Pápai Lapok. 4. évfolyam, 1877

1877-10-28

IV

7

. évfolyam. Pápa, vasárnap 1877. október 28. 43. szám. A szerlcesztő és lciadólxivatai W aj dits Károly könyvkereskedésében van, ahova az előfizetési és hirdetési díjak is inlézendők. Kéziratok nem adatnak vissza. 28 VAS. G 23 Simon, Juda}~ G 22 Simon, J.^ 21 ) . 29 Hétfő Zenobius )~ Zenobius Í= 22Tpl. meg^ 30 Kedd Alfonz, Klaudia Klaudia ) ^ 23 [sz.a.g.á-Heti naptár. 31 Szerda [Farkas püsp. f (kath.) Ref. eml ünn. (prot.} 24 (izr/) Pápa, október 28-án. Halottak napján #). Az emberi akarat lehet erős, lehet rendíthetlen, kivívhat sikert siker után, győzelmet győzelemre halmozhat, tettének nyomait halhatatlan müvek által örökítheti meg. gondolatai az Universum végtelenségében merenghetnek, szelleme vágyódbatik a lehetetlenség elérése után, törekedhetik a természet titkos erejét felfedezni, de midőn a természet bilincsei alól kiszabadulni merészkedne, visszaesik, séminél magasabb cél felé tört, nnnál'mkább tanulta megismerni, hogy por vagy ember és porrá leszek mert a természet rabszolgája vagy, s a lermészetszabta korlátokat átlépned lehetetlen, sőt a a lermészetszülte benyomások szabályozzák még gondolkozásod röptét is. A tavasz enyhe légköre, megifjílja szellemünket, felfrissíti testünket, s lelkünkben a szerelem szikráját új lángra lobbantja, vágyainkat, érzelmeinket megnyitja mint a virágok bájos, illatteljes kelyheit! Most pedig midőn a természet, munkájának egy szakát befejezte, most midőn a gyenge légmozgás is letörni képes a megsárgult fák lombjait, most midőn a szél dermesztő JeheiJele, a viz csörejét elnémítja, most midőn a föld termő — lágykérge sziklává merevül — a természet az emberi gondolkozásra inti a mulandóság felelt, emlékeztetvén őt — az enyészel, a halál országára! A természet folyásából nyert tapasztalat nyomán tudjuk, hogy a zord telet, a visszatérő nap mosolygó sugarai elűzi; -• a hit szent szava - a halál borzalmait legyőzi, hirdetvén, hogy feltámadunk! A liil: azon isteni szikra, ellünk hajójának azon erős horgonya, mely reményt ny*ujt, mely vigasztal, mely a kétségbeesés fagyos karjai közül kiragad;— a hit. a vallás szent szokása vezet el minket mostan, gon*) Jelen cikk halottak napjára lőn írva, most közöljük, mivel lapunk csak az ünnep után jelenik ismét meg. Szerk. Előfizetési dijait: Egy évre 6 fr. — Féléire 5 fr. — Negyedévre 1 fr. SO kr. Egy szám ára 15 kr. Hirdetések 6 hasábos petiísorban 5 kr. nyilttéx^Tbeil soronkint 25 krral vétetnek fel. Bélyegdij mindig külön fizetendő. 1 Csütörtök Mindszent ünn.)^=" Mirdsz. n. ~)~* 25 ") . 2 Péntek Halottak eml. j~ Hálotfek n/) ? 26 j s 3 Szombat Hubert )Z Ida j ~ 27 Sah. ToIod>dolkozni azon helyre, ahol elődeink örök nyugalmaikat alusszák; a hit, a vallás szent szokása vezet el oda. ahol leróhatjuk a kegyelet tartozásait; a hit, a vallás szent szokása mint isteni sugallat int most, midőn a természetben az élet munkája megszűnt, hogy lépjünk az örök nyugalom helyére a sirok országába! Ezen szózatot követjük, midőn a kegyelet szövétnekét kezeinkbe tartva, halottak napján a sírkert küszöbét átlépjük. Ha van kétkedő, vezessétek öt ide — itt meg fog térni. Ha van bűnös kebel; mely a gonosz szolgálatában elsüjedt — itt eszméletre jö. jó útra tér és magába száll Ha van érzéknélküli kegyetlen sziv — meglágyul itt, s érezni kénvtelen; Ha van dölyfös ember kit aristokratikus büszkesége tévútra vezetett — itt megtanulja, hogy van igazság, van egyenlőség! Ha van ki az emberiséget, fájdalmában, igazsága érzetében, elismerő készségében, háladatosságában látni akarja— az lépjen ide s mind ezt látni fogja. Itt árva kisded csoport; talán éhesen, fázva siratja— azt kit édes atyának, édes anyának hivolt; ,. Itt a tört szivii özvegy; zokog korán elhúynt hitestársa felelt; Ott a baráti kegyelet az elfelejthetlen hü barát hantjaira leszi a koszorút; Mellette az anyai vérzöszív egyetlen gyermekét gyászolja; Itten, egy elhunyt hazafi, egy munkás polgár, tiszta jellemű s hazáját népét szerető, áldozatkész ember sírjára, a köztisztelet babérkoszorút lesz; itt a nép, jóltevöjét; az üldözőit védelmezőjét; az elhagyalolL pártfogóját; a szegény, bőkezű segítőjét. — siratja, gyászolja abban kit ezen emlék jelez. De amolt, minő fény minő pompa? Egy maulsoJeum az, melyet a büszke kényúr, emeli még életében, s melynek márvány lapja alalt nyugszik - ö maga; kíváncsi nép állja körül részvét nélkül, cifra szolga had hideg mosolyai végzi a feldíszítés terhes munkáját! Hol van a sziv, mely érette vert. ? Hol van az ajk, mely őt a na<ry urat, n magyar mágnást dicsőíti, emlékét megáldja? Hol van a szem, melyből könyhullana — érette? A sir melleit nincs,— talán sehol. A nép kíváncsiságát elégili ki; a cifra szolgahad parancsot végez. Részvétlenség! Pedig éppen ezen helyen, éppen ezen emlékkő előtt kell könynyeket hullatni, itt a mindenhatóhoz fohászkodni, itt a legszentebb szövétneket a hazafiság szövétnekét meggyújtani. És miért? Hogy egy eltévedt embert megsirassunk, s hogy kérjük a mindenhatót valyha a leves uton járó némely aristokraiáinkat a hazafiság ösvényére vezérelné! Egy nemzet aristokrátia nélkül nem képzelhető, a népnek szükséges kiegészítő részéi képezi az, s ö van hivatva egy nemzetet nagyá, dicsövé, műveltté tenni, mivel a gondviselés kegyelme az ö kezeiben összpontosította — a vagyont — és a vagyonból eredő anyagi tekintélyt — a gondviselés anyagi erőt adol néki, hogy tehessen — dicsőt, tehessen nagyol, mely nevére fényt, áldást népére, nemzetére pedig szerencsét hozand! Az örökölt vagyonnal nem csak a rút önzés jár, hanem ezen vagyonnal erkölcsi kötelesség is össze van kötve, mit éppen a magyar arislocratia sok tagja szeret tekinteten kivül hagyni. A haza, nem müveit, nem nyújt élvezetei, nincs művészete, nincs semmije, s ö miért ne kereshetné a külföld művészeiét fel, miért ne élvezné a külföld gyönyöreit — és miért ne szerezhetne ő magának — a külföldön műveltséget! Firnisz az mit ők kint magokra vesznek és nem műveltség! Az aranyozott lest még nem arany! Hol van a próba, mely bizonyságot szolgáltat, hogy a külföldön tékozló aristokrata — művelté vált; hol a mü, hol a Csarno k. Az utolsó cs ó k. (Elbeszélés) Irin: Gy F. (//-</;'* folytatás) Az édes anya odabornlt gyermeke keblére s ott zokogott soká . . . Majd letörölve könyüit Eszterházy felé fordul s komoly hangon szól hozzá: Kapitány ur, ön még nem is kérdezte, hogy mi kik vagyunk? Nem is tudja, hogy kinek leánya az, kit most nőül kér? Hagyjuk a családfa kutatását, válaszol Eszterházy az angyalok égi származásnak, s én Lórában egy angyalt ismertem fel. Végül is én csak azt tudom, hogy őt szivemből, lelkemből szeretem s Istenemre mondom, hogy örömmel szentelek egy életet boldogitására. Hasztalan keresett az anya okot az elleumondásra; amint az ifjakra tekintett, le volt győzve minden ellenvetésivel, Végre is, midőn leányának szemeiben csak üdvöt olvasott, karjai kitárultak N keblére vonva a szerető sziveket, meghatottan rebegé el: „legyetek boldogok!" Öröm ütött, tanyát a kisded körben. — Az ifjú jegyespár minden virágban a menyország egy résztvevő mosolyát látta s a zengő madár dalban a szerelem nemtőjéuek üdvözletét vélte hallani szivük frigyéhez. Jer kedvesem — szólt ... a szép hölgy, kisérj el apám sírjához. Hadd örüljön ő is odafenn, ha együtt, lát sirja mellett minket. E sirt Eszterházy még nem látta. Midőn oda ért s a síriratot olvasá, meglepetve kérdé: Márnovics Béla! Thökölyiiiek egyik legelső bajnoka; hogy kerültek ez ismert nevü hős hamvai ez ismeretlen helyre? Ö féljem, válaszolt a nő komolyan. Ö mint kapitány úr is tudja, Thökölyinek feltétlen híve volt s rajongott a magyar szabadságért. Mióta Thökölyi kitűzte a lázadás zászlóját, együtt harcolt, s osztozott vele reményben és csalódásban. — Volt egy kedves jó ftam is; mikor felserdült s elbírta a kardot, elvitte apja a csatákba őt is. — Bécs alatt, a jó fiu nehéz sebet, kapott, s mikor a futó seregtől elmaradva, az üldözők kezébe került, ott nem ápolás hanem kínos halál várt reá. Atyja Párkánynál felkarját vesztette. Testben lélekben megtörve került viszsza hozzánk. Itt élt még néhány hónapig e házban melyet ősi birtokán e félre eső faluban családja számára, hogy ez a háború vészeitől rejtve maradhasson — már régebben emeltetett. Nehéz szenvedések után meghalt kétségbeesve imádott hazájának jövendője felett. Vég perceiben intő hangon monda hozzám: a mi családunk sarjadékának nem terem boldogság a hazának földén. Óhajtásom, hogy tóra anyjának halála után zárdába vonuljon. Ha szivét mégis oda adná, egy hozzá méltó ifjúnak, keressenek más hazát; itt nem lesznek boldogok. — Kapitány ur, folytatá a nő áthaló szemeit Eszterházyra emelve, — egy Bécs ellen harcolt, kurúcz vezér leányát tartja ön a kezén! Xem verik vissza ön szerelmét ezen emlékek." — Ama nyilatkozatot a haldokló ajkán — szólt Eszterházy— a kétségbeesés fakaszta. Tisztelet a lángoló honszeretet emlékének. En büszkén vallom nőmnek a lelkes szabadsághős leányát. S végtelen szerelemmel vonla ismét szivére a bájos szép leányt. Másnap Batthyányi s még több tisztek jelenlétében megtörtént az ünnepélyes eljegyzés. A hü bajtársak üdvkivánalok közt jósiának a széphölgy körében Eszterházy nak meny országot már a földön. Hahj! de máskép volt megírva minden a sorsnak könyvében ! . . . Pár nap múlva parancs jött Badeni Lajos fővezértől, melyének értelmében Batthyányi hadosztályának sietve tovább kelle vonulnia. Eszterházy nem tudta itt hagyni kedveseit, a várható harcok közelében. Reá vette tórát s anyját, hogy felmennek Kalocsára olt váraudók be a háború lezajlását. Marnovicsné, bár nehéz szívvel végre engedett s felkészült az útra. Eszterházy a hölgyek számára kíséretül hat lovast szemelt ki u vele együtt táborba szállott huszonnégy feltétlenül megbízható huszár közül. — Különben is az ut biztos; veszélytől — főkép ily kiséret mellett nincs mit tartani, két — három nap múlva megerőltetés nélkül célhoz jutnak az utasok. Mindezeket tudva is Eszterházy alig birt megválni jegyesétől. Valami bús sejtelem ragadta meg keblét, mintha örökre elszakadna a kedves lénytől a közel bucsuzással. tátva levertségét, tóra vigasztalta őt szerelmével, hitével. Mig kezeivel elsimitni törekvék Eszterházy' homlokáról a borút, édes biztató hangon beszélt: — Újra látjuk egymást. Hazád követel, én bizalommal átengedlek neki, tudom, hogy vissza ád az téged nekem és a szerelemnek újra. Én imádkozom érted, s a jó Isten őrködik feletted. — Aztán, hald csak kedvesem — folytatá tovább a szép leány,— a mult évben falunkban egy szegény özvegy nő, kit anyám segélyzctt, ápolt sokáig, s ki haldokolva kezeimen pihent, végperceiben, midőn búcsúzó szemeit utolszor felemelé, igyszólt: „Isten megáldjon ifjú jó leány! szerető karok közt végezd te is boldogan éltedet. Annak csókja zárja le szemeidet, kit legjobban szeretsz.! " Az elhalt nő szavai fülemben csengnek még most is, mint bátorító jóslat . . . Én nyugodtan gondolok a jövőre; a szerelem hisz s remél ... Kedvesének hitéből Eszterházy is — bizalmat merített. Törekedett, elnyomni a balsejtelmet, mi fel-fel újult kebelében. A hölgyek az elutazás előtt gondosan elrendezték a házat, a vissza hagyandó hű Mjlosnak gondjaira bizva. A legszükségesebbeken kivül nem igen vihettek mást magukkal. Különben is számítottak reá, hogy nem sokára a háború multával visszalátogathatnak ismét. Sót Marncviesnéuek kegyeletes határzata volt itt élni le vég napjait, itt térülni örök nyugalomra kedves férje melleit. — — A távozókat majd egy órányira elkísérte maga Eszterházy is. Mikor végül is válni kellett, s megindultan lehelte oda bucsu csókját, kedvesének ajkaira, a tova robogó kocsit kíséretével együtt, nem a messzeség, hanem a szemeiben felfakadt könycseppek fedték el előle. * Midőn a táborba visszatért, olt már a legnagyobb sürgést, forgást találta. Gyors indulásra készülődött az egész hadosztály. Badeni Lajos tudta, hogy keletiétől vészfergeteg közéig. Konstantinápolyban ugyanis újra Kiiprili Mustafa neveztetett ki az ozmán sereg vezérévé. Egy lovagias, bátor, lángeszű férfiú, ki magában a hadvezérrel a köböt is párosilá. Dalait szerte zengték a palotákban mint a guuyhókbau: ezeken andalgott az epedő szerelem , ezeken gyúlt lángra a táborban a viharedzett jaucsár. Mikor Küprili nevével kitűzték a harci lobogót, három világrészből siettek alája a zsákmány s harcvágyó vitézek. Csak hamar hatalmas sereg gyűlt össze Drinápoly alatt, s a fővezér diadalmi reményekkel inditá el azt nyugot felé. A fényes hadoszlopok tovavonulását áldás kiváltatokkal kisérte a nép, lelkesülten emlegetve, hogy az ozmán — Küprílivel élén most újra feltűzi a félholdat Budának ormára s még egyszer megiugatja Bécs magas falait. Badeni Lajos megtellt a lehetőleg- mindent, bogy biztos gátot vethessen a közelgő vész elé. Először Szerbiában akarta bevárni Kiiprilit: ily értelemben adta ki az ország különböző részein elhelyezve volt hadcsapatoknak a parancsot. Ezért kelle Batthyányinak is tovább vonulnia. Eszterházy épen végzett századja rendezésével, midőn a távolból egy lovast pillant meg, ki gyors vágtatva közéig azon irányból, melyen Marnovicsné leányával tova utazott. — Megdöbbenve elébe robog az érkezőnek, — ez egy ilju falusi legény habosra hajtott lovon — s roszat sejtve kérdi tőle: Tiszt ur — válaszol a legény — ott a. messze erdőben ma reggel török csapatot vettünk észre. — En lóra kapva megindultam, hog}

r itt megjelentsem. Jövet, megláttam, hogy más uton egy kocsi s néhány huszár megy sebesen az erdő felé. Oda akartam hozzájuk nyargalni, de már késő volt. Ok az erdőbe beértek; s csak hamar reá puskaropogást hallottam. — Ekkor megfordulva, ide vágtattam hirt adandó az esetről. — Fiam — szól elborult arccal Eszterházy, lovad kidül: ára nefélj meglesz térítve, most gyorsan, nyugodt lóra ülsz s vezetni fogsz. Az ezredes engedelmével—Eszterházy néhány-perc múlva századjával — s a vészt jelentő legénnyel — a mondott irányban szélvészkép elrobog,