Pápai Lapok. 12. évfolyam, 1885

1885-04-05

jYlegj elenilc Minden vasárnap. Közérdekű smgűs közlésekre koconkint rendkivüli számok is adatnak ki. Bérmenteilen levelek, csak ismert kezektol fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak -vissza. A lapnak szánt közlemények a lap SZERK. hivatalába (0 - k o 11 égium ép 11 lel) küldendők. PAPAI LAPOK Előfizetési dijait. Egy évre 6 frt. — Félévre 5 frt Negyed évre 1 frt 50 krajezár. Egy szám ára 15 kr. HIRDETÉSEK 1 hasábos petitsor térfogata után 5 kr, nyilttérben 25 krajczárral számitatnak. Bélyegdíj mindig külcm fizete7idő. Az előfizetési díjak^ s hirdetések a lap KIADÓ hivatálába (ref. főiskola n y omd áj a) küldendők. Pápa város hatóságának és több pápai, s pápavídéki egyesületnek hivatalos közlönye. Húsvétra. Megemlékezik róla a pap; énekel felőle a költő; ir miatta a hírlapíró. A tárgy szép prédikációnak. Ne csüggedjetek szerencsétlenek, mert in hoc signo vinces. Felpattan a kő, mely lezárva tartotta az igazság martyrját, s győz újra az eszme, sem megtörve, sem megfogyva. Mint a zöld fii, mit elfagyaszthat a hideg, letiporhat az erő, s mégis uj tavasszal újra kihajt: — ilyen az igazság legyőzhetetlen elve! Halleluja! Szép dalnak is e tárgy, mikor „zöldül a lomb, virul virág, s a kék égen rózsaszínben a felhőcskék lebegnek át." Mikor minden, mit látunk, hallunk, érzünk a — feltámadásra vall. Madár az ágon, kis rügyecske a fán, üde melegség a légben, minden, minden hirdeti, hogj a természet újból — feltámadott! Halleluja! Jó cziknek is e tárgy. Az állami- ós társadalmi bajok országában még mindig eltemetve fekszik a rég sóvárgott — reform. Közigazgatásunkban ezernyi még a hiány; közbiztonságunk csak fügefa levele a mesztelen közbizonytalanságnak; családi életünk csak spanyolfal a benne lévő viszálykodásoknak; közéletünkben még ma is több a piszok, mint az erény; több a hamis kő, mint a nemes érez. De hát Halleluja! Ki tagadná, hogy: — „Feltámadunk?" Felfog talán egyszer támadni, a még mindig szunynyadó lelki erő is, raely felpattantja a közélet testét hideg kéregként tetszhalott gyanánt fogva tartó közönyt, és fellegen, borún, ködön keresztül k* fog törni várva vártan a — napsugár Ám akkorára jó talaja legyen közéletünknek! A nap egyformán veti sugarát a mezőföldre és az — iszapra. Ebből bűzhödt légkört támaszt; amabból áldást teremt. Csak ha ez utóbbit érjük meg, csak akkor hangozhatik fel aztán igazán ós büszkén az öröm szava: „Halleluja!" £*a A budapesti általános kiállítás. Hazánk közgazdasági fejlődése komoly forduló ponthoz ért, amint ezt számos megfigyelésre méltó jelenség tanúsítja. Amit egy két évtizeddel ezelőtt csak kevesen sejtettek, az ma már általánosan elismert, gy?.korlati következményeiben pedig élénken érzett valóság: és ez az, hogy Magyarország puszta földmivelő ország létére nem képes arra, hogy magát kulturállamként fentartsa, sőt tán még arra sem, hogy államiságát végleg biztosítsa. Nemzeti iparunk kérdését nem várt gyorsasággal égetővé tették a világpiacz sajátságos konjunktúrái, amelyek következtében a mi helyzetünk, mint mezőgazdaságot mivelö országé tarthatatlanná vált; és az 1867 óta magunkra vállalt nagy pénzügyi kötelezettségek mellett nem áll többé módunkban, hogy visszahúzódjunk az előbbi ősállapotba, pusztán szükségleteink bölcs megszoritásában és életmódunk patriarchális egyszerűségében keresve oltalmat a nemzetközi verseny nehezen sújtó következményei elöl. Ez az, ami az iparkérdést hazánkban égetővé, sőt létkérdéssé teszi. E szempontból nézve az országos kiállítás a gyakorlati gazdasági politika egy nevezetes tette gyanánt tűnik fel és egyúttal impozáns és örvendetes nyilvánulása gyanánt a nemzet azon akaratának, hogy a magyar ipar fejlődése a magyar nép minden erejének összemüködése által hatalmas lendületet nyerjen. Közgazdasági életünknek egy némely kórjelensége sürgetővé teszi a lappangó baj alapos felismerését és ha egy általános országos kiállítás eszméje már előbb föl nem merül és a törvényhozás által meg nem valósittatik vala, úgy a jelenlegi gazdasági konjunktúra nyomása alatt most kellene hazánknak egy ily kiállítás rendezéséhez fognia. A nagy kiállítási mü közgazdasági elemei amennyiben már ma mérlcgelhetök, azt a benyomást teszik a szemlélőre, hogy amaz általánosan elterjedt vélemény, mely Magyarországot többnyire tisztán földmivelő országnak tekinti, a tények valódi állásának többé meg nem felel és bízvást a túlhaladott álláspontok közé sorozható. Igaz ugyan, hogy a negyvenes éveknek az akkori primitiv viszonyokhoz képest épen nem fejletlen ipara a külföldi verseny következtében nagyrészt elcsenevészedett, azonban az orsz. kiállításhoz érkezett tömeges bejelentések két immár megdönthetetlen tényről tanúskodnak: először arról, hogy a régi iparnak az ország sok részében még tekintélyes maradványai vannak, melyek a modern tőkehatalom és technikai haladás kellő kiaknázásával egy uj ipar megteremtésénél értékes anyagként volnának felhasználhatók; másodszor pedig arról, hogy hazánkban az uj iparágnak egész sora keletkezett, amelyek a kedvezőtlen idöviszonyok ellenére is ifjonti erejüknek meglepő jeleit tudtak már több izben nyújtani és amelyeknek kétségkívül szép jövő jósolható. Még oly iparágakban is, aminek létezéséről is alig volt a közvéleménynek tudomása, igy például a szövő ipar terén is a hazai kiállítóknak valóban impozáns számával találkozunk. Az a közel négyszáz név, amelyet ez az iparcsoport fölmutat, arról tesz tanúságot, hogy még sem puszta ábránd az, ha a magyar szövő ipar föllendültéhöz ama reményt fűzzük, hogy néhány év múlva legalább saját szükségletünket a magunk erejéből leszünk képesek fedezhetni. A nagyrészt helyi szükséglet számára dolgozó ruha iparról ezúttal szólni sem akarunk, de az a körülmény, hogy a fa- és bőripar, a bútor- és diszitöipar és a gépipar csoportjainak mindegyike 200—300 kiállítót mutat fel, ez már oly jelenség, amely magyarország minden barátját a legörvendetesb módon fogja meglepni. Igen nevezetes továbbá a mi vas- és fémiparunk, amely nem kevesebb mint 328 kiállítóval van képviselve, úgyszintén az üveg- és agyagipar, mely az ország minden részében űzetik és melyet a kiállításon 129 iparosezég képvisel. Valóban csak most és csak a kiállítás utján jutunk abba a helyzetbe, hogy teljes tudatára ébredjünk a magyar ipar erejének és megismerjük egyes iparágainknak számos, jó részben tekintélyes mivelőit. A kiállításból merítendő önismeret hazánkra nézve nem lesz sem megszégyenítő, sem leverő hatású, de söt — ennyi már most is biztosan mondható — inkább alkalmas lesz arra, hogy a nemzet önbizalmát a közgazdaság terén is tetemesen emelve, a kóros pessimismus által zavarba ejtett közvéleményt ismét a nyugodt és biztos haladás útjára terelje. ő. ®>. Piros tojás, szentelt sonka stb. — Tréfás húsvéti elmélkedés. — Azt mondják az emberek, hogy a természettől kell tanulnunk a művészetet; napjainkban ez megfordítva veendő; a természet az emberektől tanul — szint változtatni, S aztán még is ugy megbámuljuk a természet színváltozásait, mint borjú az uj kaput; tettük ezt legközelebb az esti pir feltünte alkalmából, annak mindenféle magyarázatot adva, csak épen azt nem, a mi helyes lett volna, hogy t. i. a természet szégyenletében esténkint elpirult a fölött, amit nappal közöttünk látott. Ez arra mutat, hogy a természet mégsem tanulta el az emberek összes rosz tulajdonságait, mert különben már szintén nem volna képes pirulni. Ugy látszik tehát, hogy az emberek túlszárnyalták a természetet: tudnak színlelni s Talmának igaza volt, midőn azt állitá, hogy bizonyos tekintetben minden ember szinjátszó, — csak a pirulást nem tudja mindig eltanulni. Világos barnára az irigység festi, zöldre a harag, szivét sötétté á gonoszság teszi, fehérre a halál változtatja, — de a pir oly ritka mint a valódi szemérem. Ezért a színért sokan a zsidóhoz kénytelenek küldeni; bár vannak elegen, kik a korcsmában is megtalálják s orruk hegyén viszik haza; az ily orrokat aztán méltán lehet hajnalorroknak nevezni, mert rendesen csak hajnalban kerülnek haza. Különben a pir még hölgyeink közül is számosokat szokott ékesíteni. Kérdezd csak tőlük : Mit olvas nagysád még Zola regényein kívül ? Meglásd hányan fognak elpirulni. Miképpen jöttek a piros tojások húsvétkor divatba ? Régebben inkább megtartották a böjtöket mint most s csupán az omelettek és más TÁRCZA. A KIRÁLY ÁLMA. A tépett zászló még ott leng az ormon, Oroszlán harezot küzd a kis csapat. •Süvölt a kartács, az ellen golyója Mint ólom zápor hull, sürün szakad. — Add meg magad! A vágtató futárnak Büszkén hangzik át hozzájok szava — Rövid a válasz. Vidd hirül uradnak: Mi meghalunk, hogy — éljen a haza! S elvérz'enek ... de még ott leng a zászló, Feszítve tartják az edzett karok. Kéz-kéz után nyul ki az ifjú hősre — — El nem veszed, a mig meg nem halok! Szikrákat hány a gyorsan villogó kard, * Hogy a tusában egy- a máshoz ér . . Majd — elbukik, nyilt homlokán sebet kap, Melyből gyöngyözve hull a honfivér. — A hós — fogoly lett, — szűk börtön falak közt Köszönti lázas álmát — ébredés. Kardjához nyu! . . de csak helyét találja . . Fel kelne . . hajh! de most ez oly nehéz. — Fiuk — előre! . . Avagy mit beszélek . . Emlékezem . . . már ismerős e hely, — Nyugodjatok ... a rab békén kiisza Mely csordultig áll — a bürök kehely. Isteni segítsd meg elhagyott hazámat Tekints le rá igazság istene! Adj diadalmat e szent küzdelemben, Midőn a fél világ tör ellene. A tépett zászlót zöld babér körítse Szálljon rá a győzelmi glória: Oh vedd egedbe esdeklő imámat! Édes lesz igy honfinak halnia. — Dübörgő léptek közt a zár csikordul, Mogorva hang szóllitja: jer velem. De jól vigyázz, mert a kihez vezetlek Élet-halál ura, a fejedelem. § megindul némán. Zajgó térre érnek ftoi már trónján ül a gőgös király Előtte szolga lelkeknek csoportja Fényes ruhában fejbólintva.jár. — Hát nem hajol meg fickó, szolga térded Le a porig, hol a föld férge mász? Hát — az a fej? kissé magasan hordod, Nem jó helyen áll, le veszik vigyáz: — Leüttetem! mert már boszant e játék. — Az ifjú mint márványszobor ugy áll. — Király, végezz velem, s aztán öless meg, Jól ismer engemet már a halál . . Ott — a szabadság dicső harczmezöin Olyan sokszor találkoztam vele: A zászlónak — mit tőlem el vevétek Véremmel van befestve a nyele. S nem fáj e sebnek égő lüktetése, Melyet orozva ejtett a gyilok: Hisz, a szabadság felkent Golgotháján Feltámadásra várnak a sírok! Nem kérek én kegyelmet, el se venném, Lánczot, békót nem tűrne meg karom: Legyen szabad az emberi mint az isten Teremtél, nem tányér nyaló barom. És eljön, hidd meg közéig már az ünnep: Megzendül a győzelmi harsona, Testvér-testvért Ölel e föld határán: És porba hull a trón — a korona! Oh! jöjjön*ünneped világszabadság! — Most egy sikoly hasítja a leget! Szét szórt hajával setét gyász ruhában Egy nő rohan. — »Kiraly kegyelmedet*! Óh! add kegyelmed! nézd mily ifjú arcza: Én szültem öt. . hisz egyetlen fiam .. Nemvétkezett. . hogy a hazát szerette: Kegyelmezz! .•. A király szóll: »nincs olyan!« S munkához látnak a buzgó poroszlók. Anyjának — csókot int az ifjú hős . . Az anya nézi — nézi megmeredten; — Isten veled fiam! de légy erős; Ne lásson könyet ragyogó szemedben E vérszopó, e gyilkos keselyű: Kit, verjen isten mind a két kezével, S legyen az édes — neki keserű!. . — És sujt a bárd . . . velőt rázó sikolylyal Az anya arczán vad kaczaj fakad: Majd össze rogy őrjöngő kinja közben, S a fájdalomtól szive — megszakadt — A királyt gyötri kinos, rémes álom; De minden istenadta éjjelen: Kezében — fiának vérző fejével Előtte az örült nő megjelen. Reszketve fekszik ágya bíborában, Körötte száz csatlós fegyverben áll, . Ha száll a légy — az is fülébe dongja: Átok reád te vérszopó király! — Setét éj van, fény reszket a terembe — Ijedten ugrik álmából: — miez ?! — Nyugodj meg felség, a győztes sereg jő Fáklyás zenével, onnét száll e nesz. Figyelj a trombiták harsány szavára; Hallod a dob, milyen szépen pereg.. ? — Hah! árulás! . jól ismerem e hangot Végünk!. . be tört a lázzadó sereg . . S vaczogva döl a dagadó selyemre, Almában ismét látja a »tejet«: Szett szórt hajával — setét gyász ruhában Amint zokog a nő; »Kegyelmedet!« — Űzzétek el! máglyára a boszorkányt!. . — Nyugodj király, őrizzük e helyet. Nyugodna hajh! de nem jő édes álom; Elűzi a rossz lelkiismeret, GUADALUPE. Biller Klára után: ETELKE. (Folytatás.) Mialatt a két leányka igy beszélgetett együtt, a posta egy levelet hozott Mateosnak. »Jose apó* kiáltá a levélhordó s ä levegőben himbálta a levelet, — »messziröl jön ám ez s hát ha tele van aranynyal ? mert ajánlott levél ám! akkor tudod ne feledkezzél meg arról, hogy a levegő szomjassá teszi az embert!« Mateos nem értette el a tréfát, épen nem volt olyan hangulatban, hogy másokat óhajtson boldogítani. Húzás napja volt és az érdemdús hadfi ma ís hiába reménykedett, a főnyeremény helyett csalódást hozott a sors számára. Még egyre a levél pecsétjét bámulta, midőn a levélhordó megsokalva a sok várakozást, már régen az utczán járt. Félt felbontani a levelet s midőn végre mégis fel törte, akkor meg elolvasni nem merte, félt azoktól az irott betűktől, mintha bántani akarnák. Lassan, — az olvasás különben sem lévén kenyere, betűzni kezdte végre. »»Igen szeretett feledhetetlen barátom!«« »Feledhetlen ?!« emlékező tehetsége csak a szökő évekre lehet neki beosztva 1« dühöngé magában Mateos. Es mielőtt tovább folytatta volna, az ajtóhoz sietett s bezárkózott, mert hátha Lu rajta kapná, ö nem tud az üzletről semmit. Domingo az öreg jegyző, régen a más világon van már, az akkori jóbarátok is mind elköltöztek innét. Az aláírást helyettesítő keresztvonás épen olyan mint a minő a Caneló által csinált szerződés alatt áll, semmi kétség a levél töle jön. Szegény öreg szive hevesen kezdett dobogni. Pénz, — irgette, forgatta a borítékot még egy szer — nem volt benne. Hát akkor minek írni ? Mint rendesen az olyan emberek, a kiknél szokatlan dolog a levél kapás, eszébe sem jutott, hogy megtalálja ott az előtte levő sorokban kérdésere a választ s tovább tépelődött mi vitte Canelót .az irásra, ha egyszer pénzt nem küldhet ?« Végre magához tért s tovább olvasta. »»Sok keserves időt éltem s ha mindez ideig nem osztottam meg veled az igért nyereséget, annak az az oka, hogy nem volt mit megosztanom. Ez az ország nem olyan igen rosz, ha az ember meg gondolja, hogy mi minden jó megterem itt, különösen pompás dohány levelek. Csak olyan igen tüzesen ne sütne a nap; azok a sugarak kiégetnek az emberből minden bátorságot. — Pénzedről annyit irhatok, hogy az bizony majdnem mind el kelt az ide utazásra; megérkezve kórházba szállítottak, s az ott tartózkodás diját ki sem futotta a még megmá14