Pápai Lapok. 5. évfolyam, 1878

1878-02-10

Pedig állításomat a tapaaztalat szülte, és e téren való gyakorlat ennek igazságát mindennap bizonyítja. igaz. hogy a tudomány több ága nagyobb tudományos képzettséget igényel, mint a tanítói pálya, a hol a tudomá­nyok elemeinek, a gyermekekkel megértetetése a fődolog; de a könnyüségben rejlik ennek nehézsége. Mig a tudományok valamennyi szakainal a vizsgázó a mindennapiasságból felemelkedhetik és magas képzettsé­gének szárnyakat költhet, szellemi röptében egészen' a ma­gasb regiókba szállhat, ahol avatottak érthetik öt meg, a néptanítói vizsgaletételnél épen az ellenkezőnek kell meg­történnie, itt, hogy a vizsgálat sikeres legyen, a vizsgázó­nak egészen a gyermekhez keli leereszkednia, gyermeki nyelven beszélnie ; de a ki minél magasabban áll a művelt­ség tokáin, a.mál nehezebb neki a leereszkedés a gyermek­ség legalsóbb rétegeibe. Ezzel korántsem azt akarom állítani, hogy egy a mű­veltség legfelsőbb fokon álló nem ereszkedhetik le a gyer­mek felfogásához; söt elösmerern, hogy a tanító szellemi látkörének mindig tovább kell terjeszkedni a törvény és társadalomszabta határai közt, csak azt akarnám feltüntetni, hogy minél magasabban áll a tanítójelölt a tudományos kép zettseg fokán, ;niál nehezebb reá nézve a vizsgálat; mert a szellemet magas röptében zabolázni és azt rohamából a kezdetlegességhez, ugyszólva a gyermeki naivsághoz visz­szaterelni, valóban nem könnyű dolog. De más részről a vizsgálatot vezetőnek eljárása is az ily eseteknél nem ritkán szélsőségekre vetemedik - az egyik a vizsgázó tudományos képzettségére fekteti a fősúlyt, nem veszi észre, vagy nem akerja észrevenni, azon göröngyöt, a melyen az egy népiskolában könnyen megbotlik; mert valaki felsőbb tanodákban kitűnő praelectiókat tarthat, a népiskolában pedig a tisztelt kis hallgatóságot vagy a tárgy­tól elvonja, vagy álomba ringatja; némely vizsgálat vezető megint a részletezésekre fekteti a sarkpontot, és a mely ta­nítójelölt mester a szószaporitásban és üres Bzalmacséplés­ben annál ügyesebbnek találja, habár kevés tudományos képzettséggel bír is, a mint a divatban volt a „Gründlich­keit J< systema alatt, holott erről is nem ritkán a nép ama közmondása valósult: „A ki sokat beszél vagy sokat tud, vagy sokat hazudik." En — e sorok írója — ki több pályatárssal — kik kö­zül néhányan jelenleg ís, mind tudomány- mind szakkép­zettségre a dunántúli tankerület legérdemesb napszámosai és a tanügy bajnokai — ezelőtt másfél évtizeddel a tanítói vizsgálatot főtiszt, kir tanácsos, s tanulmányi főigazgató Dr. Kádas Rudolf úr 0 Nagysága vezetése alatt állván ki, bíz­vást állíthatom, bogy Ő Nagysága e minőségben valóban unicum volt, minthogy finom tapintatossága, igazságszerefete s különösen szakavatottsága által ily esetekbon mindig az arany középutat tartá zsinórmértékül, miért is 0 Nagysága emléke mindazok szivében, kik általa e pályára avattattak fel, kegyelettel élni fog. Hogy mit és mennyit lendített e tanférfiú a dunántúli kerület tanügyi állapotán, tudja min­den tanitó és hálával fognak róla megemlékezoi még uno­káink is; a vezetése alatt működött tanítóság pedig az utolsó leheüetig fogja Ő Nagyságában tisztelni a lelkes nagy pa pot, a tudományosan müveit, gyakorlatilag képzett s jártas tanférfiut és lánglelkü magyar hazafit; körelisraerésre érde­mesült főigazgatói hivataloskodása pedig a közöuség emlé­kében élni fog mindörökre. Midőn tehát azon remén} r ben, hogy mindazon pálya­társak, kik ő Nagysága vezetése alatt a tanítói pályára ké­pesítettek és főigazgatói kerületében a tanügy rögös pályá­ján haladnak, e részben velem egyet éreznek, mindnyájunk nevében szólalok meg — hálával adózni az igazságszeretö ós mindamellett kegyelmes főigazgatónak és most midőn bennünket elhagy és nyugalomra lép, szeretettel bucsut venni az érdemekben megőszült nagy tanférfiutói, egész szívből lélekből óhajtván, hogy a jóságos Isten 0 Nagyságát még sokáig, igen sokáig tartsa meg, s hátralevő napjai folyjanak le jó egészségben és boldogságban ! Ez alkalommal nem mulaszthatom el hálásan megem­lékezni 0 Nagyméltóságáról, a vallás ós közoktatásügyi mi­niszter Trefort Ágost úr 0 Excellonciájáról, ki a göröngyös pályán bennünket buzdít, lelkesít, ki maga a magas művelt­ség, a hazafias kultúra legnagyobb képviselője, nem mu­laszthatom azon óhajnak kifejezést adni, hogy a mennyei atya Ő Nagymltsága drága életével az emberikor legvég. söbb határáig terjeszsze, testi s lelki javakban és minden­áldásban részesítse! Pápán, 1878-ik évi február 5-én. 11 S... A keleti háború története. (Előzmények). Rég kihagytuk lapunkból a harctéri rovatot. Okunk volt rá. Az események fejlődése, a szomorú katastrofák be­következte, a muszka véres babér buja gyors és könnyű növése, mindmegannyi gyászos ok, hogy fájdalmunkat hall­gatagságunk által enyhítsük ; mert fájt volna a szabadság ellenségeinek brutális, gőgös cselszövéuyeit lapunkban fel­említeni, hiszen mindazokat a napi nagy lapjkból t. olva sóink ugy is tudtak ! A küzdelem ime utolsó stádiumába lépett. Törökország legyőzve, eltiporva, az ottomán birodalom harcosai fogságba estek vagy elvérzettek a számos csaták mezején. Az ország várai elestek s Európában csak Konstantinápoly környéken leng még a félholdas-zászló, A béke - meg lesz. a dráma be van fejezve. A harc a küzdelem imár a történeté — a múlté. — S igy megkezdhetjük ezen dráma megírását, annak történetét közölhetjük — mint történelmi tényt, hogy tartalmából tanulhassunk. Testvérünkről szóllunk, s igy megbocsájthat— bárki is, ha rószrehajlatlanságnak Cugy­sem. létező) cimére igényt nem tartunk. Szivünk — kizárólag a hazáért vor — s ez sugalja a részvételt, ez kényszerít, hogy az igazságot nem a keresztet bitorló moskovitaság részén keressük, hanem az ottomán félholdnál. Szívünk az igazságot az ozmán nemzetnek itéli oda. De a józan ész is ezt parancsolja. A józan ész, mely hazánk boldogságát, nemzeti életünk jövőjét, fenyegetve látja azon moogol-sláv keverék törekvései által, mely mint muszka egy századdal előbb gyilkolá meg szomszéduukat, Lengyel országot, 8 most hozzánk közelebb jöve, az útját álló ot­tomán népet törekszik az élők sorából kiirtani, hogy évek múlva a kozákok lovai megízlelhessék az alföld lüveit és a Tisza vizét. A józan, a számító ész, — mondja, paran­csolja, követeli, hogy — cselekedjünk ugy mint szivünk — érez. Ezért igazoltnak tartjuk részrehajlottságunkat — noha azért a történelem igaz ösvényét nem szándékozunk el­hagyni. Csak midőn a két harcoló fél közötti igazságról van szó, midőn az indok, a cél jogosultságáról szólunk — akkor az ottomán nép számára ítéljük az erények koszorú­ját, mert a sziv és az ész ezt diktálja, ezt követeli. Kár hogy ezen követelménynek nem feleit meg min­den magyar, mert ha megfelel, ma nem dőzsöl a pálinkás sereg Adrianopolis falai között s a márványtenger partjain. Magyarország sokkal fontosabb része Európának, mint a milyennek mi azt tartjuk. A magyar nemzet olyan testet képez, melyet össze­nyomni — nem lehet, s mely ha nyomatik szétzúzza — a prést, szét repeszti az erőszakos burkot ép úgy, mint a bombába töltött kanáinyi viz a vasburkot szétveti — ha he­vítik, vagy ha nagy hideg befolyása alá helyezik. A magyar nemzet egy olyan ék, mely ezer év előtt szét választá a Slávságot s azt szétválva tartja, s ha kell tartani fogja mindég; ez egyik hivatás nemzetünk egyik rendeltetése- kultur missiója. Ezért megfoghatatlan, meg­bocsájlhatlan azon pessimismus, mely államférfiaink szájából eredve, népünk lelkében a kishitüséget plántálta. Ez okozta törökország bukását 1 De hogy ? Tisztelt olvasóink közül sokan vissza emlékeznek az 1867-iki kiegyezést megelőző két évre. Az országgyűlésen lehetett hallani, a nagy politikai napi lapjaink hasábjain le­hetett olvasni: hogy törökországnak, a beteg embernek Ijtiknia keli; a a kérdés csak az, hogy mikor. Ha akkor bukik minőn önállók vagyunk, a midőn mi ís felsza­ditani segítettük a halkán népeit: az ozmán birodalom romjaiból keletkező államok, népek, barátainkká válnak, s i g y a keleti kérdés megoldása reánk nézve előnyösen kedvezöleg fog megtörténni, ellenkező esetben — nem! Nem tudom kivolt ezen természet el­lenes tantéteínek feltalálója, de azt tudom, hogy szivem fájt midőn olvastam. S ezen tan tét el, egyik fő zászló­vivője gróf Andrássy Gyula, midőn magyarminister elnöki székét a báltéri palotával felcserélte, az osztrák-magyar politika sark kövét képezte. Ez volt kiinduló pontja, ez volt indoka célja. Sajno3, hogy ezen tan tétel alkatói csak egyet felejtettek ki az embsreke t. Értem a dél s z 1 á v o k a t. Közöttünk s a délszlávok között béke, kiegyezés, ki­békülés lehetetlen, mivel a mit ők akarnak az a magyar­nemzet halálát jelenti, s igy békéről, barátságról szó nem csak harcról lehet. S igy kérdjük váljon a felszabadult egyó tömörült szlávokkali harcunk könyebbé válik-e Törökország felbomlása után ? Nem! De mindegy: a fenti tantétel győzött, s győzelmének első alakja a három császári szövetség volt. — Mi célból? ki ellen? Andrásy azt szokta volt felelni, hogy az európai béke fen'artása képezi a szövetség célját, s fegyvereinek éle, a béke mpgzavarója ellen van intézve. Hanem a szövetség célja volt, a fenti elmélet realizálás i. Igen is, mely Andrássy szerint, lehetővé tenni engedte a felszabadítás müvét, s ez által a dél-szláv népeket, a ,,felszabaditó" magyar iránt hálára kötelezni. Ebből látható, hogy Andrássy mint magyar hazafi, magyar érdekből indult ki, szemei elött nemzetünk jövője lebegett; c.»ak hogy tévedés volt hite, reménye, s ezen tévedés felszabaditá a szláv­fajt Oroszország javára előnyére. Ma már aligha feltartóz­tatható a hegyről legördülő — lavina 1 És a három császárszövetseg keretében: Németország mint Oroszország hálás barátja, az 1870 - 71-dikí szolgálatot vissza adá Oroszországnak, s Oroszország vágyait orosz érdekben keresztül vinni^ Andrássy pedig tervét magyar érdekben hitte remélte. Ezen érdek Oroszor­szágnál ugyan természetesnek mondható, de ná­lunk nem, s ez volt azon csalódás, melyben sokkáig rin­gatták a népet. Ezért voltak a ministeri szavak kitérők, homályosak, üresek. Ezért hangzott mindég, hogy „érde­keink megvédése.,' Igen mert a mi közvetítésünkkel esz­közlött népfelszabaditásból remélte A. azon hasznot és előnyt nyerhetni, mely a keleti kérdés megoldásából magyarorszng javára nyerhető volt. Csak hogy a nemes gróf csalódott^ Csalódott Oroszországban, csalódott a dél-szláv népei­nek érzelmeiben és csalódott a magyar nemzet érzelmeiben. A politikát palástolni söt egypár ember által csinálni lehet, de egy nemzet érzelmeit eltitkolni megváltoztatni nem lehet s igy előre látható volt, hogy mi mint magyarok lelkes­tül testest ül az ottomán nemzethez vonzód­dunk, a meddig viszont a dél szlávok vallási fanatizmusból Oroszországhoz szítanak. Ez természetszerű. Ezt megváltoz­tatni nem lehet: S ezért politikai tévelygés volt — a három császár szövetség és mind azon lépések, roelypk ezen szö­vetségből kifolyólag történtek. Nézetünk ez; melyet felhoztunk csak azért, hogy ért­hetővé tegyük, azou megfoghatatlannak látszó eseményeket, melyek ezen háború lefolyása alatt csodálkozásunkra adtak alkalmat s folytonosan megleptek, „lépésről lépésre' 1 . — (folyt, következik.) IX. PIUS PÁPA f ö szentsége f. hó 7-én d. u. 5 órakor meghalt. — Szül. 1792 márc. 13. Uralkodásra lépett 1846. június 16-án. Csarnok. Ki fogott csizmadiát? (Uumorislikus elbeszélés). Irta: Zoltatj. (III. Folytatás.) — Micsoda!? madárijesztő? Hallja az úr! nekem ilyeneket ne mondjon, mert ugy megkozmásitom a fordított kását, hogy nem teremtett Isten olyan fiat, ki azt megérnie: — Nézz hát a tükörbe te hitetlen Tamási Thekla asszony követte a jó tanácsot, mert maga is sze­relte volna látni az élő madárijesztőt; hanem mintha ezer villám csapott volna le mellette, oly nagyot sikoltott s mint a fergeteg szaladt ki a szobából. Ezen nagy ijedelem és gyorsaságnak oka nem volt egyéb, minthogy Thekla asszony az elejtett fejkötö helyett a vendég­hajat illesztette fejére, melyet — a vendégbajat és nem fejét — futás közben, úgy vágott a földhöz, hogy minden további nzol­gálatra tökéletesen képtelenné vált. Jeromos ur ufánna nézett szakácsnéjának, s még mindig nevetett, s talán korlátozni sem lett volna képes kacaját, ha vé­letlenül megroncsolt, vendéghajára nem esik tekintete, — siralmas állapota kedvenc ékességének azonban valamivel alább hangolta kedélyének igen is felcsigázott húrjait. Még Jeromos ur magához sem tudott jönni, fájdalmas cso­dálkozása miatt, midőn Thekla asszony már ismét előtte állott, teriné-=zetes»'n fején fejkötővel. — Hát miért csípte magát igy ki? ha szabad kérdeznem? kezdé az érdeme* hőse a fazekak és lábasoknak csípős hangon. — Debrecenbe megyek, volt a rövid válasz, — DebrecenbeI? Ilytu ruhába? hahaha! No az ugyan »sep lenz, — Hát mi sérti magas ízlésed az én ruházatomon? — Előszőj is az a kopott frakk! — Kopott? Hogy lehet ilyen zöldeket mondani, alig mult tíz eszlendejc, hogy csináltattam, — szólott Jeromos ur a meg­bánás hangján. — Meg azután az a vörösödni kezdő fehér mellény! — Talán bizony az ellen is van kifogásod? — Hogy a patvarba ne volna, hisz ugy néz ki, mintha legalább is a vizözönt élte volna már keresztül. Erre a szavakra méregbe is jött ám Jeromos ur. — Miféle bolondokat beszélsz te itt össze-vissza 1 hogy volna ez viselhetetlen mellény, hiszen az öregapámíól örököltem, ki nem sokkal az utolsó iusurrectió után csináltatta! Jobb lesz ha dolgod után látsz, s nem beszélsz ily hadárakat. E szavak u'án faképnél hagyva gazdaasszonyát az udvarba s onnan az istálóda ment, hogy kiadja az ostorasból előléptetett kocsisnak a parancsot. Előhuzatta a félszer alól díszhintóját, melyet aligha­nem valamelyik öreg Noétól cserélt be. E díszhintót legalább 20 év óta emberi lény nem használta, hanem annál inkább használ­ták azt a tyúkok és csirkék, melyeknek csöndes tanyául szolgált; nagyot is nézett az udvaron tollászkodó telivér chochin-chinai kakas, midőn megingathatlaunak vélt s a hosszas gyakorlat által tulajdonul tekintett fészkét egyszerre az udvar közepén látta. Hanem Jeromos ur is meg volt lépetve, látván kedves hintóján a tisztaságnak merő ellentétét, neki is állított négy bérest, hogj szalmacsutagok segítségével valamiképen állítsák helyre a hin­tónak hajdani fényét, mely művet rövid másfél nap alatt végre is hajtatott. Harmadik nap reggelén ? büszkén mint'egy spanyol grand öszvérén, helyet foglalt Jeromos ur hintajában, melyet hároii*. igenis óvatos lépésű nyomtató ló volt hivatva Debrecen feneket­len itiril borított utcáiba Yonuzolni, Meg is felelt a három nyomtató-gép hivatásának s utazá­suk harmadik napján szerencsésen megérkezett Jeromos ur egy­kori vitéz tettének színhelyére; szerencsésen, mint mondánk, mert a szenvedett kétszeri feldűlés is szerencsésen esett ki, a mennyiben az első alkalommal Jeromos ur egy pocsolyába esett s igy meg nem üthette magát, másodszor pedig egy csomó szerb­tövis fogadta őt vendégszeretettel, "mely ugyan megszurkálta Jeromos urat, de csontját nem töré. Épen tizenkettőt ütött a két vármegyében fekvő nagy temp­lomnak órája, midőn Debrecen érdemes vendége levervén magá­ról az itt-ott összeszedett port, sietett gyomrának követelését kielégíteni. Az étterem, melybe lépett, már egyrészben el volt foglalva étel után sóvárgó vendégekkel, s Jeromos ur is letelepedett egy üres asztalhoz, mert meg volt benne is az a jó magyar termé-* szet, hogy oda, hol ismeretlenek ülnek, le nem telepedik. Már kikereste feneketlen zsebeiből rézkeretü pápaszemett — melyet kálvinista ember létére sem átallott használni — s elő­vett egy étlapot, hogy a hosszú koplalás után valami jó ebédet állítson össze, midőn egy házaló hozzá lépett, bőbeszéddel ajánlva külön.'éle cikkeit. Jeromos ur sokkal fontosabb dologgal lévén elfoglalva, eleinte meg sem akarta látni a házalót. Hanem a házaló nem hagyta magát a hallgatagság által ilriasztatni s csak folytatta. — Kérem nagyságos ur! tessék valamit vásárolni. Ily megszólítást nem hagyhatott Jeromos ur figyelmen kivül. niután ő is magyar democrata fj !) volt, kik — köztudomásúlag gen nagy barátjai a nagyságos címnek fj ! 1 Q, különösen ha •-eájuk alkaltnaztatik. — Hát mi eladni valója van? kérdé szelid hangon, félre­éva az étlapot, « egyelőre felejtve chtsógét." (folyt, a melléki.)

Next

/
Thumbnails
Contents