Pápai Lapok. 4. évfolyam, 1877

1877-08-12

Tekintetes szerkesztő úr! Vannak olyan dolgok, melyek orvoslásának, ha nem is fó­ruma a hírlapok, de azért ott vita, közfigyelem tárgyává tenni előnyös lehet. Szóljunk ezúttal kir. járásbíróságunk egyes tagjainak tet­teiről. Mióta a törvényhozás a bélyeghiányok leletezését a bíró­sági tagok mindegyikének megengedte, sőt abból a lelet felve­vőnek 1% í'ész osztalékot is rendelt adni, azóta a bíróságoknál, igy nálunk Pápán is némely emberek abból maguknak privilé­giumot alkottak, s ez önalkotta jogot kiaknázni, felhasználni olyan serények, hogy az ezt érző egyének szinte borzadnak tőle. Régi dolog az már, hogy a magyar ember rosz adófizető, az is igaz, hogy holmi aprólékos dolgokra nem figyelmes, nem szigorúan pontos; igy van ez a bélyegzéssel is, tudjuk, hogy meg kell adni az államnak az árt azért, hogy vitás dolgainkba ha hozzá fordulunk ő mondja meg bírái által, melyikünknak van törvény szerint igaza, de mivel épen a sommás eljárás az: hol minden gyors léptekkel halad, gyakran ártatlan hibába esik az ember, a per eldöltének kedvező vagy kedvezőtlen volta ha­tása alatt megesik, hogy a bélyeget beadni elmulasztjuk. Jaj annak azután kire e hatás feledékenységet hoz, vár­nak az ily nyereséges feledékenységre sokan, mért amint az iratok az iktatóba, kiadóba kikerülnek, már meglettünk leletezve ') és vihetjük a bélyeget egy-két nap múlva már késő, mert azon urak ha mindennap tízszer találkoztunk is vele a hivatalba min­ket meg nem látnak, figyelmeztetni pedig nem kötelességük, mert ugymondják! „megsértik a törvényt." Igaz, ?neg van írva. hogy ügyelni kell felelőség alatt arra, hogy az állam jövedelme a cirncn ne csorbuljon, de az nincs se­hol a törvénybe, hogy ha valaki véletlenül, rosz szándék nélkül követ el mulasztást, azt, arra figyelmeztetni sem szabad *), pedig nálunk ilyen a helyzet, van bizonyos egyén a járásbíróságnál ki azt megteremte, kitől azután az ily könnyűszerrel gazdagodást ugy eltanulták, hogy néha már saját hivatalnok társaik lelete­zése sem utálatos dolog. Másutt azon egyének, kik a bírákkal és a többi hivatalos személyzettel gyakran érintkeznek, csaknem egy személynek te­kintik egymást, hivatásuknak — nem egymás kárára törni, ha­nem egymás előnyét előmozdítani — ismerik 3 ). Miért uines, miért hiányzik e helyen is az? Talán harc, gyűlölség foly a birói és ügyvédi kar kar között, akik ismerik a viszonyt tagadják, sőt arról beszélnek, hogy kivált az ügyvédi kar sokat tesz a bíró­ság- kedveért, hanem a leletekből nekik is épen ugy kijut mint mas idegen embernek. — De volna ez is az alapos, helyes, és valódi mulasztáson alapuló, — csak ügyelne arra a bíróság fő­nöke, hogy ezen urak serénysége uem ellenkezik e az igazság­gal, hogy nem e több összegér!, nem az ellen vetetett c fel a lelet, hit nem is terhel, vagy nem e vetetett fel ugyanazon bün­tetés két személy ellen, hogy az illető hivatalnok kettős hasz­not huzxon? Erre azouban nincs ráérő, ellenőrző ember az a bíróságnak mindegy ha valaki ártatlanul vagy helyesen ielctez­tetett meg, elég az a tudat — s talán érdemrend is jár érte, hogy itt a leletezés jól megy, az állam érdeke megóvatik. Ez igy nem tarthat soká, mert az állani jóléte csak ugy éretik el, ha a polgárok jólétbe vannak, mert ina már ugy is ügyel az állam eléggé érdekeire, ügyel arra, hogy mindenkitől megvegye a magáét, a járásbíróság nem a fönt említettek, ha­nem magasabb, nemeseb hivatással bir, s azt vélem, hogy annak betöltése körül is elég a teendő, de a collegialis eljárás által megmenthető volna ezerek károsodása, mely esetbe az állam is megkapná a magáét rögtön, a felek sem zaklat talminak, de ezen­kívül nem volna példa adva reá, hogy bizonyos egyének erköl­csi érzetet is sértő eljárása oly sok keserű feljajdulása adjon okot! Ezen segítsen a járásbíróság és gondoljon figyelmesen arra: hogy azon Ieletező urak nem vizsgáztak ám a pénzügyi tudományok ból, hogy ezek ha írástudással birnak, másnak tudása ebből nem ') Mi azoo véleményben vagyunk h.-igv épen ez tanúskodik, a járás­bírósági közegek pontos és lelkiismeretes eljárása melleit, mely bizonyára elismerési érdemel. ,,Ini Spie) kein Bruder" mondja a német. Szerk. 2 ) A. figyelmeztetés nem lehet a járásbíróság feladata; ö csak a hiva­talos eljárást köteles követni. Szerk. 3 ) Hol ez igy van, nagyon roszul van. Szerk. C s a rn o k. Római temetkezések *)• A temetkezési szertartások az ókorban oly pompásak, s költségesek voltak, a milyenek mai nap is csak nagy ritkán fordulnak elő, a rómaiaknál pedig épen valóságos fényűzéssé fa­jultak el. A végső csók után, melyet az elhunyt hideg arcára nyomtak, a ház ajtaja elé egy cypressusfát állítottak, hogy min­den arrameuő megtudja, hogy e ház egyik lakója az alvilágba költözött. Azután elkezdték az elhunytat nevénél szólítani, han­gosan jajgatni és siránkozui, azért, hogy biztosságot szerezze­nek magoknak a felől, váljon az elhunyt nemcsak tetszhalott-e? Midö n minden lölélesztő kísérlet meghiúsult, a törvénv értelmé­ben bejelentették a halottat, és ép ugy, mint születéskor, Juno Luciiia templomában bizonyos meghatározott adót fizettek le. Ha mindez megtörtént, akkor a temetésrendező szolgái (a pollinctorok) megjelentek a halottasháznál, kik a forróvizzel meg­mosott hullát levették a deszkáról, szagos olajjal bekenték és ha lehetséges volt, a halálküzdelem nyomait eltávolították az arcról. Ezután az elhunytat a rangfokozatát megillető ruhákba öltöztetlek, sőt ha éltében az államnak tett szolgálatai által ér­dernkoszíiiut kapott, ezt is fejér* illeszték. Különben a holtak megkoszorúzása Rómában nem volt oly általános divat, mint Gö­rögországban. Ha a pollinctor elvégezte munkáját, a holttestet diszravatalra tették és egy füstölő medence állíttatott melléje. E helyzetben maradt az hét napig, a nyolcadikán egy hírnök bejárta az utcákat, ki hangos kiáltással a népet a temetésre és az avval összekötött játékokra hivta meg. „Egy quirit halt meg.'" — így kiabálta hirnök, „ki a temetéshez csatlakozni akart az siessen, mert a holtat mindjárt kiviszik!" A kiváncsiak persze tömegesen tódultak a halottasházhoz, hogy a temetés pompájában résztvegyenek. A meghatározott órá­ban a temetési menet megindult, Legelöl lépdeltek a tibicinisek. azaz trombitások, számra nézve tizen; utánok jöttek a siránkozó asszonyok, kik a naeniákat, egy a halottra alkalmazott siralmas dicsérő éneket énekelték. Különös, hogy ezen prseficaékhez *J A. vusmegjéi r^dsioli^vlet, 1877-dik &\\ jeleneséből. következik ám! s hogy a díjnoki és írnoki állomáson létező bíró­sági tagok kínosabb sértést követnek el a társadalom tagjain, mintegy igaztalannak vélt ítélet, mert mig ott a fölebbezési fo­rumokon lejár az ügy, csak elhiszi valamikép az ember, hogy volt e vagy nem volt igaza, de ezek cselekvényét végrehajtás követA r én,~jogorvos!at rendszerént nem szerezhető. x. y. Emlékirat a párisi kölcsönösen segélyző magyar egylet által tervbe vett menhely építése tárgyában. Már több évtizede annak, hogy Parisban magyar egylet létezik. Alig van magyar ember, ki Parisban hosszabb rövidebb időt töltve, annak kebelébe fel nem vétetett, egy sem, ki, midőn szükségben volt, vagy pártfogásra, útmutatásra szorult, a párisi magyar egylet által nem segélyeztetett, nem gyámolittatott volna. Ha a segély nem volt nagy, ha a fogadtatás, melyet Parisba jövő hazánkfiai a párisi magyar egyletben talállak, nem volt olyan, miszerint a mérsékelt kivánalmaknak is teljesen megfe­lelhetctett volna, ugy annak bizonyára nem az .egylet akarata, hanem kizárólag az egylet szerény anyagi helyzete volt oka. Hosszú időn keresztül majdnem kétségbe kellett esni a fö­lött váljon a párisi magyar egylet fog-é általában valaha biztos gyökeret verni, s oly álláara szert tenni, hogy minden akadály­nak, minden nehézségnek szembe szállhasson. Csak nébány rö­vid év óta mondhatjuk azt, hogy a magyar egylet Parisban ál­landóan gyökerei vert, csak a legutolsó időben jutottunk azon! meggyőződésre, hogy a párisi magyar egylet fenállása és biz­tos jövője minden kétségen felül áll. j A párisi magyar egylet jelenleg 150 tagból áll s hála tagjai buzgóságának s több rendbeli adományoknak alaptőkéje 10,000 frankra emelkedik. Az előnyök, melyekben a tagok, s általában a Parisba érkező magyarok részesülnek, igen számo­sak, s az egylet törekvése az, hogy ezen előnyök mindinkább fokoztassanak. Ezen előnyök jelenleg nevezetesen a következők: 1. Az örökre biztosított s folyton szaporodó alaptőke évi kamataiból fedezeti 25 frankig terjedő kölcsönök engedélyezése; 2. Jól fölszerelt könyvtár; 3. A legtöbb magyar folyóirat; 4. Francia tanórák; 5. Számtani oktatás; ti. Dalárda; 7. Hetenként kétszeri társalgási estélyek tudományos és közérdekű felolvasásokkal; 8. Betegek pénzbeli segélyezése és í). Három orvos általi ingyenes kezelése, esetleg kórház­bani elhelyezés. 10. Kigyógyuláskor minden a kórházban töltött nap után 80 centimesnyi és 25 frankig terjedhető segély; 11. Halálesetre tisztességes eltemetés; végre 12. Minden ínségben Parisba érkező magyar embernek rög­töni 2 frank és a további segélyzés eszközlése. Bármely tetemesek is azonban azon előnyök, melyeket a párisi magyar egylet hazánk fiainak nyújthat és nyújt, mégis kétséget nem szenved s az egylet teljesen öntudatában van an­nak, hogy ezen előnyök sok tekintetben elégtelenek. Különösen három körülmény az, mely az egylet áldásdús működését korlá­tok közé szorítja, s melynek mielőbb véget vetni, az egylet leg­főbb óhaja. Ezeknek elseje az, hogy az egylet általi segélyzés csak egy nagyon csekély összegig terjedhet, oly összegig, mely ín­ségben lévő hazánkfiait még addig sem biztosítja a nyomor el­len míg tisztességes munkát, keresetet találnak. Egy legfőbb 25 franknyi kölcsön valóban oly parányi segély, hogy nagy jótéte­mény ebből a szükölködőre nem háramolhatik. A második nehézség, mely az egylet működésének kifej­lődését akadályozza, azon körülmény, hogy az egylet gyenge anyagi erejéhez képest bérhelyiségben kénytelen tengődni, oly helyiségben, mely alig képes az egylet könyvtárát s egyéb in­góságait befogadni, alig elégséges az egyleti gyűlések, társal­gási estélyek, tanóiák stb. megtartására, s mely a mellet, hogy egy kávéháznak kiegészítő részét képezi, valóban nem olyan ter­mészetű, hogy az egylet céljaival őszhangzásban állana. épen a táncosok és színészek csatlakoztak, kik nemcsak egyes szomorujátékokból adtak elő részletekel, melyek a jelen esetre illettek, hanem a szomorú dísz legélesebb ellentéteként mint va­lóságos bohócok szerepeltek a temetésen, a főmimikus köztük pedig az elhunyt személyiségét ábrázolta. Közben, de nagyon ritkán, e bohóc elem a temetésekből ki is hagyatott. A bohócok után következtek az imaginesek, vagy is az ősök arcképei. Ezek voltaképen élő, jelmezetes emberek voltak, az elhunyt őseinek viasz álarcaival képükön. Igy kisérte az elhunytat nemcsak va­lamennyi közvetlen előde a temetkezési helyre, hanem uem rit­kán a rokonság is beállította őseit a menetbe. Mindezek után pedig, csupa füstölők között következett maga a funus, vagy is a díszágyon kissé ülőhelyzetben levő holttest, a díszágy a gazdagoknál elefántcsontból volt. A test aranynyal átszőtt szőnyegeken feküdt. A díszágyat az elhunyt rokonai, vagy ezek hiányában a végrendeletileg szabadon bocsá­tott rabszolgák vitték, sőt ezt néha lovagok, tanácsnokok vagy magasrangu tisztviselők is megtették; a szegényebbek erre kü­lönös hordárokat fogadtak; az egészen szegényeket és rabszol­gákat födött koporsóban vitték minden ünnepély nélkül végső nyughelyökre. — A díszágy, lectus, után az örökösök és rokonok mentek fekete ruhában, szabadon bocsátolt rabszolgák, kalappal a fejőkön és a holt többi ismerőse és jó barátja, sőt még a nép is, mely azonban a város kapuinál rendesen ismét visszafordult, Midőn a menet a fórumra ért, a testet letették, egy valaki a rokonságból fölment a nyilvános szószékre és onnan az el­hunytra dicsbeszédet mondott, a melyben annak érdemei talán kelletén tul is fölmagasztaltak, de rosz tulajdonságairól kész­akarva nem tétetett említés. E kitüntetésben nemcsak férfiak, hanem egyes kiváló nők is részesítettek. Ezen ünnepélyes tény­kedés bevégezte után a menet a temetkezési helyre indult, hol az képezte a főkérdést: elfogják-e temetni vagy égetni a hul­lát? Az eltemetés régibb szokás volt, az elégetés Sulla alatt lett általános divattá. Különben eltemetés még ezen esetben is vott, csakhogy ekkor a sírdomb helyét a sírbolt helyettesíté, a melybe a haiiivvedrek letétettek. Az elégetés rendesen a sírbolt mellett történt, csakhogy a máglya az elhunyt vagyoni állapota amini nemcsak különböző nagyságú, hanem kftlönbözó diszi­Harmadszor különösen sulynsbítja az egylet helyzetét azon körülmény, hogy az ily bérelt helyiségben a tagok az egylet ál­tal fizetett bérleti díj dacára, a kávés által fogyas/.lásokra kény­szeríttetnek, minek eleget nem tehetvén azon sajnos körülmény állt be, hogy az egylet gyakran lakást változtatni kényszeríttetett. Nagyobb helyiséget bérelni pedig az egylet vagyona nem engedi, s nevezetesen teljesen ki van zárva oly helyiség meg­szerzése, mely ínségben levő magyar hazánkfiainak nemcsak gyülhelyül hanem egyszersmind menhe­lyül is szolgálhatna. Ily menhely létesítése az, mely jelenleg a párisi magyar egyletet foglalkoztatja. Egy állandó, az egylet tulajdonát képező, tágas lakházat akarunk, akarjuk pedig először, hogy Parisban élő s rosz körülmények között tengődő hazánkfiai benne olcsó, esetleg ingyenes lakást nyerjenek, másodszor, hogy ínségben Parisba érkező hazánkfiai benne felvétessenek, uchogy addig, míg keresetet találnak, pincékben és lebujokban legyenek kénytele­nek tengődni, végre azért, hogy az egylet minden tekintetben nemes céljának megfelelni legyen képes, nevezetesen a párisi magyarok oly központot találjanak, mely a hazától való távollét nyomasztó érzetét legalább némileg mérsékelni képes. Szemmel tartjuk továbbá azon körülményt, hogy az ide ér­kező magyarok gyakran több ideig kénytelenek munkát és fog­lalkozást keresni, ezen nehézség elkerülendő, szándékozunk időn­ként kibocsájtott körlevelek által, a párisi nagyobb iparos és kereskedelmi házakat felszólítani segédekbeni szükségök födö­zése végett egyletünkhöz fordulni. A tapasztalás bizonyítja, hogy idegen telepek csak ottan virágozhatnak fel valóban, hol anyagi és szellemi érdekeiknek egy szilárd pontban lelik támaszukat. E menhely létesítése az egylet saját erőit minden tekin­tetben fölülhaladja, s az egylet vagyona még arra sem elégsé­ges, hogy a szükséges telek megszereztessék. Pedig ha a telek meg van, a ház egy 5%-"3 r i kölcsön segítségével könnyű szer­rel fel lesz építhelő. Megbízható számítások szerint egy az egy­let céljainak megfelelő terjedelmű telek körülbelül 50,00 frank­ért volna kapható s a ház felépítéséhez 80—85,000 frank volna szükséges. Ez utóbbi összeg a telekre és a felépítendő házra könnyű szerrel felvétethetvén, a ház jövedelmeiből, melyek szá­mítás szerint legalább 7500—8000 frankra fognának rúgni éven­ként, 20 év alatt törlesztetnék, ugy hogy az egylet 20 év le­folyása után egy ház kizárólagos tulajdonosa lehetne. — Az egyedüli nehézség, mint említők, a telek megszerzése. — Ha Magyarország gazdag volna, nem haboznánk hazánkfiai áldozat­készségét igénybe venni annálkevésbé, mert hisz a cél, melyet elérni akarunk, a magyar nemzet fiainak közös javára szolgál. De nagyon is ismerjük fájdalom azon mostoha viszonyokat, me­lyek alatt szeretett hazánk szenved s megbocsáthatlannak tar­tartanók, ha ily körülmények között adakozásra felhívnánk. Van azonban egy mód, mely célunk elérését lehetségessé teszi, annélkül, hogy hazánkfiaitól nagyobb áldozatot kívánnánk. — E mód csak hazánkfiai bizalmát tételezi fel, s egy oly kis áldoza­tot foglalna magában, mely az elérendő céllal szemben valóban eltűnik. — E mód a következőben áll: A párisi magyar egylet 50,000 franknak megfelelő 25,000 o. é. forint erejéig 250 darab 100 forintos kamatot nem hozó kötelezvényt bocsát ki, melynek visszafizetése öt esztendő lefo­lyása után fog kezdődni.— A befizetett összegek a pesti első hazai takarékpénztárban fizetendők be, s addig marad­nak ennek kezelése alatt, mig az egész 25,000 frtnyi összeg összegyűl. A tisztelt aláírók a párisi kölcsönösen segélyző magyar egylet menhelye alapító tagjaivá válván, neveik az egyleti ház dísztermében márvány táblán arany betűkkel fognak megörökíttetni. Az aláírás ereyménye a nagyobb magyar hirlapokban ha­vonként köztudomásra fog hozatni s az egész műveletről fél­évenként mindaddig fog jelentés tétetni, mig a kölcsön teljesen visszafizetve uem leend. Imi ezen módon véljük kitűzött célunkat elérhetni. Az ál­dozat, melyet kívánunk, nem nagy, a jótétemén}' pedig, melyben a párisi magyar egylet részesülné, kimondhatlan. .Azért is megvagyunk győződve, hogy reményünkben nem fogunk csalatkozni. — Kelt Parisban, 1877. május havában. tésü is volt. Ha a holttestet a máglyán elhelyezték, a gyászki­séret azt szagos olajjal leöntött, hajfürtöket, koszorúkat, sőt még ennivalót is halmozott rá. A végső csók, melyet a legközelebbi rokon mintegy búcsúzóul az elhunytnak adott, volt a jel, melyre a búdalok ismét fölhangzottak, és a család egy vagy több tagja, elfordítván arcát fáklyával a fatömeget meggyujtá, mi különben igen hamar esett, meg, mert a fa közei szurok és más könnyen égő anyaggal voltak kitömve. Mig a máglya lángolt, néha gladiátorok is vívtak a holt tiszteletére élethalálharcot. Mihelyt a máglya földig leégett, a még izzó parazsat eloltották többnyire borral, a csontokat ösz­szeszedték, ezeket meghintették borral és tejjel, vászonruhákon megszárogalták, a hamu közé illatszereket kevertek és mindezt kő-, érc- vagy cserépfazékakba. hamvvedrekbe tették, melyek kivételesen üvegből, sőt nemes ércből valók is voltak. A hamu közé rendesen apró hosszunyaku, illatos kenó'cscsel telt üveg­cséket is raktak. Miután a gyászkisérlet még egy hangos „Vale!"-vel el­búcsúzott volna attól, kit az örök nyugalomra tett le, szentelt vízzel meghinté magát és szétoszlott, hogy kilencednapra ismét a sírnál összejöjjön a tor és halottasáldozat megtartására. — A halott is részesült a torból, a mennyiben számára egyszerű éte­leket, melyek között okvetlenül babnak is kelletett lenni, — rak­tak a sírra, s azt megkoszorúzták, olajjal, tejjel, mézzel és il­latos folyadékkal behintették. Azonkívül még mécseket és más edényeket is állítottak a sírra. Azonban c hivatalos tor után a halottasháznál pazarfényü lakomák illetőleg töbh napi éjjeli és nappali dorbézolások követ­keztek, melyek az élvezetet hajházó rómaiakat nagyon is jel­lemzik. Különben az elhunyt emlékét még sokáig tartották tisz­teletben temetése után is, és azt több alkalomkor, kivált az el­hunyt születése napjának évfordulóján, külsőleg is kimutatták. Ezenkívül minden év február havában általános halotti ünnep is volt minden háznál, melynek mind elrendelése, mind kivitele akár egy Lucullusnak is becsületére válhatott voliia, de a mely ez el­nevezésre: „halottastor" jogosan igényt nem tarthatott.

Next

/
Thumbnails
Contents