Pápai Lapok. 12. évfolyam, 1885

1885-02-15

M.egj elexiilc Mi «den v a s á r u a p. Közérdekű sürgős közlésekre koronkint rendkívüli számok is adatnak ki. Bérmenleilen levilek, csak ismert keséktől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. A • lapnak szánt közlemények a lap SZERK. hivatalába (ó - k o 11 égi um épület) küldendők. 1 PAPAI LAPOK Előfizetési cLijals:. Egy évre 6 frt. — Félévre 3 frt. Negyed évre 1 frt 50 krajezár. Egy szám ára 15 kr* \ HIRDEfÉSEK I hasábos petitsor térfogata után 5 kr, nyilttérben 25 krajczárral számitqinqk. Bélyegdij mindig külön fizetendő. Az előfizetési dijak, s hirdetések a lap KIADÓ hivatalába (ref. főiskola nyomdája) küldendők. Pápa város hatóságának és több pápai, s pá p a vidéki egyesületnek hivatalos közlönye. Palóc-világ. — Tanulmány. — A palóc-kérdéssel a jelen század első három-négy évtizedében több előkelő tudósunk,,ex professo" foglalkozott. A historikusok, kiválóan Fejér György a kunnal azonosnak vették; mig a szomszéd népek forrásai azt gyanították, hogy a palócok valamikor a waräg-korban orosz uralom alatt állottak, s azt az ó-skandináv-kodexet, melynek címe -»Igor hadjárata a palorcok ellent ma is tanítják a moszkvai egyetemen. Magyar kútfőkből közönségesen a szent László koráig vezetik vissza a palócoknak beköltözését —, de ez sokkal régibbnek látszik, sőt valószínű, hogy a honalapító Árpád a Mátra és Karancs tövében már ott találta őket; mert hisz a palócok Klaprőth Gyula szerint már a 996 esztendőben szerepeltek; ez a nép, amely ma a társadalmi fejlődésnek oly alanti fokán áll. S ethnografiai szempontból épen ez a körülmény nevezetes. Embertani és néprajzi adatok szerint a kun egészen más néptörzs lehetett, a mire a történészek kevés tekintettel voltak. Hogy furcsán beszélnek, Timon Sámuel szerint különösnek épen nem lehet venni, mert az már akkor idegennel volt keverve, hátha ma bírálja meg az ember őket. A magyar törvénykönyvben nem fordul elő a palóc sehol, amire szükség nem volt soha, mert ha a székely Erdélyben mint nemzet szerepel, annak oka abban keresendő, hogy ott a magyar is meg a szász is a közjognak kardinális fogalmát képezte. Béla király névtelen jegyzője magát a palóc földet oly részletesen ismertette, aminövel hazánk más vidékéről III. Béla korából, de későbbi időből sem igen dicsekedhetünk; s e miatt nem egy tudós jött arra a véleményre, hogy maga a ^Névtelent is palóc volt s aligha nem az egri püspök Cletus. De sőt a nyelvészek szerint a halotti beszédet, a »Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc« kezdetű u. n. Pray-kodexet is a palóc földön szerzettek s Horvát István azt hiszi, hogy ha Révai a nagy, nem lett volna tekintettel ennek a magyarázatánál a palóc nép nyelvének a természetére, érdemileg soha meg nem fejtette volna. Nagy becscsel is bír ezért minden palóc nyelv-buvárra az >Elaboratior-grammatica hungarica.« Csakhogy biz abban a régi jó világban a palóc még se irni, se olvasni nem igen tudott; olyan pallérozatlan volt az az egész középkorban, mint az Arany »Toldi«-jának mintaképe, melyhez a költő az alakot, mint tudjuk, az IIlosvai alakjától kölcsönözte; a kiről mint a népmonda is tartja Nagy Lajos vagy Hollós Mátyás előtt »Nyomorudat félkezével kapta vala, Buda felé utat azzal mutat vala.« A néphumor tehát már ekkor is ilyen »kézzel foghato« alakban nyilatkozott itten. Hogyne? hisz az eredeti palóc-földnek ma is három középpontja van, az egyik Péierfalún, Gömörben, a másik Somos-Újfaluban (Nógrád), a harmadik Maconkán Hevesben; hogy ezek közül melyik az igazi ki tudná megmondani. Hoszszas kérdezősködések után egyszer megmagyarázták e sorok írójának, hogy azért van a világ közepe Somos-Ujfaluban, mert ott egy patak észak felé foly, legalább egy darabra; mig aztán az útját megváltoztatja. A néphumor olyan itt, ahol még a koldus is csúfolkodik, ha alamizsnát nem kap, mint Kazáron, mikor egy asszony elutasította »ne is adjon nektek az Isten ezen a nyáron se esőt se harmatot . . .« — úgy mond — amit az öreg úgy magyarázott meg, mikor ez átok miatt vallatóra fogták, hogy iám 1 a minap a vizslásiaknak olyan harmatot adott, hogy levitte a bölcsöt gyerekestül Pásztohára ! Azóta kapott hírre a >vizslási harmat.« Rá is ért a nép az élcre mindig jobban, mint ma; nem járt oly tömegesen az alföldre dologba, mint most, hanem »haspecket« feküdt a szapon, s ha tökmagot tisztithatott, hát boldog volt. Az igények ma fokozottabbak. Az egyes családokat most is »had« elnevezéssel illetik mint Egyházas Báston, ahol a •»Mede« hadja nKöböh, s Tukarcs« és »Csajkán osztályokba szakad. A palóc a házát, gazdasági és háztartási eszközeit, fehérneműjét, bocskorát stb. maga készíti, más házi ipara alig van. S ha volna, nem tarthatta volna fenn azokat a régi reminiscentiákat, amelyeket ha nem is a pogány korba, de a keresztyénség első századaiba lehet visszavezetni. Házát is két olyan oszlopra építi, melyek közül az egyik a »Bál Isten« emlékére a bálvány, mig a másikat a keresztyénség tiszteletére a »Boldog anyám néven nevezi, tele metszve hierogliphszerü ákom-bákomokkal, melyeket se le nem oivas, se le nem ir, se le nem rajzol ma senki; csak a gyerekek csókolják sorba imádkozás után, lefekvés előtt. Pray szerint a régi hunok valamikor Chinába járatták gyermekeiket iskolába, váljon nem ott tanulták-e el emez ábrák elemeit? író eszköz gyanánt még a mult században is általáuosan a 'rovást használták s Balaskó Pált latin versben énekelte meg Bél Mátyás, amiért az általa hallott szent beszédeket és zsolozsmákat ilyen rovásokról tíz év múlva is le tudta olvasni vagy énekelni. Thuróczy és Oláh Miklós állításai szerint igy róttak a székelyek épen, még pediglen hunseytha betűkkel. Ezek szerint Gézától kezdve nyolc hosszú századnak kellett elvonulnia, hogy a keresztyén vallással átvett római, u. n. diák-írásmód a régi hun, székely vagy palóc-betüket képes volt kiküszöbölni, akikneknek nemcsak ábráik, de képeik is voltak, amint az I. András I. rendeletének 4. §-ból kitetszik, a hol ez áll: »istentelen szittya tisztelgéseket s a hamis isteneket eltöröljék, képeiket lerombolják.« A rovást, úgy látszik — a szentkuti, verebélyi cifra-botok emléke tartotta fönn, a melyeket egy-egy krajcárért vásárol a vezeklő, nagy boldogasszony napján. A palóc ha számlál, csak ötig megy; mint a régi római a maga I. V. X. L és M betűivel, amikhez egykét jelt hol hozzátesz vagy elvesz belőle; vagy, a zsidó ahol minden arabs számjegy egy-egy betű képviselője. A palócnál a hatos: öt meg egy, a hetes öt meg kettő s igy tovább. Sőt a régi világban az öregebbek közt nem egy gyönge elméjű találkozott, aki különbséget tett az egy garas meg a három krajcár között, ha vett vagy eladott valamit. Ilyen korlátolt a gondolat menete; sőt viszás, esetlen a következtetése ma is. Álljon itt izlelöül egy pár. Először látott életében hamvvevöt egy este a palóc a korcsmáros asztalán. — Ugyan kérem szeretetveő, minek valaó lehet ez a oüaó furma jaószág ? — kérdi nagy kíváncsian a koppantóra mutatva. A korcsmáros elmondja, hogy azzal veszik el a gyertya hamvát és biztatja az embert, hogy a már úgy is megnyúlt hamvat koppäntsa el. — No me terobálom! — úgy mond — s ezzel a balkeze két első ujja közé veszi a koppantót és szétnyitja: azután a gyertya hamvát jobb keze két első ujjával elvevén, azt a koppantó ládácskájába helyezi és a födelet egész illedelemmel rácsukja s fejcsóválva igy szól: — No má megkeö adnyi neki, hogy nagyon aókamatos kis szerszám. Vagy egyszer Gdszonán nagyon nagyon elszaporodott az egér. El is panaszolta baját egy asszony a kántoráénak, aki azt a tanácsot adta neki, hogy hát macskát kellene tartani. — Gondoótam is een maá erre, de aztán megint csak a jutott eszembe, hogy hát mindegy, akar a macskát tartom, akar az egeret: mind a kettőnek e?iynyi kell adnyi! A palóc phlegmája bámulatos. Egy palóc Egerben történetesen hosszú csizmát talált kiválasztani a lábára, s hogy vele egy kőben megbotlott: minden szó nélkül rátette a lábát a vágótökére s a baltával annyit vágott le a csizma orrából, amennyi fölösleges volt. E sorok irója néhány év előtt kísérletet tett a »Bezen attamaz« kezdetű u. n. kun »miatyánk«-ot a finn-ugor nyelvekkel való hasonlítás alapján magyarázgatni; akkor még nem tudta, hogy ennek az imádságnak nyelve tatár eredetű : de azt a tanulságot merítette belőle, hogy a nyelvészek mindaddig »ad abmodum« fogják a magyar nyelv természetének fejtegetését vinni, mig a provincialismus tana tisztázva nem lesz; és hogy a válaszfal végre a finn-ugor és a török-tatar rokonság között meg legyen állapítva: gyermekeink érdekében kívánatos, akiknek épen a tanáraik nem ismerik a magyar nyelv lényegét, melyet előadnak s nem átalják bizalmasan be is vallani azokat a küzdelmeket, amelyeket épen az anyanyelv oktatása körül kénytelenek kiállani. Szabályrendelet a községi faiskolák fölállításáról és kezeléséről. 1. §. Veszprém vármegye területén minden község köteles községi faiskolát föntartani és pedig 500 lakoson alul legalább fél- 500 lakoson fölül pedig legalább egy 1200 öles hold térfogattal. 2. §. A faiskola területe rendeltetési céljától el nem vonható és kizárólag gyümölcs vagy gazdasági fák, esetleg amerikai szöllöfajok terjesztésére fordítható. 3. §. Ha a faiskola talaja fatenyésztési célokra alkalmatlannak bizonyulna, a község a jáTÁRCZA. BOEÚS NAPOKBAN. I. Oh lásd, ha engem nem szeretnél Elégedett, boldog lehetnél! Virulna lelked ifjúsága, Az égető könnyeknek árja Arczod rózsáit nem hervasztaná." De mert szeretsz: boldogtalan vagy, Szépséged, ifjúságod elhagy. Szenvedsz, zokogsz kétségbeesve, Szived fáj mélyen megsebezve S nekem nincs egy csepp balzsamom reá. II. Elmúlandó minden, — édes! Mit szivünk ma üdvnek érez: Holnap az már fájdalom, Régen átélt boldogságról, Mint elhervadt szép virágról Most borúsan zeng dalom. S majd ha késő évek múlva Együtt egymáshoz simulva Olvassuk bus versemet: Szivünkben a mult feltámad És boldogság lesz a bánat, Melyet egykor erezett. A papucs-szaggató király-kisasszonyok. — Székely népmese. — Meséli Benedek Elek. Hói volt, hol nem volt, de valahol mégis volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás tengeren innét, volt egyszer egy király. Ennek a királynak három leánya yqlt^ egyik szebb a másiknál, szép, mint a ragyogó csillag mind a három. De nagy vala az ö búbánatja, — hallják-e kietek — mert ez a három leány minden áldott éjen eltünék a palotából s csak reggelre kerekedének haza. Hol voltak, merre jártak: nem tudhatá senki lélek. Csak annyit tudott a király is, hogy a leányojc minden nap ujdonat uj papucsot húztak a lábukra, s mikor másnap reggel haza vetődtek, a drága papucs miszlikbe volt szakadva. — Hej szegény világ, vetett ágy! —búsult a király, csakhogy föl nem veté a bánat, a keserűség. Szégyelte is erőst a- dolgot az ö népe előtt, mert bizony jót nem gondolhatnak a leányok erkölcséről. A sok derága papucsot még csak felejtette, pedig már a kincses kamarának is fenekére járt. — No ez igy nem maradhat sokáig, — gondola magában a király. Fogta magát s kurzust küldött az egész országban, hogy a ki meg tudja neki mondani, hová szöknek éjjelenkint a a leányai, annak adja a három közül az egyik leányát, s vele fele királyságát. De úgy fogjon akárki fia ebbe az espionkodásba, hogy karóba huzatja a fejét, ha ki nem deriti az igazságot. De bezzeg, ahogy bejára a kurzus az országot, csak ugy omlott a sok szép dalia legény mindenfelöl a király udvarába. Minden éjjel egy állott estrázsát a királykisasszonyok szobája előtt, de hogy-hogy esék a dolog — azt már a jó Isten tudja, — mikor tizenkettőt ütött az óra, erős szél lebbente meg az estrázsát, azzal leesett a lábáról, a küszöbön végig terült s azok a gonosz király kisasszonyok még jól összevissza rugdosták s úgy illantak el. . ; Már épenséggel 99 legénynek a feje került karóba. Elkövetkezik a századik nap s úgy este felé beállít egy szegény szoJga-legény a királyhoz. Hej, derék szép egy legény volt ez, olyan, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. A legkisebb királykisasszony épen kihajolt az ablakába, mikor a szegény legény az udvarba ért, még a könyje- is kicsordult, mikor elgondolta, hogy ennek a szép legénynek is karóban lesz a feje holnap. Bemegy a legény a király hoz, s elémondja, hogy miben fáradozik. — Jól van — monda a király —, te már a századik vagy, a ki szerencsét próbál, hát csak állj oda éjjel te is, ha csakugyan valóst meguntad az életedet. — Már felséges királyom, — monda a legény — egy életem, egy halálom, de a szerencsét én is megpróbálom. Azzal nyugodalmas jóccakát kivánt a királynak, kiment a tornácra, ott pipára gyújtott, s a királykisasszonyok szobája előtt haptákot állott. Elkövetkezik éjfél s hát szerelmes Jézusom, olyan erős szél kerekedik, hogy a szegény legénynek csak kiüti szájából a pipát, s ö maga is úgy ledöndült a küszöbre, mintegy csutak s olyan nehéz álom kerekedett a szemére, hogy még nyújtó padra is fektethetik vala szegény fejét. Csak megnyílik az ajtó egyszeribe, s kilép a három király kisasszony. A legidösb jót rug a legényen s azt mondja: — Kilencvenkilenc legénynek karóban a feje, a tied lesz a századik! • A középső lány jól oldalba rúgta s ugyanazt mondja. A legkisebb egy kicsit hátra maradt s mig a nénjei előre haladtak, szépen lehajolt s megcsókolta szegény legényt. Hát láss csodát! A szegény legénynek tüstént felpattant a szeme pillája. A kicsi királykisasszony a nénjei után iramodott, a legény pedig fölkelt s szép csöndesen a leányok után sompolygott. Ezek amint az udvar közepére értek a földre tapsintottak s azt mondák: — Nyilj meg föld, urad parancsolja! S a föld egyszeribe megnyillott, a leányok leereszkedtek, de még a legény is utánuk! Csak ereszkedtek, ereszkedtek lefelé, s mikor ismét földet értek, hát egy rézerdőben vannak! Csupa réz-alma termett abban az erdőben.; A szegény legény leszakaszta egyet, s hát olyant csendült az erdő, hogy majd megsüketült belé. Hátra néz a kicsi király kisasszony s azt mondja a nénjeinek: — Hé leányok, én valamit hallék! De a két nagyobb azzal felelt, hogy: — Hátam mögött sötétség, előttem világosság! — s azzal tovább iramodtak. Most egy ezüst erdőbe értek, ahol csupa ezüst körte termett, s a szegény legény leszakasztott egy körtét s zsebre dugta. Ismét nagyot csendült az erdő s a kicsi királykisasszony ismét csak monda: — Hé leányok, valamit hallék! De a leányok ismét csak azzal feleltek: — Hátam mögött sötétség előttem világosság! — s azzal tovább iramodtak. Az ezüst erdőből az arany erdőbe értek, ahol csupa arany szilva termett s a szegény legény leszakasztott egy szilvát. Olyat csendült az erdő, hogy a föld is megrengett a nagy erős csendüléstöl. A kicsi király kisasszony harmadszor is monda, hogy: — Hé leányok, valamit hallék! De a nénjei nem gondoltak vele s csak azt mondták: — Hátam mögött sötétség, előttem világosság! — s tovább iramodtak. Kiérnek az arany-erdőből s hát annak a szélén van egy rengeteg nagy fekete vár. Ebben lakott a fekete király. A fekete királynak három nagy legény fia volt, s a király kisasszonyok minden áldott éjjel, ezekhez jártak vigadozni. Mert a fekete király országából a ki egyszer ott születettt, ki nem vala szabad mennie. Belopódzott a szegény legény a király, kisasszonyok után s nagy hirtelen bebujt a gócs mögé s onnan nézte a nagy vigságot. Hej! Szűz Mária szent József! az volt csak a tánc, ahogy ezek a királyurfiakj megforgaták a királykisasszonyokat. No! nem hiába, hogy mindén éjjel miszlikbe szakadt egy pár papucs {