Pápai Lapok. 9. évfolyam, 1882

1882-10-15

számolásuk korában élünk. Én is, midőn tanárságom egy nagy korszakát bejárom, egy pillanatot vetve vissza a hosszú évek sorára, számolni akarok, de csak rövid, főbb vonásokban mandátumomról. Két kincset bízott rám a főt. egyházkerület: a világtörténelmet a statisticával együtt — cs hazánk jogi, műveltségi fejlődésének előadását. Mind kettő minden nemzetnek minden polgárát legjobban érdeklő kincse. 1. A világtörténelmiét illetőleg elmondja itt szólló, hogy a történetek felfogásában eddig nyilvánult nézpontok t. i. deisnius, naiuralismus, s itumanismus közöl miért választotta előadásainak alapjául a humanismustl Miért tette a világtörténelemnek hasisává az emberiség fogalmát ? Miért tűzte ki az embernek czélul a maga két oldalának, a szellemi- és természetíségnek egymássali küzdései között mindenütt amannak e fölötti győzelme vagy szabadságnak kivívását ? Miért osztotta fel a szabadságra fejlődés fokai szerint a világtörténetek egész tömegét 3 csoportra t. i. keleti, — görög-római — és kereszlyéu-europai világ ? Miért tartja ezen előadott elvekben már az egész történelem benfoglaltatását? — Áttér ezután a tér- és időben feltűnt világeseményeknek elsorolására, de mivel, ez nem órákat, napokat, hónapokat, hanem éveket igényelne, felhagy az elsorolással, s a világtörténelemnek eddigi haladását megemlítve átmegy 2. Magyarország történelme- s jogfejlődésére. Itt nem tartja szükségesnek a beszámolást, mert munkája sajtó utján a világ előtt fekszik. Egy nemzetnek irta meg ebben biographiáját, de mindenütt — mert e nemzet is az emberiségnek egyik tagja — ^ világtörténelemmel egybefüggésben; mindenütt világtörténelmi jelentőségét, befejezésében pedig a szabadság fejlődését fürkészve. Ezért a haza jövője érintésénél is azt hangoztatta: hadd énekelje buzdító lelkesedéssel a kiltö: •»El még a magyarok istene*, de a törtenesz csak úgy tartja biztosnak a jövendőt, ha nyugodtan írhatja rajza zárkövére : cl még a magyar szabadság érzete! Számol azután szolló a keze alá adott ifjúságnak nevelése — s erkölcsi vezetéséről, s végre ekkép fejezi be előadását: íme fötiszteletü egyházkerület. ! ennyiből állt 50 éves működésem. Mi sikerrel? arra feleljenek fél század folytán kezem alatt volt 3—4 ezernyi tanítványaim. Én beszámoltam megbízóimnak a iám bízott kincsekről, s ezzel megtartottam a félszázadot bezáró, s megtehet a vénség esélyeit tekintve, utolsó praelectiomat. Midőn azonban a múltról számoltam; azt kérdhetem itt magamtól: hát a jövő? Mi jövője lehet egy megaggottnak, ki, mint a 80 éves Kossuth irta : ha talpon áll is, már sírban áll? Felelet: nem egyéb mint puszta jóakarat, sovány igéret, s tántorgó eröködés. A főtiszt, egyházkerület és szives jóakaróim oltárt emeltek nekem a kegyelet talpköveiből. — En csak annyit igérck, hogy hálaáldozatul mindazt, mi még életemből hátra van ez oltárra rakom le, s akármint sujtoljon a sors, Berzsenyi ezen szép soraiban állítom fel jövőmet: r r Es én letörlöm könyeimet, s megyek Rendeltetésem pályafutásain A jobb s nemesebb lelkeknek utján Meddig erőm s inaim vihetnek ! Ez után a küldöttségek tisztelgése következett, mit az egyházkerület imposáns küldöttsége nyitott meg, Vályi Lajos egyházkerületi egyházi főjegyző és esperes vezetése alatt, — ki magvas, rövid beszédben üdvözlé a veterán tanárt, ki hasonló rövidséggel és emelkedett szellemben tartott beszédben fejezte ki köszönetét és háláját az egyházkerület iránt. A második küldöttség, mint az ünnepelthez legközelebb álló, a tanári kar küldöttsége, melynek szónoka Vály Ferencz képezdei igazgató volt, ki a tanári kar által hozott emléket (diszes tokban egy szép mivü arany toll) kezeben tartván, következő üdvözlőt monda: Nagyságos Királyt Tanácsos Ur, Szereive tisztelt Tanár társunk! Mivel tanártársaim megbízásából nekem — ki közöttük a legidősebb vagyok — jutott a szerencse téged üdvözölhetni ezen örömünnepen: ugyan azért engedd meg kérlek , hogy élted folyásának néhány mozzanatát igen röviden érinthessem! Midőn félszázadnál jóval előbb a pápai reformált főiskola philosophiai teremébe legelőször beléptein: te tüutcl fel előttem, mint egy komoly ifjú, kinek arczárói az látszott, hogy a nevelés legfőbb alapelve: „Légy okos" irányozza minden lépteit. S az első látás nem is csalt; mert minél közelebbről megismertelek: annál inkább tapasztaltam, hogy a mit nemes gondolatod méltóvá szentele, az szivedbe, behatott s kész volt rá kebeled. S innen lőu, hogy nem csak tanulótársaidnak, hanem az egész tanuló ifjúságnak példányképe lettél, kik megtanulták ló'Icd azöumunkásságot s azt, hogy nem elég csupán az iskolai tudományokat kitűnően elsajátitni, hanem önszorgalommal kell nekik gyűjteni oly kincset, melyet a tűzkoha, hő forrósága meg nem emészt soha. Te hoztad divatba a tanuló ifjúságnál a műveltebb európai nyelvek tanulását, Te adtál lendületet a költészet- ének- és zeuénck annyira , hogy a pápai ref. főiskola életében ezen idő méltán neveztethetett az ének és zene korszakának. S nem is oknclkül; mert a főiskolai canüison — énekkaron — kívül mind a hét gymnasialis osztályban létezett oly cantus, a mit öröm volt hallani; a zenekar pedig, a melyet egészen magad szerveztél s tanítottál — értvén minden zenéhez — ritkította párját. S az okos ifja ílyeu működése meg is termetté méltó gyümölcsét; mert a főtisztelelü Super'mteudentia örömmel megválasztott a főiskolai rendes tanári székre, — s ennek következtében külországi egyetemekre mentél, hogy ott — már eddig is terjedelmes ismereteidet — szaporítsad. Fel ís használtál minden alkalmat, leszakasztottad minden órádnak tudományos virágát s éltél az idővel; igy működve megtértél két év múlva honodba, mint tudós férfiú s a gyűjtött kincseket magyar szellemben feldolgoztad. Szóltál, írtál (ős gyökeres magyarsággal — s nem magyar szavakkal: németül, mint sok kiil-egyetemről megfordult ifjú lette.— Hogy hasznára lehess hazádnak : írtál a tudomány szinvonalad álló tankönyveket, csaknem minden osztály számára ; — s ezekkel bele csepegtetted tanítványaid szivébe az igaz honszeretetet, elhintetted a nemes magvakat, melyek igen gazdag termést eredményeztek. Így izzadva, küzdve feljutottál az erény magaslatára, miről Ilcsiod igy szól: „TÍJ; renrjrtjg /cfywia Beoi TinonanovT&v tOty/.ut' U1)<CI-C.TOI.

U Azonban itt sem állottál meg, hanem a tudományokon kivül a polgári kötelességek terén is a legnagyobb hűséggel munkálkodtál és itt többszörösen kitüntetve eljutottál, mint bölcs öreg, a dicsőség templomába, miről llorac igy énekel! „Virtus repulsae ncscin wordidae, iutamiualis fulget houoribus." Es innen nyugodt öntudattal tekintesz vissza hűn megfutott pályádra s a szó teljes értelmében boldog vagy „Boldog kinek nem kell szánni elvesztett idejét s bánni visszaszeiezhetlen óráit! ki az időt megbecsülted s a hivalkodást kerülted." És most kedves tanai társaim : kívánjuk szeretve tisztelt Nestorunknak, hogy ezen boldogságában erőben és egészségben sokáig, igen sokáig éljen ! r t

~ (Atnyujta az arany tollat:) Fogadd ezen kis emléket, olyan szives indulattal, mint a milyennel adják szeretve tisztelő tanár társaid. Erre a jubiláns igy szólt: Szeretett tanártársaim! Midőn önök élen egy velem egyenlőn ősztanárt látok; ismét azon fájdalmas érzés lep meg, mit csak imént érintettem: de itt vigasztal az, hogy az öreg ajkakról az erő férfias hangjait, s a mi előttem legkedvesebb, az őszinte barátságnak, nyilvánulatait hallom leperegni. Vigasztal az, hogy ifjú, izmos, erőteljes hajtásokat látok itt előttem állani, pótolni a kidőlt vagy kidőlendő türzsökőkcl. Ennek tudata elfojtja bennem a megvénüléstó'li félelmet. Egyébiránt is én a tanártestületben, már mielőtt megvénhedtem, „ürea" Bocsor" nevet viseltem, mit hihetőleg komoly, a túlságok árjától visszariadó, s mindig ugyanazon hangulatom megörökített. És csak ugyan e Semper idem maradt meg határozott jellemül mindazon viszontagságokon keresztül, mellyckct az életben kelle tapasztalnom. Keresztül mentem a collegatusbani számos változósokon, mert mig' 50 évvel ez előtt 4-ed nem csuda ha annak terhe alatt sokan idő előtt üszszeroskadnak. — De az istennek különös kegyelme minderre adott Nagyságodnak testi egészséget es magammal Ítéltem a fekete asztalnál, mosl 24-cd magammal ülök a zöld asztalnál. Keresztül mentem az iskolai életben a becskereki társaság betyárságain. Keresztül mentem 48 felzúdult szellemén, niclly ifjaiukat is magával ragadta. Keresztül mentem a Bach uralom fojtó gőzein. Keresztül meuíem iskolánknak magánintézetté dcgradáltatásán. Keresztül mentem a Institution, a pengő sarkantyúk demonstratioin. Keresztül mentem az ifjúságnak majd igy, majd amúgy kiütött viszketegein. Keresztül mentem a rendszer, a szervezet í)—10-fcle változatain. Szóval keresztül m 2 tem a közszellcmnek iskolánkba i.s behatolt majd előnyös, majd hátrányos fordulatain. Es mindezek között folytonosan a sem per idein maradt útitársam, sőt hidjek meg önök, támadások ellen is védpaizsom. Illy hangulattal voltam mindig önök körében, s általában illy hangulatot tanúsítottam a tanártcstületi viszonyokban. Komolyság, de niclly tudva soha senkit nem sértett, nem bántott, anál kevésbé bőszült, vagy üldözött; komolyság, melly mosolygó képet vágni nem tudott, de melly a belső szives érzetet soha nem nélkülözte; komolyság, niclly egyenességgel, nem kedvezések — vagy pártoskodással iparkodott mások jóakaratát megszerezni, volt mind eddig tanártársaim iránti viszonyaimban a delejlő. Mig isten élict ezután is ennek útmutatását fogom követni. A szereletük zálogául átnyújtott araiiytollban kifejezett szives megemlékezést is ezzel akarom megérdemelni: mert azt mint irói érdemjutalmat nem, csak mint emléket fogadhatom cl. Különben fogadják érttc szives kösszönetemet. Hozzá csatolom egyszersmind kérésemet: ne vonják meg ezeu túl is clhagyatutt öreg- napjaimban tőlem szeretetüket. A köztünk uralkodandó szeretet meg szüli az egyetértést, az egyetértés a közös erőveli munkálkodást, az összetartó crőveli munkálkodás intézetünk fclvirágozhatásál. E kezek, melyeket önöknek barátilag nyújtok, ráuezosok, de nem mocskosok s bátran felajánlhatom illy szeretet megpecsétlésére. Áldja meg mindnyájukat a mindenható! A dunántúli ágost. evang. egyházkerületnek nagyszámú egyházi és világi férfiakból álló fényes küldöttsége élén melegével van sokára következőleg szólt: Nagyságos ki Karsay Sándor superintendens tanácsos, ünnepelt tanár ur! Ezeu ritka |s méltó örömündepélyben, melyet a dunántúli reform, egyházkerület Nagyságod tanári működésének félszázados évfordulója alkalmával e mai napon rendezett, a duirintuli evang. egyházkerület is atyafiságos részvéttel osztozik. Ennek kijelentésére jelentem meg én is több társaimmal ezen ünnepélyed, hogy cz alkalommal is nyilvánítsuk érzületünket, melylyel a testvér egyházkerületnek örömében úgy mint bánatában egyiránt reszt veszünk. Ritkának cs méltónak jeleztem ezt az öröm-, ünnepélyt; ritkának azért, mert az isteni gondviselésnek nagy cs különös kegyelme az, ha valaki a járadtságos tanári pályán félszázadig működhetik. Akármely pályán is az ily hosszas ideig' való működés a ritkaságok közé tartozik; anyival inkább a tanári pályán, a melyen a lest és a lélek egyiránt igénybe vetetik. — Az a folytonos tanári tanulmányozás, a naponkénti több órai előadás félszázadon át oly fáradtsággal járó testi és szellemi munka, hogy szellemi erőt s megengedte érnie, hogy pia félszázados tanári működésérc visszatekintve hálac'rzcttcl ezt mondhatja: „Eddig az ur segített meg engemet" és ebben a hálaérzetben osztozunk mi is, dicsőítve az Istent, hogy Nagyságodat a pápai főiskolának és a tanügynek félszázadon át megtartotta. De ritkasága mellett méltónak is jeleztem ezt a mai örüniüniiepélyl és nem ok nélkül, ha Nagyságod tanári működésének nem csak idejét, hanem azon tért is figyelembe vesszük, a melyen félszázadon át működött.— Ezen tér kiválóan a történelemnek tere.— I Kétségtelen dolog, hogy főtanodáink tantárgyai köJ zött a történelem a iegfontosabb tantárgyak egyike, i Az idők ismerete és a dolgok módjának tudása bölcsj csé teszen; mert a íiielyck régen megíratlak, azok a ; mi tanulságunkra írattak meg, igy szól a szent írási j Cicero pedig azt niondja: história est testis temporum, lux verilatis , vita memoriac, magislra vitae, j nuncia vetustatis. — A történelem tanárának tehát egy oly tananyag van kezében, a melyet ha jól, lelkesen, hiven, és hamisítatlanul kezel és ád elő, nein csak az ifjúi léleknek ád legjobb, legnemesebb izü eledelt, hanem a szivet is nemesíti, fejleszti az erkölcsi jellemet, ápolja a hazaszeretetet, éleszti az alkatmányos érzületet, erősíti a hitet és megszilárdítja az egyházhoz való ál .atatos ragaszkodást. Ezt a tantárgyat adta elő Nagyságod félszázadon át; — s miként adta légyen elő arról tanúbizonyságot tesznek nem csak a sajló utján közrebocsátott jeles müvei, hanem élő tanítványai is, a kiknek száma egy egész tábort képez; de ezt bizonyítja ez a mai örömümicpély is, melyet épen a történelem torén szerzett erdemeinek elismeréséül rcudezelt a tisztelet és kegyelet. Mert váljon összeköthetné-e az ifjúság a multat a jövendővel, a nélkül, hogy szivére ne tapadnának azon erkölcsi nagy példányképek, a melyeket a történelem tanára előtte felmutat, s elfcledkezhetnék-e azon tanárról, a ki az ifjúságnak minden szépre, jóra cs nemesre fogékony keble előli ezeu jcllemképeket felmulatá. Azért midőn ezen mai öröiuünncpélyt méltónak is mondjuk, szivünkből kívánjuk, hogy Nagyságod eddigi működésének terén, midőn félszázados buzgalmához és nemes erkölcsi jelleméhez a kornak tekintélye is járul és ezen mai örömünuepélyiiek édes visszaemlékezése is buzditólag fűződik, még továbbra is áldásosán működhessék. Es ezen buzgó kiváualuukiiál egy érzékeny és megható jelenetre emlékezem vissza, melyet épen Nagyságod idézett elő ez elölt két évvel, midőn hasonló ürömünncpélyuek levén tanúi, a természet tudományuk jeles és avatott emberét tiszteltük meg. Ekkor Nagyságod ifjúkori tanártársának jobb kezét külön is nyújtva ahoz igy szőllott: „Barátom, a kéz melyet neked oda nyújtok hideg ugyan már, — de szivein most is az iljukori barátság irántad eltelve, — isten áldjon meg, — nem követlek én is-'. Az óhajtás ime teljesült. Nagyságod is elérte félszázados tanári működésének évfordulóját; de engedje a jóságos isten, hogy teljesüljön a mi őszinte kívánságunk is, hogy barátját, oda hová a dicsőült már elköltözött, még sokára, s minél későbben követhesse! Az isten áldja, az isten éltesse Nagyságodat! Mire az ünnepelt ezt monda: 1 őtisztelendő supcrinlerdens úr! Főtiszteiéin egyházkerületi küldöttség! Kcdvencz eszmém volt hajdan, s irtain is róla, hogy a dunántúli két protestáns egyházkerület a vészszel fenyegető légáramlat közepette iskolaikig egyesüljön, s az anyagi erő öregbítése yégclta soproni és pápai iskolák egy közös kormányzat alatt legyenek egygyé. Az eszme kegyes óhajtás maradt. Azonban, ha külsőleg el maradt is; de örömmel kell tapasztalnom, hogy belsőleg mcgdöiithclleuül áll az egyesülés. Főtiszlelondőséglek meleg kebellel karollak fel, s osztják meg azon kegyeletes megemlékezést, mellynck a mi egyházkerületünk egy öreg tanárja iránt jelen alkalommal olly hálára méltó kifejezést ad. Lehet-e ennél teslvérieb egyesülés? Fótisz'elendőségtek egyedül szivük sugalllából fölkerestek engemet is, s olly megtiszteléssel ajándékoztak meg', mellyet idő soha le nem moshat. Mit adjak érttc cserébe? Méltó szavakkal a gyönyörű szavakra, miket éu n ost szerencsés voltam hallhatni, az elaggott kebel nem felelhet vissza, — néma marad — legfölebb sovány köszönetet rebeghet. A temetkezés emberei előre azt jósolták, hogy Luthernek és tanának 300 év múlva megássák sirjál. És Luther él követőiben szilárdabban, mint valaha. Az crezszobor, mellyet most neki emelnek, olly középpontot fog ezeknek képezni, mellyet semmi időrozsda meg nem emészthet. Ezt kívánom én is a főtiszt, egyházkerületnek. Legyen élte az enyészettel daezoló örök élet! Legyenek annak minden tagjai a mindenhatótól megáldva ! Veszprém megyének Véghely Dezső alispán, Takács Ádám árvaszéki elnök és Kletzár Ferencz központi szolgabiróból álló küldöttségét az alispán vezette, és meleg szavakban adott kifejezést azon örömnek, hogy Veszprém megye az ünnepeltet ki a megyét országgyűlésen is képviselte, övének mondhatja. A veterán tudós melegen s meghatottan üdvözlé a küldöttséget, s örömet nyilvánítván, hogy mint a küldöttségi szónok, szólló egyik legkedvesb tanítványa folemlité, egy jó részben az ö kezei alól kikerült növendékek józan, férjfias politikai felfogásának köszönhető a megye higgadt, alkotmányos szelleme, forró köszönete mellett igéri, hogy mig isten élteti, szüntelen alkotmányosság szövétnekét lobogtatja, s jövőre is müveit szellemű, alkotmányosságért buzgó, szabadságért küzdő fiukat nevel Veszprém megyének. Pápa város küldöttsége. Osváld Dániel h. polgármester vezetése alatt tisztelgett, rövid szavakban emlékezve meg az ünnepeltnek a város közügyeiben kifejtett ténykedéseiről. — Erre ö igy válaszolt: Tisztelt városi küldöttség! A tisztelt küldöttségnek itteni megjelenése, és ütikenytes megjelenése arról győzött meg engemet, hogy e város rokonszenve nem önérdekből, vagy valami nagy jótetteimért, miket nem tehettem, hanem a jó indulat belső sugallatából nyilvánul itt előttem. — Fogadja érttc a legszivesb köszönetemet. Én már öreg polgára vagyok a városnak. Hatvan-hatvanöt éve szivom annak levegőjét. Második szülőföldemmé lett az, sőt ama 6 lábnyi házat is, melly egy felejthetlen sir mellett már meg' van építve számomra, Pápa földe foglalja magában, mcllynek keblében hát mint éltem, ugy az örök nyugalmat átaludni akarom. Lehető volna c hát, hogy én e földhez szeretettel ne vonzódnám? Tettem eddig érdekében mint számos évek óta képviselője , minden önzés máza nélkül mindent, mit erőm tenni engedett. Küzdöttem hol kellett. Türelmem ott, hol át voltam hatva a város jóléte, előnye, anyagi, szellemi java érzetétől, nem fogyott ki, mig a czél el nem volt érve, sőt akkor is, midőn nálam értelmesbek, oda hagyták, én nem hagytam el városom tanácstermét. Ha volnék ifjabb Rothschild, kinek minden órára 300 forint jövödelmc van, vagy volnék olly dúzsgazdag, hogy Europa deficitjét, melly mindennapra egy milliót tesz, vagy 26,000 milliónyi adósságainak csak kamatait is fizetni tudnám, örömest könyiteném anyagi segélyemmel is a város súlyos terheit; de mivel sem egyik, sem másik nem vagyok, csak szives indulatommal, vagy ha lehetem jóakaratú tanácsommal állhatok ennek szolgálatára. Győződjék meg a tisztelt városi polgárság, hogy ha még lehet a roskadó vénségnek valami rugékonysága, azt nem hagyom a nélkül felvillanni, hogy a város érdekében nem használnám fel. Áldja meg isten e városnak kicsinyét nagyját s tartsanak meg még'hátralevő napjaimban eddig tapasztalt szeretetükben ! A helybeli róm. kath. iskolaszék küldöttségének élén Néger Ágoston apát-plebános ezt monda: Nagyságos kir. tanácsos, mélyen tisztelt főiskolai tanár úr! Városunk kath. iskolaszékének megbízásából felettébb kellemes feladatunknak ismertük ötven éves tanári jubileuma alkalmából Nagyságod elé járulni, hogy a ker. testvéri szeretet és elismerés adóját részünkről mi is meghozzuk Nagyságodnak. Ötven év a közügy buzgó szolgálatában! Mily nagy jelentésű szavak ezek! Hátha meggondoljuk, hogy e félszázadot erényes diadallal oly pályán küzdötte végig Nagyságod, -melyen az öröm rózsái helyett iiyomról-iiyoiiira a keserűség, a fájdalom és csalódás töviseibe lép az ember? Ha már az öregségmagában tiszteletre méltó: mekkora magasztalással illenék megemlékeznünk Nagyság'od öregségéről, melyet nem csak az évek száma, hanem azonfelül az érdemek gazdagsága is tesz tiszteletreméltóvá ? De teszik azt helyettünk ékesebben szóló ajkak. Azért röviden bár, de annál melegebb érzéssel csak azt kívánjuk , hogy Nagyságodat, mint hazai tanügyünk bölcsesség és erényességtől lángoló tüzoszlopát, az egek Ura még sokáig, igen sokáig- tartsa és éltesse! A veterán tanár igy válaszolt: Nagyságos és főtisztelendő apát úr ! Igen tisztelt catholicus iskola szék! Mint a napsugár az elzsibbadt növényéletet, ugy hatották át elaggott lelkemet a megemlékezés szívélyes szavai, mellyckct éu itt most a catholicus egyház képviselői szónokának ajkairól hallottam. És 11c csodálja azt senki. Volt idő, midőn félreértések engemet mint irót cz egyház ócsárlójának bélyegeztek. Jól esik keblemnek tapasztalni, hogy c íélreérI tések fellegeit az idő, az eszmék tisztázása, és a szives jóakarat jóltevőcn eloszlatták, s a magyar egyházak testvéricsséget tiszta fényre derítették. Én különben munkáimban a magyar clcrust mindig megtudtam különböztetni a többi nemzetek clerusaitól. Magyarország soha sem merült a délszaki túlságok tömkelegébe. Mig minden más clerus a fölvett elvek szerint elvonódolt minden nemzeti különlegességtől, s nem volt sem olasz, sem spanyol, sem franczia, sem német, hanem a catholicismus egyetemességébe bele olvadt önállástalan orgánum; addig' a magyar clerus mindig magyar volt, résen állott védeni a haza igazait, felriadt a fejedelem, egyház, hon jogait sértő túlkapások ellen, nem szakasztolta cl magát, nemzetétől, s ezzel összelorrva képviselte mindenütt annak érdekeit, mint ezt hazánk történelme számos lapjai tanúsítják. Ez tette, hogy mig másutt éles kikelések fakadtak ki az elnemzetleniesedett papság ellen, Magyarországon mind eddig békésen nyugszik a hangulat. S ime csak c csekély kis ünnepély is bizonyítékát nyújtja e jóllevö békének, sőt a puszta békén túl a jóindulattal megpecsételt testvériességnek. Ezért kétszeres az éu örömöm, s nem csak az ciíyém, hanem egész felekezelüuké. De kétszeres kötelességem is hálámat kifejezni. Kérem a tisztelt iskolaszéket, vigye meg fonó köszönetemet az egész egyháznak. Vigye meg, hogy mind azon áldáskivánatok, melyeket ez egyházra kiárasztatni óhajtok, egy önzetlen kebel tisztaságából folynak ki, s igy a mindenható előtt leljesületlenüt nem maradhatnak. Ezjaz éu tiszteletteljes válaszom! A vereskereszt jótékony egylet nagyszámú, urak és hölgyekből álló, diszes küldöttségének érzelmeit Pap János kir. tanácsos tolmácsolta. Az ünnepelt fájdalmát fejezvén ki, hogy egyet, — az előtte legkedvesebbet — 'nem láthat közöttük, forró köszönetet mond a kegyes megemlékezésért, ígérvén mint eddig ugy ezután is annak java, érdeke előmozdítását. A soproni evang. lyceum tanári kara részéről Gombócz Miklós és Góbi Imre tanárok feF oly tatás a mellékletei!..