Pápai Lapok. 14. évfolyam, 1887
1887-03-13
XIV. évfolyam. H. szám. Pápa, 1887. márczius 13. TVlegje lexvilc Minden vasárnap. Közérdekű sürgős közlésekre koronkint rendkívüli számok is adatnak ki. Bérmentetlen levelek, csak ismert kezektőlfogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. A lapnak szánt közlemények a lap SZERK. hivatalába (Ó - k o 11 ég iu m épület) küldendők. Előfizetési dijals. Egy évre 6 frt. — Félévre 3 fr. Kegyed évre 1 frt£0 krajczár. Egy szám ára 15 kr. HIRDETÉSEK I hasábos j>elitsor térfogata után 5 kr, nyilttérbeii 25 krajczár, A dij előre fizetendő. Bélyegdíj mindig külön számíttatik Az előfizetési díjak^ s hirdetések a lap KIADÓ hivataiába (ref. föiskola nyomdája) küldendők. Pápa város hatóságának és több pápai, s pápavidéki egyesületnek hivatalos közlönye. A magyar ipar igénybevétele. Városunk iparosai közt üdvös mozgalom indult meg az iránt, hogy az orzág haderejének harczképességére fordítandó szállításoknál, "beruházások, s beszerzéseknél az ő munkáik is igénybe vétetnének a kormány részéről. Mondanunk sem kell. hogy szívből óhajtjuk a megérdemlett legteljesebb sikert a he]yes ajánlatnak. A honvédelmi minister úr maga kijelentette az országházban, hogy a menynyire csak a magyar ipar fejlettsége engedi, a magyar kisipart igénybe fogja venni a hadi felszerelésnél. E hó 20-ra, lett kitűzve a kormány részéről a határidő, mely időig kell benyújtani a magyar iparosoknak ajánlataikat. — Ideje volt hogy szakítsunk az eddigi uzussal, hogy a kormány egyetlen nagy czégnél rendelt meg mindent. A deczentralisatio a munka terén is helyeslendő. Fájdalom, nem sok fog juthatni a munkából a hazai kis iparnak, mert 10,000 gyalog katona rokkról, 6000 huszár blouseról, 12,000 köpönyegről, 50,000 pár nadrágról, s ugyanannyi pár czipőről van szó. Ebből — mint értesülünk — a legnagyobbrészt márkiadták nagy czógeknek. Mi marad hát a hazai kis iparnak?! Nagy baj szerintem az is, hogy a munkaszállitási feltételek a nagy czégek számára vannak megírva, melyeknek kis iparos helyzeténél fogva nem tehet eleget. Például a hazai szövetgyárakat máirég lefoglalták a nagy megbízásokkal megajándékozott nagy czégek, s most hová forduljon a kis iparos a hazai szövetekért ? Érzékeny feltétel a garantia hiány is. Minden ajánlkozónak meg lesz mutatva a minta, mely szerint dolgoznia kell, de nincs garantia az iránt, hogy a kész munka-szállításnál ismét ugyanazon minta lesz-e mindenütt irányadó? Már pedig ha az iparos készmunkájának csak egy részére is ráfogják, hogy nem mustraszerü, az iparos vesztesége nyilvánvaló. Volt alkalmunk látni azon rideg és szigorú formahsmust, melybe a kis iparos vállalkozó felvállalt munkája szállításánál békóba szorittatik. Mintha csak az lenne a czél, hogy a kisiparos ne pályázhassák. Úgy látjuk, s pedig megszomorodva, hogy a sok szép szó, s igéret be nem lesz váltható. Igaz ugyan, hogy a hazai ipar nincs még azon a polczon, hol a külföldi van; igaz, hogy a külföldi, épen azért mert folyton nagy megrendeléseknek örvend, ugy rendezte be üzletét, hogy mindenkor tud a legszigorúbb szállítási feltételeknek is megfelelni,! — de épen ezért helytelen lenne a nagy megrendelésekhez nem szokott hazai kis ipartól is hasonló fejlettséget, üzleti képességet feltételezni. Ha valóban komoly a szándék, a hazai kis ipar munkáját lehető nagy számban igénybe venni: — első feltételnek tartjuk, hogy kisebb mérték alkalmaztassák rájuk. Legyen a szállítási s munka feltételekben nagyobb méltányosság, a hazai kis ipar helyzetéhez mért enyhébb formalizmus. Követeljenek szolid, jó munkát. Ezt képes is lesz a hazai ipar szállítani; csak a mihez nem szokott a magyar ipar, a rideg és szigorú formahsmustól, a csak nagy cégek által elfogadható feltótelektől kellene az illetékes köröknek szerénj^ebb körben mozgó hazai iparosainkat felmenteni. Reméljük, hogy igy lesz! A táncz (böjtben) és a modestia*). Nem gyakorlati thema most már — a lezajlott farsang után, — de épen alkalmas böjti elmélkedésre —: hogy mint phönix hamvaiból ujjá szülessék a zöld farsangra és a jövő tánczévadrá —: hogy addig is érjék az eszme —terjedjen a jobb izlés — és jól eltemettessék azon korcsszülött, mit pár év óta >csárdástdncz«-nak káromol a modern sickes divat, — mely már *) Lásd Czigány K. „Léleknaplója" I. kötet 104. lapját is! Szerkesztő. már megölte, legalább eredeti bájaitól megrabolta volt ősi szép magyar tánczunkat! . . S valami olyan malomtaposó — káposztatipró — liszteszsákrázó — ízléstelen változatosságnélkülí egyhangú szitálássá (ez gyenge szó reá — hanem) galvanizált idegrángatódzássá, •— egy tömött gomolyban egymás hátán bukdácsoló habarékká (mint az ecetbakteriák egymásoni ebickélése, nagyító üvegen nézve) vagy — isten bocsa . . . őrjöngő dervisek kusza — órákig egy helyben rángó szánalmas aszketai robotjává devalválja — régi méltóságos, változatos, szabadkedv kinyomatu — minden párnál más más karaktert mutató — fürge — üde, mégis ildomos ősi magyar tánczunkat! Hajdan az ildomos ifju elkérte tánczosnéját mamájától — s ott előtte vagy közelében ellejtette — elaprózta — mégis pörgette — váltakozva: miként a nóta kivánta — az ihlet, a rózsapiros magyar kedély diktálta — s a hely engedte, — és ki is fárasztotta ugy, miként csak magyar tüdő •— magyar láb bírhatta, — aztán kipirulva bár (de csak a szilaj testmozgástól) viszszaadta a bennük gyönyörködhetett anyának vagy gardedám-nak. Most elviszi — beviszi tánczosnéját egy — a czigánybanda vonói közt inbolygó — tömött mozaik csoport izzasztó chaoszába, — ha lehet éppen a prímás hónaalja alá, — egy ott elfoglalt egyetlen parkette koczkán rázza, reszeli, szitálja, gyöngyölgeti óraszámra, se ki se be nem mozdulhatva, — se kí se be nem látva — ugy hogy a jó mama órákig nem láthatja szülöttjét — kedves kis bubáját, — mert belevakuljon se lát bele e tarkán nyüzsgő, zsúfolt chaoszba — meghozzák-e — nem-e? azt se tudja! . . . Mig végre a kifáradt czigány (mert a párok az egy állóhelyi billegésben — súrlódásban és suttogásban reggelig se fáradhatván ki) — tehát a czigány szakítja el e húrját: hogy hát »elfogyott a nóta«! . . . Ekkor aztán mégis visszakapja mindenik mama az ő kicsikéjét — szinte kipirulva ugyan, de nem a hullámos, kedélyes, lélekemelő ősi csárdásnak harmonikus, eszthetikus élvétől, •— mint inkább tán a zsúfolt vesztegzári totyogás közben kis füleibe suttogott sickes bókok — s a közvetlenközel súrlódás — nolle velle delejvillamozás kultusától kipirulva — elpirulva! . . . . Azért monda egy szolid papa — egy tavali bálban — látván, a zárdai nevelésből első ben ide hozta szende lánykájának most ecsetelt sorsát — >no annyukom — benne vagyunk — szünóráig már csak kiálljuk, — de akkor haza vele«! ... És ugy tön miként beszéle! . . . Se izlés hát — se morál, — csak sickl . . . De tán épp azért is nem oly érdektelen thema? . . . Hiszen az ifjak öröme a korbelieknek is öröme! . . . S a tánczestélyek értéke — agiója alpárin felül áll manap — nagyon is meszsze kiható s mélyen a-családiságba ható gyülde és ember tárlat — s ezen felül még nemzeti művészet — tehát közkincs is — a mi nemzeti tánczunk! Tehát vele foglalkoznunk méltó — sőt kötelesség is! Alulirt tán első voltam, aki e sickes táncz ellen felszóllaltam s irtam a vidéki lapokban, — de irtak ellene két évben már a fővárosi lapok — a komoly » Nemzett is hosszú tárcza cikket szentelt e tárgynak — hasonló korholót. Alulirt megjósoltam — hogy ha — a mult országos kiállításunkra özönlő idegeneknek ily eléktelenített csárdást mutatunk be: nemcsak a gáncsot kereső roszakaróink gúnyolnak ki érte — de barátaink is sajnálják jó hirü nemzeti tánczunknak ily »talmii silányságát és jobb feltevésükben lett csalódásukat. S csakugyan ugy jártunk! . . . Kieszeltem én e csúnya táncz keletkezése okát is! . . Hát néhol a tánczrendezök közül egyik »czigany vajda« szokott lenni, a ki a zenére ügyel, tehát ennek parancsol is. No — ez, hogy közelebbről — tánczközben parancsolhasson: oda vitte párját is a czigány mellé. E mellé sorba furakodott a szinte befolyásossabb — bővebb erszényü v. magát előkelőbbnek tartó táuczos, — igy lett sick a czigány közelsége! , . . A szerényebb-szegényebb pedig hátra szorítva — (ergo aristokratia itt is — mert hogy a zenehangütemre kissé távolabbról is — mint máskor, most is még ne hallanák ifjaink? nem hiszem) — de a kiszorított táncos is lehető közel sorakozván —: lett divattá a tömött gomoly és egy helyben ténfergés! . . A terem közepe pedig üres, mintha forgó szél seperte volna őket oda a cigányoknak néha bagó illatú böggője mellé — hófuvátként. Tudom a mai — mindent divattá tevő kornak azon kórtünetét is, hogy a nyegle táncz divat is idővel megváltozik (mint a széles orrú topánt felválta a túlhegyes) ezt is embernek és magyarnak nehéz bevárni. És fővárosi ifjaink jó része se birja kivárni f Azért alakult belőlük tavai a nmodeszüa egylet*, ezen ?iem modeszt táncz ellen, — hogy mielőbb restourálják régi szép csárdás tánczunkat ősi jogaiba — páratlan bájaiba — miről klasszikus Berzsenyink irá hogy: »Majd lebegő szellő — szerelemre felolvad epedve S búja hevét kényes mozdulatokba szövi TAREZA. MERENGÉS, háborús hírek hatása alatt. Mindenfelé beszélgetik Jön a muszka, fegyverkezik. Hóhér pallos van kezébe', Magyar lesz a hulló kéve. Szomorúan szól a nóta, Erdő-mező viszhangozza: j-Ezer esztendeje annak, Hogy a magyarok itt laknak.c És e nóta folytatása Szivünket fájón találja: »Most akarják kiirtani. Jó az Isten, nem engedi.« A hegedű száraz fája Szinte zokog, sírdogálja: »Hogy egyre pusztulunk, veszünk, Haldoklik már is nemzetünk.« . . . Minek a sziv, ha nem éled, Nem lelkesül tett erőre — És a dal — hogyha nem ébreszt Fellángoló önérzetre? . . . Sajó, Várna, Mohács alatt Láttunk mi már nagy napokat. Világos is gyászt hozott ránk, De ezt is túl élte hazánk. Bár jöjjön hát a muszka el, Számadásunk végezzük el! . . . S akár mekkora a száma, .Mint sziklaszál, elé állva. Hős honvédeinknek >Hadur< lesz vezére. Még a nap is aztán Sápadozva nézze: Hogy miként sujt ádáz szolganépre, Régi aczél kardunk kifent éle! . . . Ekkor ismét szól a nóta, Támadóra . . . riadóra . . . Tőle hegy-völgy visszhangozik, Ejszakkelettől nyugotig: »Hogy a magyarok itt laknak Ezer esztendeje annak Bármiképen akarnák is kiirtani. De az Isten, a jó Isten nem engedi.* Nem engedi hogy elvesszünk, Mert szent eszme harczol velünk. Szabadság és honszerelem Homlokunkra babért terem. S uj ezred év köszönt be ránk Fel fog virulni még hazánk! Ibolyát tessék venni! — Rajz. Irta Gizella. — Bár a márcziusi nap tiszta sugarai áradnak szót — mégis csípős hideg festi pirosra a sétálók arczait. —- Még mindenki prémes felöltőjében, burkolva'élvezi az első szép tavaszi napot — fogatok robognak — az utczák telve elegáns közönséggel — kellemes illat tölti be a levegőt, mert lépten, nyomon kínálják „tessék ibolyát venni!" — És van is keleté e kedves tavaszi virágoknak, a legtöbb megáll, vesz a kis csokrokból — vagy saját ékitésére, vagy neki — kire ha gondol édes mosoly vonul el ajkain, kénzfítében látja már a kedvég arczot —- meggyorsítja lépteit, hogy minél előbb átadhassa az első ibolyát. Sorban kiürülnek a virágos kosárkák, a sétálók már gyérülnek — csak egy kis lány nem bír tűi adni fáradságos szerzeményén. — Igaz hogy nem oly kinálatosak a virágok köténykéjében — neki nincs pénze kosarat venni, melyből úgy kimosolyognak az illatos csokrok — hiába kínálja félve „ ibolyát tessék venni" — őt nem viszik figyelembe! Szegényke meg meg remeg — öltönye oly vékony, oly kevés, halvány arczán köny pereg le — nagy kék szemeit törülgeti, dús göndör szőke haját egy kis kendőcske fogja Össze, kezei dagadtak, vörösek a hidegtől és újra kínálja „ibolyát tessék venni!" Hogy egy csokor? kérdi végre egy fiatal ember, szánalmas tekintetet vetve a szegény lánykára. Csak két krajczár, uram vegyen belölök. Az ifju néhány csokrot választva mondja —majd örül nekik jó anyám — és nyújtja a pénzt •— de a leányka még két darabot tesz hozzá — vigye ezeket is még anyjának bár nekem volna kinek adhatnék, sóhajtja. E fájó hang az ifju szivéhez hat •— tovább kérdez — nincs-e senkié? Nekem uram senkim sincs, én árva vagyok, volt a szomorú válasz — szüleim nagyon szegények voltak, engem szolgálatba adtak — ők meghaltak—engem pedig helyemen ütöttek, koplaltattak, bármennyire dolgoztam is — míg végre ma reggel tovább ki nem álltam, elhagytam őket. Kibarangoltam a szabadba— hol e kis virágokat szedegettem én is, hogy pár krajczárom legyen mig újra szolgálatba jutok. Egy ezüst forint hullott a köténybe — az ifju eltűnt, kükmös érzés vett erőt rajta — sietve lépdelt tova, inajd hogy vissza nem tért a lánykához, kinek fájdalmas hangja folyton fülébe csengett — nékem nincs jenkim se ^~ milyen jó volna öreg anyja mellé, ki mar alig birja a kis lakás, rendbe tartását — azok a könyben uszó szemek, az a remegő alak — talán nem lenne oly szánalomra méltó, ha anyja mellé kerülne — de hisz ő maga is szegény, még csak oly kevés jövödelme van, alig elég anyja eltartására, ki keresni már képtelen, s most pazarolt életében először, egy kis vn-ágért egy forintot adni? — most nem szivaroz mindaddig, mig meg nem takarítja e könnyelmű kiadást. De hisz annak a szegény lánynak senkije sincs, koldulni most nem kell mig a pénz tart, helyet addig talán kaphat — fűzi tovább gondolatait. Ezalatt a lányka félve tekint körül, az ezüst forint láttára — ennyi pénz még soha nem volt kezében, mintha lopta volna, oly ijedten rejti el —és még. utolsó virágját kínálja „ibolyát tessék venni!" Idős, egyszerűen öltözött nő kérdi — hogy adod lányom? Öt krajczárért mind oda adom, vegye meg asszonyom lányának. Nincs nekem lányom, bár volna, fohászkodik a nő, bizony már terhemre van a dolog, alig birom édes lányom magamat. „Édes lányomnak" mondták az árvát—nem hallotta ezt még senkitől — a nyomor elfásit, elidegenít még anyja is keményen bánt vele, ha enni kért, midőn még hon volt,| azóta pedig csak mindig rossz bánásmódban részesült — e pár szó egyszerre meginditá — bátrabbá t€ : vé — az öreg nő kezéhez kap — kéri—vigyen el magával asszonyom, nekem nincs senkim, árva vagyok, dolgozni fogok, szorgalmas leszek, csak vigyen él az utczáról, mert már esteledik. ! A részvét a jó a no szelíden feleli annyi pénzem, hogy szivekben hamar utat talál — — nincs nekem édes lányom cselédet tartsak, dö hát jöjj velem, legalább addig mig helyet kapsz. Lassan félve lé-pdegél a lányka a nő mellett, ki folyton kérdezi eddigi sorsa iránt, s ha vörös ^agadt kezére tekint, meg vékony Öltönyére^ mor11
