjai révén a „nemzeti-szinház" mintegy százezer forintnyi évi pénzsegélyben részesül; a félmilliónyi lakosság közöl vajmi könnyen találkozik 800 néző: merőben fölösleges hát, hogy e „nemzeti 11 müintézetben, a napipénztár megíölfhetése okáért, a divatos francia szinpadirodalom erkölcstelen darabjait adják elő — a honi színműirodalom jelentékeny kárára. A királyi dalmüház jelenlegi vezetéséről jót nem Írhatni; tehát szivesebben hallgatunk. De örömest állapítjuk meg, hogy jeles szolgálatot tett az ügynek azon képviselő, aki a képviselőházban beterjesztett „interpellatio"-ja által egészen útját vágta a mostani dalmüházi-vezetés folytatásának. A Pápai Lapok albuma. 1. Woita József. Sylvester napján irjuk e sorokat. Ilyenkor pedig az emlékezet fonalán még egy futó pillantást szoktunk vetni a lezajlott év érdekesb eseményeire, — s lehet-e csodálni, ha a csábos Ígéretekkel kecsegtető újév küszöbén előnyt adva a kellemes dolgoknak, hosszabban időzünk ezeknél, mint a sors játszi szeszélye által okozott fájdalmak szomorú emlékeinél. Azon kevesek között, kiknek a letűnt év kedves emlékezetű marad, o bizonyára az elsők közé tartozik városunk volt derék polgármestere Woita József, ki ez évben hármas és pedig nem kicsiiryíendö jubilaeumot ünnepen. Bár polgármesteri állásáról való lemondása az előző év közepére esik, mégis érdemteljes, hosszas közszolgálatának igazi méltánylása ezen évben ünnepeltetett akkor, midőn a korona elismerése őt a Ferencz József renddel tüntette ki. A minde.iki által szerénynek ismert veteránunk nem kereste e kitüntetést és sohasem kérkedik azzal ; a diszes rendjelet még ünnepélyes alkalmakkor is csak egyszer, Szent István napján láttuk mellérc illesztve, — megtisztelvén ezzel a nagy király dicső emlékét. A városi képviselő testület még tavaly lefestette Woita József arczképét a városi tanácsterem számára, természetesen akkor még nem lehetett oda pingálni a Ferencz József rendjelet, mit a festő művész utólagosan pótolt az öreg ur tudta nélkül, mit semmi áron meg nem enged, ha előre megtudja vala. Volt polgármesterünk, kit még mindig nem is tudunk más néven nevezni, mint tisztviselő (Folytatás a mellékleten.) virány volt szivünkben és boldogságtól sugárzó arczczal fogadtuk a különféle kivánatokat. Atyám víg kedélyét, melylyel boldogságunkat szemléié, lassan komorság válta fel. Anyámmal együtt aggódva kérdezgettük beteg-e? mi bántja? de ő folyton kitérőleg felelt. Egy megfoghatlau aggály kezdett erőt venni rajtam, mit Henri előtt sem titkoltam, ki szintén komolyabbnak látszott ós néha elmélázva, bosszan tekintett reám. Egy napon azzal a szomorú hírrel jött, miszerint áthelyezték más ezredhez és rövid időn el kell bennünket hagynia. Nem akartam elhinni — noha tapasztalatlan voltam, mégis folyton azon tűnődtem, hogy ez nem véletlen játéka, ezt talán Henri maga idézte elő;— az okot bármint tanakodtam, nem bírtam kitalálni. A búcsúzást, mely csakhamar bekövetkezett, leirni képes nem vagyok. Olyan érzésem volt, mintha örökre el kellene válnunk, noha Henri biztatott, hogy nekem sokat irni, ós a mint lehet jönni fog. Atyám velem könnyezett, anyám méltatlankodott, hogy ez elkerülhető lett volna. — Nekem feledhotlenek voltak Henri utolsó szavai — jegyezd meg suttogá — ón téged soha nem foglak feledni, bár- merre vigyen sorsnm, mind örökké foglak szeretni! Síiért monda ezt, zaklatott képzelmem, elakar-e hagyni? — Atyára, te tudod, kiáltók fel fájdalmamban, mond meg, ne hagyj ily 'kinos bizonytalanságban. Atyám lecsüggesztő fejét és zokogva karolt át. A csend, mi bekövetkezett, mint élet-halál hirdetésének kétséges perczei marczangolta lelkemet. Tudtam, vész előtt állok, átkaroltam görcsösen atyámat, mond meg, könyörögtem, tudnom kell bármi legyen! — Szegény gyermekem nyögé ugy sem tagadhatom már tovább helyzetünket — végünk van, végünk van! A vállalat mibe vagyonom fektettem, váratlan eset folytán megbukott és lenyelte mindenemet — koldusok lettünk. Oh Istenein miért mérted becsületes ősz fejemre, ártatlan Pillanatra megtántorodtam, még vigasztaltam szüleimet, mondván, hisz ez nem olyan nagy baj, Henri meg én fiatalok vagyunk, majd nálunk lehetnek, ne essenek kétségbe. Boldogtalan gyermek, monda atyám, nem tudod, hogy ez a csapás lehetetlenné tette házasságtokat — nekem, igen nekem kelle kérni Henrit, menjen és mennél előbb helyeztesse el magát innen, meit lemondanod róla és őt naponta látni, ez lelki erőmét meghaladná. Ez sok volt, erre nem birtam elkészülni, csak arra emlékszem még, hogy hosszas ájulásombói ébredve, anyám forró könnyeit éreztem arezomon. Mi ezután következett, az mind igen szomorú volt. Atyám a csapást nem bírta elviselni — betegeskedett — és rövid idő mulva meghalt. Szegény anyámmal csak annyink maradt, miből a legvisszavonultabban élhettünk. Evek multak, Henri felől nem hallottam semmit. Eellázadtam ellene, miért ily kegyetlen hozzám, de utolsó szavait feledni nem tudtam soha, lázas képzeletemben haliám újra: „örökké szeretni foglak." Oh hát miért nem ad jelt magáról, miért lehet oly szívtelen hozzám, feljajdultam a sors ellen, csakis jó anyám vigasztalt és menté őt, hogy másként nem lehet, mert atyám kérésére igére, ki azt remélte, hogy elég fiatal vagyok, hogy lassan feledni tudjakSzegény atyám nem jól cselekedett, a sors elé vágni, Henri szavát venni, hogj- a világ mélységébe rejtőzzék előlem, mit szenvedtem ezért — és még sem bírtam feledni soha! Nem járt hozzánk senki, mint Jenő távoli rokonunk, ki igaz szívvel volt mindig hozzánk, ki előtt nem rejtem mély fájdalmamat, kinek elpanaszlám fájó lelkem feljajdulásait és ki mindig talált páv vigasztaló szót számomra. Egész lényemen megváltoztam. A gyermekes leánykából — komoly hajadon lett. Évek multak ismét, s anyám aggódva érzé — mennyire gyengül — ós én egyedül maradok. Éreztem többszöbeszélni — de látva rémült arezomat — ajkai összeszorultak ós még halaványabb lett. Jenő mind inkább többször jött. Nem éreztem ellenszenvet iránta, sőt hálás voltam ragaszkodásáért s mire félve gondoltam — megtörtént — ö megkért! Tudom monda, hogy fájó emlékeket hordasz szivedben, tisztelem, kegyelem ezeket, a multat nem fogom soha érinteni, mert szeretlek rég időtől és vártam türelemmel, talán egy kis rokonszenv jut mégis nekem részedről, és ezzel is megelégszem. Jenő szavát tartá, mindig gyengéd volt irányomban, de én hálánál többel nem bírtam jóságát viszonozni. Miután anyám betegeskedett, fürdőre mentünk. Jenő mindent elkövetett szórakoztatásunkra, felkerestük a legszebb kirándulási helyeket—kedves, víg társaságokkal — színházakat, — körülvett csínnal és sokan irigyeltek. Lassan-lassan új erőhöz jutottam, a multat igyekeztem mennél sürüebb fátyollal borítani, bár azon is keresztül pillantva, felsajgott az ott rejtett seb. Sokszor azt Inttem, már feledtem és boldognak érzem magam, pedig óh mennyire csalódtam! A százados tölgybe vésett nevet, az idő lassankint ismeretlen alakká forrasztja; a sziklába irt szavakat moha lepi, vagy lemossa jaz időfolyam — csak az érző sziv tartja meg a inéiyen vésett emléket, nincs reá hatása semminek — ott van az bekva örökre! Trencsén-TepHczben időztünk anyámmal — Jenő nem volt velünk — csak utóbb igére jönni. Igen lehangoltan ültem egyedül a sétányon, mig anyám fürdőjét használta. A sok súlyos beteg látása, kiket részben toló- vagy hordszékeken sőt ölben vittek ide-oda, nem hat ücjitőleg. A zenekar hangjai hozzám, is eljutottak- Itt-oit diszes hölgy csoport kísérőkkel vonult el előtteml franczia vagy lengyelül csevegve, mely utóbbiak képezték nag3'részt e bár szép, de szomorú fürdőhely közönségét. A nap utolsó sugarú vissztféQyleJAQfe a logó fedélzetén, — könyvem újra kinyitottam, hogy olvasással űzzem el rosz hangulatom. Ismét léptek közeledtek, felpilantottam — azt hivém a képzelem üz csalfa játékot velem. Egész valómon végig zúgott — ő volt, igen Henri jött botjára támaszkodva. Lélekzetem elállt, — rászegezem szemem — megismer-e, — jobb ha nem lát, czikázott agyamban össze-vissza — és mégis midőn rámpillantott és elhaladt — majd felkiáltottam Henri, Henri, nem ismersz e hát!? — De van a természetben egy láthatatlan magnetikus erő, vonzalom — ö hirtelen visszafordult. Nem csalódtam Karola te A r agy — annyi év után, mily véletlen találkozás ! Mellém ült — szemeink találkoztak, szivünk feldobogott, a régi érzelmek jogaikat megkívánták, feledtük a jelent, a inulfc emlékeinek hatalma alatt állottunk! Végre elvontam kezem az övéből és félénken, szomorúan kórdóm — tudod-e Henri, hogy én másnak neje vagyok? Tudom angyalom és nagy megnyugvásomra szolgélt hallani, hogy igen jó férjed van. Itt-ott szálingott hozzám felőletek egy-egy hir — s bár lelkem mindig hozzád vágyódott — nem szeghettem meg atyádnak tett igeretemet. Igaza volt, mi ugy sem lehettünk volna egymáséi. Zokogtam — vigasztalt. Nyugodj meg Karola, az élet csak küzdelem s ha kötelességünknek eleget tettünk — ez megnyugvást szerez. Mond meg csak nem tántorodtál meg soha? 3\f em — nem, feleltem rémülten. És lelkedben bű maradtál hozzám, kérdé gyengéden ? Igen Henri. . bár sokszor örültem volna, ha a mult végleg elmosódik és feledésbe megy, sokszor vigadtam, gondolva — ugy veszem az életet, mint a van, nem mint lehetett volna és mégis, hogy most látlak Henri, azt hiszem csak át álmodtam ez éveket; szivem irántad a régi. Köszönöm Karola, igy képzeltelek — feleié — és szemeiben köny csillogott. Nézd és elővette arczkóperaet — emlékezel-e — elválásunk óta szivemen
