Pápai Lapok. 4. évfolyam, 1877
1877-08-12
Tekintetes szerkesztő úr! Vannak olyan dolgok, melyek orvoslásának, ha nem is fóruma a hírlapok, de azért ott vita, közfigyelem tárgyává tenni előnyös lehet. Szóljunk ezúttal kir. járásbíróságunk egyes tagjainak tetteiről. Mióta a törvényhozás a bélyeghiányok leletezését a bírósági tagok mindegyikének megengedte, sőt abból a lelet felvevőnek 1% í'ész osztalékot is rendelt adni, azóta a bíróságoknál, igy nálunk Pápán is némely emberek abból maguknak privilégiumot alkottak, s ez önalkotta jogot kiaknázni, felhasználni olyan serények, hogy az ezt érző egyének szinte borzadnak tőle. Régi dolog az már, hogy a magyar ember rosz adófizető, az is igaz, hogy holmi aprólékos dolgokra nem figyelmes, nem szigorúan pontos; igy van ez a bélyegzéssel is, tudjuk, hogy meg kell adni az államnak az árt azért, hogy vitás dolgainkba ha hozzá fordulunk ő mondja meg bírái által, melyikünknak van törvény szerint igaza, de mivel épen a sommás eljárás az: hol minden gyors léptekkel halad, gyakran ártatlan hibába esik az ember, a per eldöltének kedvező vagy kedvezőtlen volta hatása alatt megesik, hogy a bélyeget beadni elmulasztjuk. Jaj annak azután kire e hatás feledékenységet hoz, várnak az ily nyereséges feledékenységre sokan, mért amint az iratok az iktatóba, kiadóba kikerülnek, már meglettünk leletezve ') és vihetjük a bélyeget egy-két nap múlva már késő, mert azon urak ha mindennap tízszer találkoztunk is vele a hivatalba minket meg nem látnak, figyelmeztetni pedig nem kötelességük, mert ugymondják! „megsértik a törvényt." Igaz, ?neg van írva. hogy ügyelni kell felelőség alatt arra, hogy az állam jövedelme a cirncn ne csorbuljon, de az nincs sehol a törvénybe, hogy ha valaki véletlenül, rosz szándék nélkül követ el mulasztást, azt, arra figyelmeztetni sem szabad *), pedig nálunk ilyen a helyzet, van bizonyos egyén a járásbíróságnál ki azt megteremte, kitől azután az ily könnyűszerrel gazdagodást ugy eltanulták, hogy néha már saját hivatalnok társaik leletezése sem utálatos dolog. Másutt azon egyének, kik a bírákkal és a többi hivatalos személyzettel gyakran érintkeznek, csaknem egy személynek tekintik egymást, hivatásuknak — nem egymás kárára törni, hanem egymás előnyét előmozdítani — ismerik 3 ). Miért uines, miért hiányzik e helyen is az? Talán harc, gyűlölség foly a birói és ügyvédi kar kar között, akik ismerik a viszonyt tagadják, sőt arról beszélnek, hogy kivált az ügyvédi kar sokat tesz a bíróság- kedveért, hanem a leletekből nekik is épen ugy kijut mint mas idegen embernek. — De volna ez is az alapos, helyes, és valódi mulasztáson alapuló, — csak ügyelne arra a bíróság főnöke, hogy ezen urak serénysége uem ellenkezik e az igazsággal, hogy nem e több összegér!, nem az ellen vetetett c fel a lelet, hit nem is terhel, vagy nem e vetetett fel ugyanazon büntetés két személy ellen, hogy az illető hivatalnok kettős hasznot huzxon? Erre azouban nincs ráérő, ellenőrző ember az a bíróságnak mindegy ha valaki ártatlanul vagy helyesen ielcteztetett meg, elég az a tudat — s talán érdemrend is jár érte, hogy itt a leletezés jól megy, az állam érdeke megóvatik. Ez igy nem tarthat soká, mert az állani jóléte csak ugy éretik el, ha a polgárok jólétbe vannak, mert ina már ugy is ügyel az állam eléggé érdekeire, ügyel arra, hogy mindenkitől megvegye a magáét, a járásbíróság nem a fönt említettek, hanem magasabb, nemeseb hivatással bir, s azt vélem, hogy annak betöltése körül is elég a teendő, de a collegialis eljárás által megmenthető volna ezerek károsodása, mely esetbe az állam is megkapná a magáét rögtön, a felek sem zaklat talminak, de ezenkívül nem volna példa adva reá, hogy bizonyos egyének erkölcsi érzetet is sértő eljárása oly sok keserű feljajdulása adjon okot! Ezen segítsen a járásbíróság és gondoljon figyelmesen arra: hogy azon Ieletező urak nem vizsgáztak ám a pénzügyi tudományok ból, hogy ezek ha írástudással birnak, másnak tudása ebből nem ') Mi azoo véleményben vagyunk h.-igv épen ez tanúskodik, a járásbírósági közegek pontos és lelkiismeretes eljárása melleit, mely bizonyára elismerési érdemel. ,,Ini Spie) kein Bruder" mondja a német. Szerk. 2 ) A. figyelmeztetés nem lehet a járásbíróság feladata; ö csak a hivatalos eljárást köteles követni. Szerk. 3 ) Hol ez igy van, nagyon roszul van. Szerk. C s a rn o k. Római temetkezések *)• A temetkezési szertartások az ókorban oly pompásak, s költségesek voltak, a milyenek mai nap is csak nagy ritkán fordulnak elő, a rómaiaknál pedig épen valóságos fényűzéssé fajultak el. A végső csók után, melyet az elhunyt hideg arcára nyomtak, a ház ajtaja elé egy cypressusfát állítottak, hogy minden arrameuő megtudja, hogy e ház egyik lakója az alvilágba költözött. Azután elkezdték az elhunytat nevénél szólítani, hangosan jajgatni és siránkozui, azért, hogy biztosságot szerezzenek magoknak a felől, váljon az elhunyt nemcsak tetszhalott-e? Midö n minden lölélesztő kísérlet meghiúsult, a törvénv értelmében bejelentették a halottat, és ép ugy, mint születéskor, Juno Luciiia templomában bizonyos meghatározott adót fizettek le. Ha mindez megtörtént, akkor a temetésrendező szolgái (a pollinctorok) megjelentek a halottasháznál, kik a forróvizzel megmosott hullát levették a deszkáról, szagos olajjal bekenték és ha lehetséges volt, a halálküzdelem nyomait eltávolították az arcról. Ezután az elhunytat a rangfokozatát megillető ruhákba öltöztetlek, sőt ha éltében az államnak tett szolgálatai által érdernkoszíiiut kapott, ezt is fejér* illeszték. Különben a holtak megkoszorúzása Rómában nem volt oly általános divat, mint Görögországban. Ha a pollinctor elvégezte munkáját, a holttestet diszravatalra tették és egy füstölő medence állíttatott melléje. E helyzetben maradt az hét napig, a nyolcadikán egy hírnök bejárta az utcákat, ki hangos kiáltással a népet a temetésre és az avval összekötött játékokra hivta meg. „Egy quirit halt meg.'" — így kiabálta hirnök, „ki a temetéshez csatlakozni akart az siessen, mert a holtat mindjárt kiviszik!" A kiváncsiak persze tömegesen tódultak a halottasházhoz, hogy a temetés pompájában résztvegyenek. A meghatározott órában a temetési menet megindult, Legelöl lépdeltek a tibicinisek. azaz trombitások, számra nézve tizen; utánok jöttek a siránkozó asszonyok, kik a naeniákat, egy a halottra alkalmazott siralmas dicsérő éneket énekelték. Különös, hogy ezen prseficaékhez *J A. vusmegjéi r^dsioli^vlet, 1877-dik &\\ jeleneséből. következik ám! s hogy a díjnoki és írnoki állomáson létező bírósági tagok kínosabb sértést követnek el a társadalom tagjain, mintegy igaztalannak vélt ítélet, mert mig ott a fölebbezési forumokon lejár az ügy, csak elhiszi valamikép az ember, hogy volt e vagy nem volt igaza, de ezek cselekvényét végrehajtás követA r én,~jogorvos!at rendszerént nem szerezhető. x. y. Emlékirat a párisi kölcsönösen segélyző magyar egylet által tervbe vett menhely építése tárgyában. Már több évtizede annak, hogy Parisban magyar egylet létezik. Alig van magyar ember, ki Parisban hosszabb rövidebb időt töltve, annak kebelébe fel nem vétetett, egy sem, ki, midőn szükségben volt, vagy pártfogásra, útmutatásra szorult, a párisi magyar egylet által nem segélyeztetett, nem gyámolittatott volna. Ha a segély nem volt nagy, ha a fogadtatás, melyet Parisba jövő hazánkfiai a párisi magyar egyletben talállak, nem volt olyan, miszerint a mérsékelt kivánalmaknak is teljesen megfelelhetctett volna, ugy annak bizonyára nem az .egylet akarata, hanem kizárólag az egylet szerény anyagi helyzete volt oka. Hosszú időn keresztül majdnem kétségbe kellett esni a fölött váljon a párisi magyar egylet fog-é általában valaha biztos gyökeret verni, s oly álláara szert tenni, hogy minden akadálynak, minden nehézségnek szembe szállhasson. Csak nébány rövid év óta mondhatjuk azt, hogy a magyar egylet Parisban állandóan gyökerei vert, csak a legutolsó időben jutottunk azon! meggyőződésre, hogy a párisi magyar egylet fenállása és biztos jövője minden kétségen felül áll. j A párisi magyar egylet jelenleg 150 tagból áll s hála tagjai buzgóságának s több rendbeli adományoknak alaptőkéje 10,000 frankra emelkedik. Az előnyök, melyekben a tagok, s általában a Parisba érkező magyarok részesülnek, igen számosak, s az egylet törekvése az, hogy ezen előnyök mindinkább fokoztassanak. Ezen előnyök jelenleg nevezetesen a következők: 1. Az örökre biztosított s folyton szaporodó alaptőke évi kamataiból fedezeti 25 frankig terjedő kölcsönök engedélyezése; 2. Jól fölszerelt könyvtár; 3. A legtöbb magyar folyóirat; 4. Francia tanórák; 5. Számtani oktatás; ti. Dalárda; 7. Hetenként kétszeri társalgási estélyek tudományos és közérdekű felolvasásokkal; 8. Betegek pénzbeli segélyezése és í). Három orvos általi ingyenes kezelése, esetleg kórházbani elhelyezés. 10. Kigyógyuláskor minden a kórházban töltött nap után 80 centimesnyi és 25 frankig terjedhető segély; 11. Halálesetre tisztességes eltemetés; végre 12. Minden ínségben Parisba érkező magyar embernek rögtöni 2 frank és a további segélyzés eszközlése. Bármely tetemesek is azonban azon előnyök, melyeket a párisi magyar egylet hazánk fiainak nyújthat és nyújt, mégis kétséget nem szenved s az egylet teljesen öntudatában van annak, hogy ezen előnyök sok tekintetben elégtelenek. Különösen három körülmény az, mely az egylet áldásdús működését korlátok közé szorítja, s melynek mielőbb véget vetni, az egylet legfőbb óhaja. Ezeknek elseje az, hogy az egylet általi segélyzés csak egy nagyon csekély összegig terjedhet, oly összegig, mely ínségben lévő hazánkfiait még addig sem biztosítja a nyomor ellen míg tisztességes munkát, keresetet találnak. Egy legfőbb 25 franknyi kölcsön valóban oly parányi segély, hogy nagy jótétemény ebből a szükölködőre nem háramolhatik. A második nehézség, mely az egylet működésének kifejlődését akadályozza, azon körülmény, hogy az egylet gyenge anyagi erejéhez képest bérhelyiségben kénytelen tengődni, oly helyiségben, mely alig képes az egylet könyvtárát s egyéb ingóságait befogadni, alig elégséges az egyleti gyűlések, társalgási estélyek, tanóiák stb. megtartására, s mely a mellet, hogy egy kávéháznak kiegészítő részét képezi, valóban nem olyan természetű, hogy az egylet céljaival őszhangzásban állana. épen a táncosok és színészek csatlakoztak, kik nemcsak egyes szomorujátékokból adtak elő részletekel, melyek a jelen esetre illettek, hanem a szomorú dísz legélesebb ellentéteként mint valóságos bohócok szerepeltek a temetésen, a főmimikus köztük pedig az elhunyt személyiségét ábrázolta. Közben, de nagyon ritkán, e bohóc elem a temetésekből ki is hagyatott. A bohócok után következtek az imaginesek, vagy is az ősök arcképei. Ezek voltaképen élő, jelmezetes emberek voltak, az elhunyt őseinek viasz álarcaival képükön. Igy kisérte az elhunytat nemcsak valamennyi közvetlen előde a temetkezési helyre, hanem uem ritkán a rokonság is beállította őseit a menetbe. Mindezek után pedig, csupa füstölők között következett maga a funus, vagy is a díszágyon kissé ülőhelyzetben levő holttest, a díszágy a gazdagoknál elefántcsontból volt. A test aranynyal átszőtt szőnyegeken feküdt. A díszágyat az elhunyt rokonai, vagy ezek hiányában a végrendeletileg szabadon bocsátott rabszolgák vitték, sőt ezt néha lovagok, tanácsnokok vagy magasrangu tisztviselők is megtették; a szegényebbek erre különös hordárokat fogadtak; az egészen szegényeket és rabszolgákat födött koporsóban vitték minden ünnepély nélkül végső nyughelyökre. — A díszágy, lectus, után az örökösök és rokonok mentek fekete ruhában, szabadon bocsátolt rabszolgák, kalappal a fejőkön és a holt többi ismerőse és jó barátja, sőt még a nép is, mely azonban a város kapuinál rendesen ismét visszafordult, Midőn a menet a fórumra ért, a testet letették, egy valaki a rokonságból fölment a nyilvános szószékre és onnan az elhunytra dicsbeszédet mondott, a melyben annak érdemei talán kelletén tul is fölmagasztaltak, de rosz tulajdonságairól készakarva nem tétetett említés. E kitüntetésben nemcsak férfiak, hanem egyes kiváló nők is részesítettek. Ezen ünnepélyes ténykedés bevégezte után a menet a temetkezési helyre indult, hol az képezte a főkérdést: elfogják-e temetni vagy égetni a hullát? Az eltemetés régibb szokás volt, az elégetés Sulla alatt lett általános divattá. Különben eltemetés még ezen esetben is vott, csakhogy ekkor a sírdomb helyét a sírbolt helyettesíté, a melybe a haiiivvedrek letétettek. Az elégetés rendesen a sírbolt mellett történt, csakhogy a máglya az elhunyt vagyoni állapota amini nemcsak különböző nagyságú, hanem kftlönbözó disziHarmadszor különösen sulynsbítja az egylet helyzetét azon körülmény, hogy az ily bérelt helyiségben a tagok az egylet által fizetett bérleti díj dacára, a kávés által fogyas/.lásokra kényszeríttetnek, minek eleget nem tehetvén azon sajnos körülmény állt be, hogy az egylet gyakran lakást változtatni kényszeríttetett. Nagyobb helyiséget bérelni pedig az egylet vagyona nem engedi, s nevezetesen teljesen ki van zárva oly helyiség megszerzése, mely ínségben levő magyar hazánkfiainak nemcsak gyülhelyül hanem egyszersmind menhelyül is szolgálhatna. Ily menhely létesítése az, mely jelenleg a párisi magyar egyletet foglalkoztatja. Egy állandó, az egylet tulajdonát képező, tágas lakházat akarunk, akarjuk pedig először, hogy Parisban élő s rosz körülmények között tengődő hazánkfiai benne olcsó, esetleg ingyenes lakást nyerjenek, másodszor, hogy ínségben Parisba érkező hazánkfiai benne felvétessenek, uchogy addig, míg keresetet találnak, pincékben és lebujokban legyenek kénytelenek tengődni, végre azért, hogy az egylet minden tekintetben nemes céljának megfelelni legyen képes, nevezetesen a párisi magyarok oly központot találjanak, mely a hazától való távollét nyomasztó érzetét legalább némileg mérsékelni képes. Szemmel tartjuk továbbá azon körülményt, hogy az ide érkező magyarok gyakran több ideig kénytelenek munkát és foglalkozást keresni, ezen nehézség elkerülendő, szándékozunk időnként kibocsájtott körlevelek által, a párisi nagyobb iparos és kereskedelmi házakat felszólítani segédekbeni szükségök födözése végett egyletünkhöz fordulni. A tapasztalás bizonyítja, hogy idegen telepek csak ottan virágozhatnak fel valóban, hol anyagi és szellemi érdekeiknek egy szilárd pontban lelik támaszukat. E menhely létesítése az egylet saját erőit minden tekintetben fölülhaladja, s az egylet vagyona még arra sem elégséges, hogy a szükséges telek megszereztessék. Pedig ha a telek meg van, a ház egy 5%-"3 r i kölcsön segítségével könnyű szerrel fel lesz építhelő. Megbízható számítások szerint egy az egylet céljainak megfelelő terjedelmű telek körülbelül 50,00 frankért volna kapható s a ház felépítéséhez 80—85,000 frank volna szükséges. Ez utóbbi összeg a telekre és a felépítendő házra könnyű szerrel felvétethetvén, a ház jövedelmeiből, melyek számítás szerint legalább 7500—8000 frankra fognának rúgni évenként, 20 év alatt törlesztetnék, ugy hogy az egylet 20 év lefolyása után egy ház kizárólagos tulajdonosa lehetne. — Az egyedüli nehézség, mint említők, a telek megszerzése. — Ha Magyarország gazdag volna, nem haboznánk hazánkfiai áldozatkészségét igénybe venni annálkevésbé, mert hisz a cél, melyet elérni akarunk, a magyar nemzet fiainak közös javára szolgál. De nagyon is ismerjük fájdalom azon mostoha viszonyokat, melyek alatt szeretett hazánk szenved s megbocsáthatlannak tartartanók, ha ily körülmények között adakozásra felhívnánk. Van azonban egy mód, mely célunk elérését lehetségessé teszi, annélkül, hogy hazánkfiaitól nagyobb áldozatot kívánnánk. — E mód csak hazánkfiai bizalmát tételezi fel, s egy oly kis áldozatot foglalna magában, mely az elérendő céllal szemben valóban eltűnik. — E mód a következőben áll: A párisi magyar egylet 50,000 franknak megfelelő 25,000 o. é. forint erejéig 250 darab 100 forintos kamatot nem hozó kötelezvényt bocsát ki, melynek visszafizetése öt esztendő lefolyása után fog kezdődni.— A befizetett összegek a pesti első hazai takarékpénztárban fizetendők be, s addig maradnak ennek kezelése alatt, mig az egész 25,000 frtnyi összeg összegyűl. A tisztelt aláírók a párisi kölcsönösen segélyző magyar egylet menhelye alapító tagjaivá válván, neveik az egyleti ház dísztermében márvány táblán arany betűkkel fognak megörökíttetni. Az aláírás ereyménye a nagyobb magyar hirlapokban havonként köztudomásra fog hozatni s az egész műveletről félévenként mindaddig fog jelentés tétetni, mig a kölcsön teljesen visszafizetve uem leend. Imi ezen módon véljük kitűzött célunkat elérhetni. Az áldozat, melyet kívánunk, nem nagy, a jótétemén}' pedig, melyben a párisi magyar egylet részesülné, kimondhatlan. .Azért is megvagyunk győződve, hogy reményünkben nem fogunk csalatkozni. — Kelt Parisban, 1877. május havában. tésü is volt. Ha a holttestet a máglyán elhelyezték, a gyászkiséret azt szagos olajjal leöntött, hajfürtöket, koszorúkat, sőt még ennivalót is halmozott rá. A végső csók, melyet a legközelebbi rokon mintegy búcsúzóul az elhunytnak adott, volt a jel, melyre a búdalok ismét fölhangzottak, és a család egy vagy több tagja, elfordítván arcát fáklyával a fatömeget meggyujtá, mi különben igen hamar esett, meg, mert a fa közei szurok és más könnyen égő anyaggal voltak kitömve. Mig a máglya lángolt, néha gladiátorok is vívtak a holt tiszteletére élethalálharcot. Mihelyt a máglya földig leégett, a még izzó parazsat eloltották többnyire borral, a csontokat öszszeszedték, ezeket meghintették borral és tejjel, vászonruhákon megszárogalták, a hamu közé illatszereket kevertek és mindezt kő-, érc- vagy cserépfazékakba. hamvvedrekbe tették, melyek kivételesen üvegből, sőt nemes ércből valók is voltak. A hamu közé rendesen apró hosszunyaku, illatos kenó'cscsel telt üvegcséket is raktak. Miután a gyászkisérlet még egy hangos „Vale!"-vel elbúcsúzott volna attól, kit az örök nyugalomra tett le, szentelt vízzel meghinté magát és szétoszlott, hogy kilencednapra ismét a sírnál összejöjjön a tor és halottasáldozat megtartására. — A halott is részesült a torból, a mennyiben számára egyszerű ételeket, melyek között okvetlenül babnak is kelletett lenni, — raktak a sírra, s azt megkoszorúzták, olajjal, tejjel, mézzel és illatos folyadékkal behintették. Azonkívül még mécseket és más edényeket is állítottak a sírra. Azonban c hivatalos tor után a halottasháznál pazarfényü lakomák illetőleg töbh napi éjjeli és nappali dorbézolások következtek, melyek az élvezetet hajházó rómaiakat nagyon is jellemzik. Különben az elhunyt emlékét még sokáig tartották tiszteletben temetése után is, és azt több alkalomkor, kivált az elhunyt születése napjának évfordulóján, külsőleg is kimutatták. Ezenkívül minden év február havában általános halotti ünnep is volt minden háznál, melynek mind elrendelése, mind kivitele akár egy Lucullusnak is becsületére válhatott voliia, de a mely ez elnevezésre: „halottastor" jogosan igényt nem tarthatott.
