Pápai Lapok. 10. évfolyam, 1883

1883-07-01

^Xeejelenilc minden vasárnap. Közérdekű sürgős közlésekre orortkint rendkívüli számok is adatnak ki. Szerkesztőség és kiadó hivatal főiskola utcza 215. szám. Bérnientetlen levelek, csak is.iiert kezektől fogadtatnak ei. Laptulajdonos szerkesztő: Or. FENYVESSY FERENC PAPA Előfizetési díjak: Egy évre 6 frt. — Félévre 3 frt Negyed évre 1 frt 50 krajczár. Egy szám ára 15 kr. Hirdetések 1 1 hasábos petitsor térfogata után 5 kr, nyilttérben 25 krral száim'tatnak. Bélyegdíj mindig külön fiktetendó". Felelős szerkesztő : HORVÁTH LAJOS. Pápa város hatóságának^ több pápai s pápavidéki egyesületnek hivatalos közlönye. A tanítónők otthona. A magyar társadalom még nem telt eleget humanistikus kötelességének a nők iránt. A tömérdek nőegylet dicséretre méltó buzgalmával nagyobbrészt csak az árvák és koldusok sorsáról igyekszik gondoskodni. Ama nagy társadalmi sebek között azonban, melyek jelen viszonyaink közölt a nőknél feltalálhatók, az árván maradást és koldussá létet jó formán csak a csekélyebbnek s kevésbé fájónak mondhatjuk. Mindkét eselben köztudomású a baj, közügyeimet kelt a szerencsétlenek állapota., s nem csak a könyörületessé*);, de maguk az államlörvények is gondoskodás alá veszik őket. Sokkal nagyobbak s mélyebben sujtők azok a bajok, melyeket a fejlődő tár— sndúlom épen a jelenkorban róv a szegény, úgynevezett középosztályit nőkre, kik csaknem teljesen leheletlenül állanak a bajokkal szemben. A lönkremenéssel küzködö uri család nöi tagja, az élet küzdelmei között magánosan álló varrónő, a kigúnyolt aggszüz, s más szerencséilenek a typikus alakok a napról napra ijesztő mértékben gyarapodó társadalmi kasztban, mely bajait nem viszi ki a piaczra, s magába fojtja könnyeit, s azok igy még jobban égetők s fájdalmasak. Nem rég még voll egy halvány remény hogy e szomorú állapotokon segíteni lehet az által, ha a meglazult családi életet, uj szilárd erkölcsi alapokra igyekszünk fektetni. Sok jó akarata emberbarát, államférfiú lett ez irányban kísérletet, abban a hitben, hogy e bajok nagyobb részét csak az uralkodó valláslalanság okozza. Ma már alig vitatkoznak az ok felett, belátták, hogy a régi patriarchális társadalmi életet visszavarázsolni többé nem lehet. Az a nagy élet-halál harcz, melyet a gőzgépek zakatolása, a hivatal és állás vadászat, a merész vállalkozók bukása, s annyi más régen ismeretlen dolog jelez, ellenállhat— lanul magával ragadja a nőket is. Hasztalan hivatkozunk a családi élet boldogságára, s hasztalan mondjuk, hogy a nő első sorban jó anya és jó feleség legyen: hiszen éppen a középosztály nőinél mindinkább ritkább lesz az alapfeltétel, a férjhez menetel. Kinek vagyona nincs, sokszor van vénszüzességre kárhoztatva, s kinek vagyona van, nem egyszer kap férjet, kiben gyönyöre nem lehel. Ki ne ismerné e szerencsétlen állapotot? Ki ne tudná hogy még olyanok is, kik férjhez méheinek, a legtöbb esetben kénytelenek a feleség és anya szerepe mellett a kenyérkereset gondjaival törődni? Elmultak, végleg eltűntek azok az idők, midőn a patriarchális családi élet volt a szabály: ma is a többség még az, de talán még csak ma, s holnap már a kisebbség lesz, hogy idővel úgy tekintsünk reá mint valami kivételes állapotra. Nem tagadom, joga van mindenkinek zúgolódni ez állapotok ellen, elismerem, hogy e bajnak általános társadalmi okain kivül vannak oly kúlforrásai is, melyek az egyéni jellem hiányaiban kereshetők: de ha mindez áll is, jogunk van e sorsnak nevezett társadalmi állapot által sújtott nőket kárhoztatni azért, bogy férjhez nem mentek, vagy ha férjhez mentek is, boldog családi életet nem alapitoltak? Nem, ismételve nem, a nők, a gyenge tapasztalatlan lények, a legtöbb eselben nem okai, hanem áldozatai a viszás helyzetnek. S ha okai volnának is, némuljon el a fájó könny elölt a szemrehányás, s nyújtsuk nekik a gyámolító kezel; az árvák és koldusok nem oly nyomorultak, mint az elhagyatott nő, ki már meglatiull érezni s elég műveltséggel bir, hogy a boldogságról fogalmat alkosson magának. Nincs olvasóim közölt senki, kinek ily szórnom állapotokról nem volna tudomása. Nem oly ritkaság az többé. Hiszen csak ha a hivatalos adatokat tekintjük is, a népszámlálás alkalmával 29476 nő élt alamizsnából, 792.934 volt özvegy. 7.366 elváló, — s ez a legszomorúbb 118 461 magát harmincz évesnél idősebbnek valló vén leány. Nem százakra, sok, igen sok ezerre megy azoknak száma, kik a társadalom gyámolilását igénylik. Ne higyjük, hogy e gyámolilás szükségkép s mindenkor pénzsegélyben áll. Az elhagyatott nő, a családi boldogság élvezetétől örökre megfosztott leány, többet is kívánhat a lársadlomlól, mint az árva és koldus, mert többet vesztett: a kipótolhatatlan otthont. A humanisztikus eszmék fejlődése mellett tehát a középosztály e szerencsétlen tagjairól is kell gondoskodnunk, kell, azzal a szeretettel és gyöngédséggel, melyet a szerencsétlenek méltán elvárhatnak. S ezt nem tette eddig a társadalom. A sötét közép korban, midőn a patriarchális családi élet volt az uralkodó, a világgal meghasonlott nők számára megalkották a zárdát; ma midőn a nő, sokkal több gyámolitást igényelhetne s ily menedékhelyekre sokkal többnek van szüksége, nem ügyelnek reájuk. Örömmel jelezhetjük azonban, hogy az első lépés a napokban ily irányu mozgalomra már megtörtént. Egy társadalmi kaszt kezdte meg, s tisztán saját érdekében egy meglehetős szük körben, de az első lépés mégis megtörtént. A tanítónők menedékházának kérdését ériem. A népnevelők budapesti egyesülete dicséretre méltó buzgalommal indította meg a mozgalmat, hogy egy oly jótékony intézetet állítson fel, melyben a magyarországi tanítónők, kisdedovónök, s nevelönök szükség eselén ideiglenes, s ha lehet s kell állandó otthont találjanak. A jótékony czélu intézetben magánosan álló tanítónők s nevelönök, kiknek a loyárosbnn oly nehéz lakást keresni, szobát 'bérelhetnének, keresztül utazó magános nők megszánhatnának, s szegény vagy elöregedell tanítónők nyugdijaikért, vagy beszerzendő alapítványok kamatjain állandó otthont találnának. A tanítónők „otthona" (e szép nevet választoltuk a leendő intézet számára) ezenkívül könyvtári, társas játékokat, hangverseny s olvasó termeket nyújtana a nők számára, hogy szórakozás mellett önmagukat tovább képezhessék, kölcsönző s betegsegélyző pénztárt állítana a megszorult tagok számára s elhelyező intézetet a munka keresőknek. Egyszóval az „otthon''' amennyire lehet, a családi életet akarja pótolni, s azoknak, kiket a sors e boldogságtól megfosztott, lehelő kárpótlási igyekszik szerezni. Nem oly átalános jótékony intézet ez, minőre szükség volna, de ha meggondoljuk, hogy jelenleg már 5—6000 tanítónő, s nevelőnő van e hazában, s azok legnagyobb része, a nevelönök csaknem kivétel nélkül, családlalan, világos lesz előliünk, hogy a szép eszmének ily szük körben megvalósítása is helyes volt. Söt talán helyesebb igy. A közép osztály szegénysorsu női előtt ma, mint önálló kereset, épen a tanítónői s nevelönöi pálya a legkedveltebb, s e pályát választják legnagyobb részt azok, kiknek családi éleiét a kegyellen sors széttörte. Sok, igen sok titokban hullatott könnyet takar el az az elhatározás midőn a leány vagy özvegy asszony a tanítónői pályára lép s e pálya nehéz, lélekölő napi munkájával, s a nők előtt még szokatlan nyilvánosság bajaival nem olyan, hogy a legtöbb nőnél megnyugvást nyújtson. Méltányos, s szükséges azt ily jótékony intézetek állal elő-' segíteni, helyes és czélszerü volt az önsegély eszméjét ott ragadni meg, hol az értelmiséget s némi vagyont az önálló nők közölt legbiztosabban lehet feltételezni. A tanítónők otthonának ügyét a fővárosban igen sok kiváló társadalmi állású nő s férfi karolta fel s közelebb egy országos nőegyletét is akarnak alaküani, mely az ügyet rendszeresen fejleszsze és erősilse. Nem kételkedünk, hogy a mozgalomnak sikere is lesz. Meg is érdemli a pártfogást, nemes és észszerű eszme, melynek hasznos gyümölcsei egészen nyilvánvalók. Mindenki, ki ez ügy pártolása végeit Zirzen Janka lanilónöképezdei igazgatótól (Budapest sugárút 79) nyerhető utasítások alapján gyűjt egyesületi tagokot vagy adományt, a létesítendő tanítónők ollhona javára, érdemeket szerez, mert a társadalom egy kiváló hajának megorvoslásában működik közre. Nen kételkedem, bogy e lapok olvasói közölt is sok barátja lesz az eszmének. Nincs senki e hazában, kinek rokonai, vagy közel ismerősei közölt ne lelt volna egy szerencsétlen magára hagyatott nő. Ki látta ezek könnyeit az örömmel fog csatlakozni azokhoz, kik e könn}

7

eket letörölni igyekeznek. A magyar társadalom nemes munkához fog a tanítónők otthonának megalkotása által, régi kötelességének akar eleget lenni; elvárhatjuk, hogy e munkában mindenki, tehetségéhez képest, részt vegyen. György Aladár. Körlevél a járások szolgabiráihoz, valamint Veszprém és Pápa r. t. városok polgármestereihez. A magán hirdetmények, megrongálása, vagy leszakitása, illetőleg eltávolítása a magyar büntető törvénykönyvek intézkedéseinek tárgyát nem képezi és igy azok, a kik a magán hirdetményeket letépik, megrongálják vagy eltávolítják nem is büntethetők, söt az ily jogsérelmek legtöbb esetben eredménynyel polgári útra sem vihetők. Jogállamban azonban meg nem engedhető, hogy a magán hirdetmények is bárki által mégrongáltassanak, vagy eltávolitassanak. Ezen viszás állapot megszüntetésének czéfTARCZA. Szerelmem te7igerének hableánya, Ki ábrándozni hivtad lelkemet, Hová tűnél? a távol köd homálya, Mely hüs bereknek árnyán rejteget? Hová tűnél.! miként bús hattyú, lelkem Zajgó hullámokon bolyongva jár; Vihartól űzve keres fáradailan S hiába! többé fel nem talál. Jer ! látogass meg lázas álmaimnál Ha már úgy ébren ?iem lehetsz velem, Hozz balzsamot e sziv sajgó sebére: Melyet ütött a fájó szerelem. Hajolj le rám lelkemnek gyöngyvirága Kiért szent lánggal ég e didt kebel... Kinek nevét vágygyal sóhajtja ajkam Mig kinja közben végsőt nem lehel. Setét szemednek tündér éjjelében Hagyj elmerengnem ujjólag megint: Melyből a boldogság ragyogva égő Csillaga, felém csáb varázszsal int. És óh! engedd, hogy kebled szűz havára Édes gyönyörrel fektessem fejem: S mig ajkam-ajkad bíborán pihenne: A multak üdvéről álmodj velem! A multat — éh: e bűbájos világot Hadd bolyongom még egyszer át veled! Jer, és kövess — kezed karomba Öltve, S vállamra hajtva fürtös kis fejed. Ott int felénk a lombtakarta ösvény, Aog hárs tövén a zöld moháju pad: Hol egykor önfeledten csokra nyilva Yallott szerelmet édes ajakad, — Nézd, az a csillag őrködő szemével Azúr hónából most is ugy ragyog. Hallgasd a csermely méla mormolását: Szerelmet súgnak az ezüst habok Figyelj a zengő csattogány dalára: Mely mennybe száll, mint szent ahleluja. .! Csak rajtad áll óh! hogy ismét kinyíljon Az üdvösségnek éden kapuja. Jer! látogass meg lázas álmaimnál E sziv minden fájdalmat elfeled. S majdan szerelmed rengő bölcsőjében Ringasd álomra sebzett lelkemet... Szoríts magadhoz liliom karoddal, Öleljenek a bársony kis kacsok.! Reményeim haldokló angyalát, uj Életre kelti, ajkadon — a csók. So ós Lajos. EGY KIS UTAZÁS. +) — Rajz. — Irta: Hevesi József. Két láda volt útra készen: egy kisebb és egy nagyobb. Az első Békésy Lorándé volt, a másikat pedig fiatal felesége gyömöszölte össze. És ezenkívül semmi, de semmi podgyász nem várt az elszállításra, pedig asszony is utazott. Hanem hát falura voltak menendök. Falura, igénytelen, szerény emberek közé, kik nem tekintenek a kabát gallérja alá, hogy megnézzék a czéget, melynél készült és nem keresik, hogy vájjon ez vagy amaz a ruha Monasterly és Kuzmik, a divat istennőjének (ha ugyan a paradicsomi kostümben járó földöntuliak ilyenre is szorulnak) felszentelt csarnokából került-e elö! Falura igyekeztek, a természet kies ölére, •) Mutatvány az írónak közelebb megjelenendő „A kandallónál" czimű önálló kötetéből, melyet előre is ajánlónk t. olvasóink figyelmébe, Sxerk. régi kedves ismerősökhöz, kiknek a férj beakarta mutatni a kis menyecskét, a csörgő patakhoz, az illatos mezőkhöz, a lombos madárdalos erdőhöz, jámbor egyszerű emberek közé, kik mindannyian látták az ö gyermekkoruk lezajlott napjait, ismerték édes múltjuk feledhetlen emlékeit. Ide iparkodtak türelmetlen, vágyó szívvel és lelkük már előre röpült a vágy szárnyain, mig a lomha anyag: testük kénytelen volt a gyorsszárnyu képzelet helyett beérni a gözparipa nehéz tömegének dübörgő forgásával. Ködös reggel volt, hogy a vasszörnyeteg kínos sivítással kitámolygott a még alvó fővárosnak köszénfüsttöl és siketitö tompa zajjal telitett üveges indóházából, de még a vaskocsik zakatolásában is hallani vélte Loránd a saját és kis felesége szivének hangos, harmonikus dobogását. Utaztak! Ah milyen boldogság utazni kettecskén, idegen, ismeretlenek között, kik nem háborgatnak minduntalan köznapi kérdésekkel; kik nem firtatják viszonyainkat s nem alkalmatlankodnak boszantó unalmas dolgokkal. Loránd tekintete találkozott a kis feleség tengermélységü azúr szemeivel s a belőlük kisugárzó édes öröm azt látszék mondani: — Milyen boldogság utazni kettecskén — egyedül! Köd borongott a tájon s sürü fátyollal takarta el a természet szűzies arczát. De egyszerre a keleti hegyek gerinczén vékony tüzszalag kigyózott végig, á köd oszolni kezdett, az ég szőnyege halványodott és elpirult mint a „kirabolt szűziesség orczája." Napkelte volt. Rég élvezett kedves látvány! A napkirály előre küldte arany vesszejét, aztán megjelent maga is lassú méltósággal, vakító fénypompával. A vonat zakatolva röpült tóva, s utasaink elragadtatva bámulták á természet szépségét. Érezték, hogy fásul keblük a nagy, szabad, dicső természet láttára, melynek viruló ékes fején ott ragyogott a nyárnak minden disze, virága. • . Mintha csak magát a tavasz tündérét látták volna szép szűz kecses mosolyával, virágos öltönyével, koszorús fejével. Pacsirta röpült föl a zöld mező bársonyos füvéről s ugy ringatózott az immár' kitisztult, hömpölygő léghullámokban. Mily tenger-érzelemnek kell kis' szivében lakni, hogy abból ilyen lelkes dal fakad. És amint fönn röpködött az illatos, éles levegőben, a fiatal pár lelke, is „vele szállt dalolva" s ők megérték, mit zokog el kis szive a nagy szabad természetnek. S lelkük vele ujongott, vele röpdösött az öröm, a boldogság miatt. A vasparipa pedig iparkodott utolérni

; a képzelet szárnyait és lihegő ércztüdövel fújta ki magából a gözlehelletett. A fiatal pár elmerengve nézi a kedves vidéket, mely mindjobban ismerőssé kezd válni előtte. Itt, e gombos torony kelt föl bennük emléket; amott, arra a kunhalomra ismernek rá. Ösmerös kis falvak, rég látott népviselet, rég hallott tájszólás, oh mindez hevesebb dobogásra I:iszteti a szí vöket és érezteti velük, hogy immár közeledik az a kies kis falu.; bogárhátú házaival, hova ők tartanak. " Éppen most sietnek el a „hármas" határ" mellett. j Ott kanyarodik a szőke folyó, melyben a a fűzfák ingóí-ringó ágai fürödnek. : Ott látszik a „puszta torony/', ez.. a. régi rom, mely regéket 'beszél a török világról és ott az a kis bádog torony, mely oly fényesen" veri vissza a nap sugarait. . . ... "..*.'..• * Merengésükből hosszú, éles fütty rázza fel őket. Czélnál vannak. Az indóháznál kocsi vár reájuk.