Pápai Lapok. 3. évfolyam, 1876

1876-11-18

Tisztelt Pereszlényi ur! Én megbecsültem Bocsort, mindenesetre nyíltabban és őszintébben mint ön; mert én nem hagytam öt cserben „költő irók" kedvéért, nem menekültem el tőle a hunok történetéért Jámbor Pálhoz, amint tette ön. Pereszlényi ur továbbá a párhuzam vonása közben és után székiben, hosszában ismét a/ért kardoskodik ellenem, hogy miért állítottam én azt, miszerint a hunok raboltak s pusztítottak? Keá nyomban meg maga is elismeri, hogy a hunoknak nem volt más feladatuk, mint a római birodaluin kikez dése, és hogy ezt vérontó fegyverrel teljesítették. Sajátságos egy logika: igazán „noch nie dagewesen. T. Pereszlényi ur ! Ön dicsőségnek tartja egy nagy birodalomnak dúló fegyverrel szétbontását, elismeri hogy a hunoknak nem volt más feladata, mint ez, de akkor ön maga is, „mint vérontó fegyveres népet, mint sírásókat szerepelteti őket!" Igy veri meg az ember haragjában önmagát. Ön virtusnak nevezi a római birodalom kikezdcsét, az ezzel járt borzalmas dulásokat. Legyen önnek hite szerint. Beismerem, hogy nézeteink a virtusról eltérnek, a mennyiben én országok, népek elpusztításában a kereszténység álláspontján épenséggel nem találok semmi erényt. Ön azt irja, hogy Bocsor szerint ugy jelenik meg a hunnép, mint egy eszme képviselője, mint a romlott római birodalom kikezdője, azon birodalomé, mely tűzzel vassal pusztitá az ifju kereszténységet, lelki vakságában, butaságában hadat üzenve a világátalakító nagy eszméknek. Kérem tisztelt Pereszlényi ur, ne törekedjék ilv badarságot Bocsor neve alatt árulni, ki nem állítja néhol, hogy a hunnép azon római birodalmat dúlta tel, mely az itju kereszténységet üldözé. Ezt csak öli mondja, s önnek elhiszi az, ki a történetet azinte c.-ak Jámbor Pál-féle források után ismeri A keresztények üldözése a római birodalomban megszűnt N. Constantin uralmának megszilárdultával f 337. Kr. u. — Mikor a hunok itt csatáztak, mikor Attila rettegett kardjával niegrázkódtatá a keletet s nyugotot 450 körül — akkor már nem a pogány, hanem a hitbuzgó keresztény római birodalom állolt a hunokkal szemben. Attila hunjai , nem a kereszténység tűzzel vassal pusztítóját, hanem a kereszténység buzgó terjesztőjét s biztositóját ostromolták a római birodalomban Pereszlényi úr a történelemmel merőben ellenkező okoskodásával, mintha a hunok a pogány Kómát, a kereszténység üldözőjét szabdalták volna meg hihetőleg ismét valamely „költő iróra" támaszkodik, mondhatom nagyon tévesen A kereszténységet üldöző Kómán Pereszlényi ui kitoltvén boszuját, előveszi kedvenc themáját, s Jámbor Pálnak, a „költő irónak" munkájából rajzolgatja a hunoknak társadalmi viszonyait; — bogy azonban mily alapossággal, arról azonnal meggyőződhetünk, ha állításait a történelem világánál vizsgáljuk. — Azon állítása, hogy a hunok Chinába küldöttek gyermekeiket iskoláztatás, kiképeztetés végett, nélkülözi a történeti alapot. A hunok s ehinaiak közti viszonyt illetőleg a történelem csak annyit mond, hogy a hiong-nuk, egy a hunokkal egy a hu nokkal rokonhangzású névvel biró nép, hajdan China szomszédságában tanyázva , a „menynyei biroda lomba" ismételten betört s azt egyidöre részben le is igázta. Ezen hiongnuk voltak majd barátságos, majd ellenséges viszonyban a chinaiakkal. A történelmi emlékek harcias miveletlen vad tajnak rajzolják a hiongnut; másrészről még nincs tisztázva azon kérdés a történészek előtt, ha váljon a hunok elei és e hiongnuk ugyanazok voltak-e! — Különben annyi bizonyos, hogy Attila népe nem küldötte gyermekeiket tanulás végett Chnáiba soha. A Pereszlé nyi ur által jó hiszemüleg idézett idecélzó hely . költő iró" állítása is nem történeti adat. Azon állítás, hogy a tímárokat hun őseink hozták be Európába, szinte nem állja ki a eritikát E részben a történetírók csak annyit mondanak s Kessler sem állíthat többet, — hogy az irha*) készítésének első nyomai hun, illetőleg magyar őseinknél találhatók föl. Hogy a tímárság a hunok előtt már századokkal előbb ismeretes volt a római birodalomban, erre tisztelt ellenfelem a Bibliában is könnyen találhat adatol. Görögországban szinte ismerték a timárságot már nyolc századdal a hunok bejövetele előtt a mint erről kevés fáradsággal meggyőződést szerezhet magának Pereszlényi ur a görögök történetéből. — A nagy hellen bölcsnek, Sokratesnek - f 3

(J

(,)-ben Kr. e. — egyik vádlója Anytos, egy t i in á r n a k fia mesterségére nézve maga is timár volt. Az olyanféle okoskodás, mintha az ipar s művészetben a hun ősök leckét adhatnának nemzetünknek ina is, helytelen túlzás, mely mig a hunok dicsőségét nem emeli, népünk ezredéves törekvését a haladás utján könnyelműen kigúnyolja. Pereszlényi ur kifogyliatlan a hundicsöség hirdetésében. Ennek folytán teljesen méltánylom fájdalmát, midőn felsóhajt: „Jámbor Pállal én is nagyon sajnálom a hunokat." Elhiszem, sőt megfoghatónak találnám, ha kifakadna a végzet ellen, hogy ily iskolázott, művészet-, ipar-, kereskedésben kitűnő nép számára mint a milyennek Pereszlényi ur a hunt rajzolja, s melynek ellenében a római csak „nyerserö" volt — nem lelt más feladatot, minthogy a a római birodalmat kikezdje, s vérontó fegyverrel szétdúlni segítvén, megsemmisüljön *) kerékgyártó A , „A iniveltség fejlődése Magyarországban. I. fiizet 57. I. A hunoknak megsemmisülését illetőleg továbbá Pereszlényi ur azt állítja, miszerint én egyoldalulag tulajdonítom a hunok halálát azon körülménynek hogy pogányok maradtak. Ezen észrevételére van szerencsém tisztelettel kijelenteni, miszerint én most is azon nézetben vagyok, hogy ha a hun felveszi a ker. vallást, s ezzel odahagyva az emésztő harcok folytatását, a béke műveivel törekszik magának biztosítani az uj hazát, akkor magyar őseinket e földön mint egy hatalmas rokon nemzet fogadta s ölelte volna kebelére Azon megjegyzésére vanatkozólag, hogy az én elvem szerint mindazon népeknek meg kellett volna halniok. melyek a kereszténységet be nem fogadák, rővideu csak azt válaszolhatom, hogy méltóztassék figyelembe venni, miszerint Európáról van a szó. S itt már aztán csakugyan tény, hogy a kereszténynépek sorában az a nép, a melyik pogány maradt, meghalt. A ker. Európa már évszázadok óta nem ismer kebelén pogány államot, pogány nemzetet. A 43-dík számban tisztelt ellenfelem, újra Bocsor körül tömjénezve áradozó reflexiókkal adja elő, mily gyönyörrel hallgatta ö tanuló korában Bocsor előadásait, mint tanulta meg annak magyarázataiból szeretni a hazát s imádni a dicső apákat ! A tanulónak kegyeletes megemlékezése egykori tanárjáról mindenesetre nagyon szép. Nem tagadható azonban, hogy legjobb mindent a maga helyén és idején tenni; csak igy van értelme. Másrészről meg kissé bajos is ezen kegyelettel megegyeztetni azon modort, nielylyel Pereszlényi ur történeti kérdések vitatása közben Boesort, minden lépten nyomon cserben hagyva, „költő írókhoz," közelebb Jókai „regéihez" vonul adatokért. Ily eljárás jogosultságát aligha hirdette valaha Bocsor. Az ősök iránti tartozást illetőleg elismerem, hogy nőni osztom t. P. ur fogalmait az ősök tiszteletéről, épen ugy mint nem oszthatom nézeteit a torrások rnegválogatásáról történeti kérdések körül. 9 9 O azt állítja, hogy megtanulta imádni a dicső apákat. Igaz, én ezt nem mondhatom cl magamról. En imádással egyedül Istennek adózom ; az ősöket csak tisztelem, de — volnának bár mind liajánok és Attilák — nem imádom soha. A túlzás nem helyeselhető, mig az ősök dicsőítésében sem. A mult történetének elemzése körül is, nem a régiek dicsőségének, hanem az igazság kiderítésének kell a kitűzött célnak lennie. — Helyesen mondja Horváth M. Engel nyomán, miszerint: „Hitvány nemes az, ki őseinek képein s tettein kiviil semmi másba netu helyezi dicsőségét; selejtes azon nemzet, mely annyira szűkölködik egyéb dicséret Most már vége minden életörömének, a társaságokat kerüli, barátnőiben nem bizik ö teljesen életunt ! -- Így tehát a regényhez fordul, honnét lehangolt kedélyének még némi szórakozást szerezhet. De ki tudja, meddig lesz ínég képes ez is kedélyére hatni ? ! ' Most tudjuk tehát, hogy e fiatal leány arca miért bitszik oly betegesnek s egész valója oly búskomornak. Nem testi baj az. mely őt a hervadó virághoz teszi hasonlóvá, hanoin kedély baj, mely lelkén rágódik : az olvasás tette öt beteggé ! O O O Még számtalan példát hozhatnánk itt föl, nie lyek az életben vajh m: gyakran ismétlődnek ; de azt gondoljuk, feladatunknak eleget tettünk. Bemutattuk azon gyakori visszaéléseket, miket sokan az a^ olvasással elkövetnek, s melyek gyakran a legszomorúbb következményeket vonják magok után. Oly tények ezek, melyeket tagadni ugyan lehet, de megcáfolni nem ! Még csak néhány szónk van a szülőkhöz és mindazokhoz, kikre az ifjúság nevelése van bízva. Vegyék fontolóra, hogy mily nagy kincs van reájok bizva és, hogy — Isten s ember előtt — mily nagy felelősség terheli leiköket. Válogassák meg tehát lelkiismeretesen azon könyveket, melyeket a reájok bizott ifjúságnak kezeibe adnak. — Hisz' mily félénken őrzi a szerető anya kedves gyermekének testi egészségét tehát miért nem egyszersmind a léle két is V Pedig mily nagy veszélyekkel fenyegetik a rosz könyvek az itju kedélyeket ! Dc mi is mindnyájan, kik talán nem foglalkozunk az ifjúság nevelésével — hassunk oda kik! tehetsége szerint hogy a rosz irodalmi termékeket jókkal pótoljuk; miután az úgy sem fog soha is sikerülni, hogy a világot az olvasás-kórból egészen kigyógyítsuk. Talián. VÖRÖS TÁRCA. I h tárca. Irta S:ej). Egyedül ültcin egy másod osztály ú coii|iéban. kényelmesen helyezkedem el a pamlagokon, azon reményben, hogy utam továbbra is egyedül folytatandöin, inert a 10 percnyi várakozási idő már rég letelt, s a vonatvezető sipjele is elhangzóit. E pillanatbcn robajjal nyílik ki a coupé ajtaja s azon választékosan öltözött (iatal ember lép be. Engedelmével uram! — mondá, midőn félretéve hőrömleim egy ikéi, mellettem helyet foglalt. — Attkozott sok teendő! — kiálta fel, — alig egy másodperc késedelem még, s én itt éjszakázhatok e nyomorult falulmn, s ha védencemet holnap a tárgyalás után mindjárt fel is nem kötik, bizony nem rajtam fog nuilni. — Szabad tudnom, meddig lesziiuk útitársak? — kérdezem. — Ha ugy tetszik Sz .... ig uram ; utazásom célja ezen városka, a hol holnap egy rablógyilkost kell védelmeznem. — Rablógyilkost? 9 — Igen, egy rablógyilkost. Érdekes eset mondhatom. Örülök, hogy védencem épen engem bizott meg ! ügyével. -- Ah, tehát személyes ismeretség ;! — Az az hogy .... téved uram, téved. Önkényt ajánlani fel szolgálatom, az ügy érdekességénél fogva; igen, egyedül ezért jövök provinciára a fővárosból. 9 Észrevétlenül mélyebben kezdeni vizsgálni emberemet, miközben ö hallatlan szószaporítással darálta tovább : — Az eset érdekes. A Wallenstein-cég pénztárszobájába a mult hó egyik éjén a szomszéd „Sas" vendéglő házi szolgája betörvén, ott a pénztárt felfeszíté s midőn zsákmányával épen távozni készült, az elősiető pénztárnok őt a lépcsőn torkon ragadta, uiire a rabló s a pénztárnok között dulakodás fejlődött ki; egy taszítás, s a pénztárnok nyakaszegetten esik le a lépcsőn .. . Lehetetlen volt ezen borzasztó bűneseten el nem mosolyodnom; ezen elbeszélés egyáltalán semmi kételyt nem hagyott fenn arra nézve, hogy nem jogtudóssal, hanem oly emberrel van dolgom, ki tárcámért szívesen felejtendi az első találkozás parancsolta gyengédséget, anynyival inkább meg valék erről győződve, mert épen a Sz . . i törvényszéktől nyert kiküldetésben járván el most is, eléggé ismertem ottani ügyeinket; de különben is Sz eil nem annyira a Wallenstein cég hiányzik, mint inkább „Sas" eiiníi vendéglő. Emberein alighanem sejté gondolatimat, mert némi aggályt mutató arccal fordult hozzám: — Ismerős kegyed Sz...en? — - \em, csak néhányszor keresztül utaztam rajta — felelem, s látszólag egy vasúti térkép szemléletébe merülve folyvást vizsgáltam emberemet. O vagy Ü connnisvoyageurók acccssoriumát képező térkép vagy fentebbi szavaim után utazónak gondolhatott. — í zleli célból természetesen? — Igen .... bizony jobban is megjárhattam volna, de azt feltettem magamban, hogy visszaadom a felültetést s kiisineremlein emberemet. — Épen most is ott töltendem a napot, a Courier s fia céggel kell értekeznem némi váltóleszámítolási ügyben. — Ezután szórakozottan vevék elő egy csomag 5 forintos bankjegyet belső zsebenből s azt számlálgatni kezdettem. Emberem szemében villám cikázott el, jeléül a pénzokozta benyomásnak, azután dúdolgatni kezdett, szemei azonban élénken kísérek kezeim. No most, gondolám, megmutatod színedet jó ember! El voltam mindenre készülve, revolverem kitűnő egyensúlyba tartá idegeim. (Vége következik).