Pápai Lapok. 9. évfolyam, 1882

1882-12-31

A kedvezmény — a mely még megállapítva nincsen ugyan — remélhetőleg oly tekintélyes lesz, hogy azok részérc a kik jövőben mint egyleti tagok fognak biztosítani, a tagsági dijat minden esetre pótolni fogja s a gazdasági egylet tagjai által befizetett biztosítási díjakból egy rész a biztosító társulat által az egylet pénztárába befizettetvén, ez czéljának elérésére nagyobb anyagi erővel fog rendelkezhetni. Ezek előadása után, miután erős meggyőződésem, a miben csalódni nem fogok, hogyha megyei gazdasági egyletünket támogatjuk, az említett előnyökben a veszprémmegyei gazdasági egylet is és igy követve a megye községei és lakossága részesülni fognak, a törvényhatósági bizottság 578/1883. szám alatt hozott határozatára való hivatkozással felhívom a czimet, hogy jelen rendeletemet összes községeivel közölvén, hasson oda, hogy azok, mint község, mint erkölcsi testület az egylet tagjai közé belépjenek s a községi lakosok is minél számosabban beiratkozzanak. A czim közreműködését a gazdasági egylet és igy községeinek jól felfogott érdekében annál inkább elvárom, mert a mellett, hogy a csekély 3 forint tagsági díj a községi épületek olcsóbb biztosításánál már fedezetet talál, a gazdasági egylet képessé lesz a törvényes támogatás által arra, hogy hasznos működését a megye gazdászata érdekében minél tágabb körben megindíthassa. Veszprém, 1882. év deczember hó 21-én. Véghely Dezső, alispán. lás kimutatásba foglalja és a t. szolgabíró ur által aláirtán hozzám 1883. évi januárhó 15-dik napjáig minden bizonynyal terjessze be. Az igy beszerzendő adatok alapján a biztosítási ügy vármegyéuk területén való állapotának mig egyrészt hü képét tárhatom föl, — addig más részt fent jelzett intézkedéseimnek megindítására nézve is biztos alappal fogok rendelkezni. Kgyanezen idő alatt várok jelentést arra nézve is, hogy az egyes községek tulajdonát képező ingatlanok, mely társulatnál és minő összeg erejéig vannak biztosítva. Veszprém, 1882. évi deczember hó 11-én. Véghely Dezső* alispán. Körrendelet a járások szolgabiráihoz. A közigazgatási leendők vezetése közben arról győződtem meg, hogy a biztosító társaságok működésének éber figyelemmel való ellenőrzése nem csak a nagy közönség jól felfogott érdekének szempontjából, de az eljárásában nem kifogásolható, sőt teljesen megbízható társaságokra való tekintetből is igen kívánatos. Köztudomású dolog, hogy a biztosítás altul anynyira érdekelt közönség igen jelenteken)' része a biztosítás iránt sajátságos ellenszenvvel viseltetik. Tény az is, Vogy némely társaság mozgó ügynökei a járatlan közönség rovására túlkapásokat követtek el s követhetnek el és igy a biztosításra különben őszintén hajlandó lakosságnál is a legerősebb elkeseredést keltették föl, s kelthetik föl. Feladatommá tettem, hogy mindkét irányban és pedig eredménynyel intézkedjem. Vármegyénk területén a biztosifás; az annyira üdvös tömeges biztosi'ás ügyét meghonosítani kívánom. Intézkedni szándékozom azonban más részről a némely társaság által eddig elkövetett visszaélések megtoroltatása iránt is. Ezen feladataiul sikeres megoldásához hiteles és részletes adatokra vau szükségem. Felhívom tehát a t. szolgabíró urat, hogy járásának minden községében, az il'ctó elöljárók szigorú utasítása mellett, arra nézve, hogy: a} a községi és pusztai lakosok, illetőleg birtokosok a folyó év végéig élet-biztosítást, tüz- és jégkár ellen való biztosítást eszközőltek-c? és mely társaságnál eszközöltek. b~) A községben és a hozzá tartozó pusztákon a folyó évben melyik társaságnak ügynökei, esetleg mozgó ügynökei jelentek meg és minő eredménnyel? c} A községben van-e valamely társulatnak ügynöksége * ha — igen, hány? é« név szerint kik az ügynökök ? — hitelen adatokat szerezzen, ezen adatokat tábSzilveszter napján Az óra lejárt, rémesen üti el a tizenkettőt, nem mintha az utolsó ütésnél megállni akarna, óh nem, ismét tovább ing, mutatva az emberek által szabályozott és mértékre szabott időt, azon időt, mely áll és örök, csak mi közeledünk mindennap egy lépéssel, — előbbre a — sirfelé. Mi emberek, a kik a természet erőit korlátok közé szeretjük szorítni és azt szabályozni, az időt is felosztottuk, de azért a 365 nap befejeztével sem szűnik az meg, sokszor el kongja a tizenkettőt, sokszor, mindig, örökké, még akkor ís lesz idő, ha már emberek nem lesznek, s az óra nem mutatja a hányat, a naptár nem jeleli a mikort, — még akkor is lesz idő, midőn már e göröngyös földteke s vele a sok miriád bolygó csillag a semmiségben enyésznek el, — mert az idő örök, és változhatlan mint maga az Isten. Tehát sokszor lesz mé»' az évnek utolsó napja, de egyszer az is — megszűnik, s nem jön vissza soha! Ismét letűnt egy év a mulandóság mély örvényébe — visszajöhetlenül! Ismét egy lépéssel közeledtünk a — sirfelé; sokan közeledtek, sokan belehulltak, s váljon mely része a boldogabb? Isten a megmondhatója! Sokan, kik sirba dőltek, vágytak még élni, kik még élnek, vágytak meghalni. S miért? Mert mig egy része az öröm, szerencse és boldogság ölén nyugodtan élvezé a jelent, várta a jövőt, — addig más része a kin és szenvedés kemény tusáját küzdé a léttel, az öröm és boldogság vesztett reményével, — melyik a boldogabb? — mindkettő boldogtalan. Mert, mig az egyik az élvek mámorából, a fénykörözte hatalom polczáról, a hir s dicsőség halmozta babérokról , a gazdagság övezte kényelem öléből, a boldogság karjai közül ragadtatott el a fagyos halálba, le a sir sötét űrébe, akkor midőn az életnek még oly rózsás képei tűntek fel előtte, midőn a jövő még oly sok boldogsággal kecsegtette, midőn halmaz kiucsekért váltott volna meg magának egy évet, vagy csak egy hónapot, oly rövid időt, melynek sokszorosát pazarul hajította el magától a gondtalan, megfontolatlan ifjúkorban, s most imát rebeg ajka egy napi lét meghosszabbításáért ahhoz, kit kigúnyolva oly számtalanszor megbántott, megsértett: az életadóhoz.— midőn lett volna kikért és miért élnie,— s mégis boldogsága közepette kellett kiköltöznie a boldogság hónából; — addig az — kinek élete az első percztól kezdve küzdés, szenvedés, gyötrelem és lelki kin, ki nem tudja mi a megelégedettség, az öröm, ki magát boldognak még álmában sem álmodja; ki előtt szerelem, fény, hatalom, gazdagság, élvezet, öröm és boldogság mind oly elvont fogalmak, oly szellemi ködfátyolképek, miket csak a felizgatott csábos képzelet szülhet egy lelki önkívületi állapotban történt rnegvalósithatlan eszménykép megalkotásánál, — az még él, | annak még bolygani kell a népek ezrei között, | mert egy hang mindig azt dörgi fülébe: továbjb, tovább! neked még élni, szenvedned kell, csak azéit, hogy megtanulja rajtad a világ: »Minden boldogság, csak születni nemin . . . . J . . . Egyik boldogtalan, inert nem élhetett tovább, másik boldogtalanabb, mert még nem szabad meghalnia, nem költözhetik oda, hol nincs többé fájdalom és bánat, hol a szívnek megszűnnek vágyai, s hült kebelre talál az irigység kígyója, hol biztos a menedék minden baj elöl, hol vigasztalás vár'a szenvedőre; mert ha enyhületet nem nyújt sem nő, sem barát, ha a sziv elfárad küzdései között, ha az ész véghatárt ért okoskodásaiban, ha a léleknek kidöledeznek ápoló támaszai, — eljö a közös nagy álom, s mit senki nem ad, a békét, nyugalmat megadja Ismét egy lépés a sír felé! Ennél a lépésnél mindenki megáll, gondolkodik a megtett út felett, számba veszi lépéseit, váljon hányat telt az erény és becsület rögös, de boldogító utján, — hányat azon, mely a becstelenség és élvek mámorán keresztül a bün fertőjébe temet ? megtette-e kötelességét, mit tőle Isten, haza és emberi méltósága megkíván ? vag)- a lelkiismeret kínzó tudata mardossa-e keblét, mely ellen a tiszta, nyugodt öntudat harezra kelni készül? s váljon jövőre elég erősnek erzendi-c magát a kínzó öntudat csatáját megvívni s azt legyőzni, s igy az ismét eljövendő lépés rnegtcvésénél büszkén, felemelt fővel tekinthet-e a múltba ? Most minden ember a múltba tekint vissza, elmereng kedves édes emlékein és újra átéli emlékezetben az élvezett örömöket és boldogságot, s keble kéjérzettöl dagad, — de fájó érzés fogja el keblét, ha tán reményeiben sokszorosan csalatkozott, s annak visszaidézésénél a fájdalom kínzóbb, a gyötrelem szenvedésesebb, — kinek melyikben volt része: — ki tudja? Hogy a bizonytalan, kétes jövő mit hoz számunkra, örömöt vagy csalódást, boldogságot vagy bánatos szenvedést? azt mi halandók felfogni képesek nem vagyunk, : zt a mindenség sötét leple takarja el szemünk elöl; de született velünk egy érzemény, mely a bölcsötöl a siiig kísér, mely a jövőt a sötét gondolat mellett rózsás képzetekkel hozza kapcsolatba, mely, ha minden elhagyott is, ez ellenünkre i-, velünk s mellettünk marad: a remény; jóllehet, ezen érzelem is megtagadtatik tőlünk bizonyos érzetek behatása következtében, de csirája, mely a szív, a lélek mélyében elrejtve van, nem száradt ki egészen, mert még közel a kétségbeeséshez sem hagyja el az embert; s habár hit, szerelet, öröm, megelégedés, fájdalom és minden, mi az emberi lélekkel közös, elhagyják is, a remény az, mely a mindent vesztés tudatával még számára fenmarad és kiséri a síric Es mégis ezen érzelem az, mely legtöbbször mcgcsal bennünket, mert ez késztet arra, hogy sokszor elérhetlen czél után vágyakozzunk, s ha azt, mi eszményünk határa volt, elérjük, tapasztalni fogjuk, hogy vágyaink hónából száműzettünk, mert a valóság mást adott, mint mit kép. zeletünk elénk rajzolt, — s ily folytonos küzdés, elérhetlen vágyak u' ' . törekvésekben töltjük el életünket a nélküi, nogy a tiszta öröm, nyugodt önérzet- és lelkiismeret szülte egyszerű, keresetlen megelégedésben kielégülést nyernénk, s nem marad más hátra, mint siratni vesztett multunkat, kesergni letűnt életünk felett, s végre egy kinzó nondolat és egy szüle, rideg sir, a jövő élet boldog reményével Jobb jövőt nem kívánhatok, úgy is hasztalan, — de iparkodjunk úgy élni, hogy gyakran meggondolhassuk, miszerint e rémesen hangzó s az évet bezáró tizenkét óra talán utolsó lehet nekünk; — nyugodjunk meg azon, mi a végzet könyvében irva van, vagy mit a magas egek felettünk elvégezének, mert azt semmiféle hatalmas szenvedély rohamos erőszakával kivívni nem lehet! Nagy Anlal. Veszprémből. — deczember 30-án. Mint örömmel értesülünk, a megüresedett kanonoki stalluenra dr. Jánosi Ágoston, sok éven át püspöki titkár ur neveztetett ki. Ezen I szerencsés kinevezés általános örömet keltett mind í a helybeli, mind a vidéki közönség körében. Szivi bői gratulálunk ö nagyságának! 1 Forintos István ur ö nag)'ságát névnapja : előestéjén a helybeli dalárda serenáddal tisztelte i meg, mint a dalárda védnökét. Babay Kamilla kisdedóvónü igen szép és sikerült gyermek ünnepélyt rendezett karácsony estéjén. Az ünnepélyen megjelent br. Fiáth Ferenczné ö nagyméltósága is. Igen meglepők voltak a kis fi és leány gyermekek karácsonyi versecskéi, melyeket vallás különbség nélkül énekeltek, s az a jelenet, midőn a kis Jézus jászolát kis élő angyalkák, készített szárnyaikkal vették körül. Az ünnepély végeztével történt a karácsonyfáról leszedett ajándékok szétosztása. Mozgalom indult meg városunkban, amely iránt a nyugoti vasúttársaság igazgatósága nagy rokonszenvvel viseltetik. A mozgalom czélja az, hogy Veszprém városa gözerejü vasúttal köttetnék össze a mostani veszprémi, jobban mondva jutási vasúti állomással. Valóban czélszerü volna, ha már kezdetben kifelejtették városunkat, legalább most egy rövid szárnyvonallal kötnék öszsze, mindjárt nagyobb lendületet adna a városnak, kereskedelmi szempontból is. A magyar nyugoti vasút igazgatósága Veszprémben szállító hivatalt létesített, mely működését 1883. január i-én kezdi meg, és a magyar nyugoti vasútnak s az osztrák-magyar vasutaknak állomásaira, valamint külföldre való szállítás végett minden nemű gyors és teher-árut elfogad; ugy szintén ilyen áruknak rakhelyükröl a veszprémi pályaudvarhoz kiszállítását is átvállalja. Kolozsváry József megyei főjegyző ur mult csütörtökön megye bizottsági taggá választatott városunkban. sokáig azért, hogy a legény szája az ö ajkához ért? Hisz a kik egymást szeretik, Azok közt gyakran megesik. Sőt miéit ne adná vissza is a csókot szeretőjének, mikor ez biztosítja őt, hogy csókja «nem esik hiába« ? Még csak a csók és ölelés után jutnak a szerelem mélyére, és itt következik aztán azon elragadtatás, melyben a legény szerelmesét babájának, galambjának, rózsájának, gyöngyvirágjának, liliomnak és egyszóval mindenének elnevezi. De azért a szerelem hevében sem feledkeznek meg a tiszteletről, melylyel egymás iránt tartoznak. A legény aggódva vigyáz arra, hogy szerelmük kedvese jó hírnevének meg ne ártson. Ugy élek én a rózsámmal, Mint a legdrágább ruhámmal, Ugy megőrizem a szennytől, Mint kedvesem a rosz nyelvtől. Ez a rosz nyelv sok keserű órát okozhat a szerelmes szívnek; azért »titkos a szerelem«, s azért »fél az árulástól." A lány egész jogosan panaszkodhatok: Még az is baj, ha rád nézek, Bánják, ha veled beszélek; Barátságból melléd ülök, Rosszra vélik az irigyök. A legény helyzete pedig valóban részvétet keltő mikor szerelmének viszonoztatása esetében is ilyenképen kénytelen dalolni: jaj, de régen állok Rózsám, kapud előtt, Nem merek bemenni Sok irigyem előtt. Ha azonban minden vigyázat mellett s daczára annak, hogy a legény »csak titokban akarta szeretnio kedvesét, a dolognak «ki kellett világosodni, o mit emésszék magukat e fölötti bánatukban? Okosabban tesz a leány is, ha a legény vigasztaló szavaira hallgat: — Hadd tudja meg a világ, Igy is ugy is hü leszek én tehozzád. Telnek a napok, bánattal vegyes boldogságban. Néha történik ugyan egy kis haragoskodás a szerelmesek között, dc az csak olyan hatású, mint nyári hőségben egy jótevő zivatar; s hogy meg ne békülne a talán megsértett fél, mikor szeretője oly szivrehatóan kéri öt: Ne haragudj kedves rózsám sokáig, Tied vagyok, tied leszek koporsóm bezártáig. Talán el kell válniok egy időre? Együtt maradnak mégis gondolatban. Három éjjel nem aludtam, Mindig rólad gondolkoztam; Negyediken elaludtam, Akkor is rólad álmodtam. Aztán a »postalegeny sipja« is csak küld némi vigasztalást a magára maradt szeretőnek. Barázdában szépen szól a pacsirta, Levelem jött, régi szeretöm irta; Könnyes szemmel azt olvasám belőle, Hogy a halál, csak a halál választhat el ö tőle A szerelmi frigy tulajdonkép nem is köttetik sohasem rövidebb időre, mint a koporsó bezártáig s nem is volna egyéb czélja a szerelmeskedésnek, mint hogy a szerelmesekből egy szerető pár váljék; de mikor az élet nem igen veszi számba a szerelmes szivek sóhajtásait, Istenem! nagy dolog, Ki egymást szereti, Mégis a jó isten össze nem vezeti. De még nagyobb dolog, Ki egymást gyűlöli. Mégis két vénasszony össze köszörüli. Igaz ugyan, s a népdal is azt tartja: Mit ér a hat ökör Hangos istállóban, Ha szerelem nincsen Tornyos nyoszolyában — de azért a szegény ember dolga bizony mindig csak komédia marad, az ö szerelmének a gonosz nyelvek is hamaráb árthatnak, mig egy szép napon aztáu csakugyan eldalolhatja: Szegény vagyok, szegénynek születtem. A rózsámat igazán szerettem, Az irigyek elrabolták tőlem; Most lett szegény igazán belőlem. Az ilyes dolog megtörténhetik a nélkül is, hogy a leányt azért vádolni lehetne. Tudja ezt a legény, s azért nem is az elrabolt szerető, hanem annak elrablója ellen fordul haragja. Verje meg az Isten, Veretlen se hagyja, Ki a más rózsáját Ekkép elragadja. Majd fájdalmas, de azért nemes lélekről tanúskodó lemondás szólal meg dalában: Ha elvitte, éljen vele. Csak előttem ne ölelje; Mert ha előttem öleli, Kész a szivem megrepedni. De néha bjzony megtörténik az ís, hogy az a szerelem, mely a népdal állitása szerint »oly édes, mint a kenyér ha mézes» — valamelyik szerelmes- hűtlensége következtében válik a másiknak nagyon keserűvé. Mely szomorú tapasztalás, mikor a boldog szeretőnek egyszerre csak ily szavakra kell fakadnia: Csalárd, álnok voltál, Mert engem megcsaltál, Egy csókért, kettőért Máshoz folyamodtál. A csalódás fájdalma erre igen különfélekép szokott népdalainkban nyilvánulni. Akad sziv, a mely nemes büszkeségében azzal felel a hűtlennek, hogy nem öt csalta meg, hanem Megcsaltad te, kedves rózsám magadat Sóh'sem találsz nálamnál igazabbat — és megelégszik azzal, hogy fájdalmában a hüteIennek következő jóslatot mond: Megérem még azt az időt, Sirva mégy el házam előtt, Megöleled kapufáját, Ugy siratod a gazdáját. Akad ismét más, mely egész könnyedén akarja venni a dolgot Ha elhagyott, ha el is, ha el is, Megélek én egyedül magam is. Vagy pedig azzal vigasztalja magát, hogy Találok én szeretöt, Minden ujjamra kettőt — és azért: Én előttem az csak álom, Hogy tetőled-meg kell válnom — de gyakran a csalódott ajaka fájdalmas panaszra nyilik: Másnak irigyeltél, Magad megvetettél, Oly szerencsétlenné Ugyan miért tettél? Mégis leggyakoribb eset, hogy a csalódott sziv, fájdalmának első hevében, később mindenesetre meg is bánt átokra fakad. A merre te sétálsz, Legyen földindulás; Had jusson eszedbe A szerető tartás. A legényt szilaj érzetének tombolása néha öntudatlanul az erkölcsi sülyedés örvényébe juttatja. A »fegyverneki hármas határban« keresi vigasztalását, nem riadva vissza attól sem, hogy majd a «varmegye kezire» kerül. Loptam lovat, lopok is, Ha felakasztanak is; Úgyis mit ér az élet, Ha a rózsám nem szeret. A leány azonban, ha ekkép «leszakasztották« (gyöngédebb valójánál fogva mi sem természetesebb) nhervadásnak indul«, és zokogd szemrehányással, mintegy hattyudaíkép hangzik ajkain: Ha tudtad, hogy nem szerettél, Hálódba mért kerítettél? Hagytál volna békét nekem, Más is elvett volna engem, Ha te nem.