Pápai Lapok. 2. évfolyam, 1875

1875-10-30

emelni szemeinket; illik megemlékezni az országos halottakról is. Minden nemzetnek, de különösen nekünk magyaroknak vannak követésre méltó őseink. Vannak, kik a hazáért vérzettek el; vannak, kik a nép felvilágosításáért áldozták éjjeiket, napjaikat, — vannak, kik az egyéni s társadalmi szabadságért szenvedtek, — vannak kik embertársaik sebei kötözésében roskadtak össze,— vannak, kik a magok érdekeit sohasem ismerték a közjóra fordított buzgalmukban, — vannak, kik az irodalom pártolásában találták egyetlen s kiváló életcéljukat. S igy tovább, vannak nagy neveink, akiknek tettei, kell hogy mindnyájunknak lelkében hangzatos szavakon beszéljenek, minket hasonló buzgalomra ébreszszenek és a Vesta-lángként örök tüzet gyújtsanak. Csak igy és ekkor lesz a halottak emléke igazi ünnep ránk nézve, — csak igy és ekkor leszünk képesek azok nyomain haladva fölvirágoztatni a társadalmat, emelni a közjólétet és az emberiséget csak egy lépéssel is fölsegíteni magasztos céljához. Adja Isten, ugy legyen! Szentkirályi. Haza és szerelem. Beszély, irta Tuba János. „A haza minden elöft." (5. Folytatás). — Tartsa meg ön hiven igéretét és ne tegye kockára életét. Azon lénynek, kiről szólottam, életboldogsága függ ettől. — Most Isten önnel! A jövőben talán még találkozunk. E szavak után gyors léptekkel hagyta el Dezsőt és tünt el az erdő sűrűjébe. Ez egy darabig némán tekintett utána a nélkül, hogy visszatartóztatva, e különös szavak magyarázatát kérte volna tőle. Merengéséből ágyúdörej verte fel, mi emlékezteié, hogy nemcsak ember, de katona is, és sebes léptekkel haladt vissza a táborba. Bármint iparkodott is, nem tudta elűzni magától e kérdést: — Vájjon kicsoda lehet e lény ? . . . III. Lezajlott a vihar. A dicsőn megkezdett és folytatott küzdelemnek gyászos vége lett. Két nagyhatalom erejének kellett egyesülni, hogy a fölébredt oroszlánt megfékezze. A magyar seregek vereségeiről szárnyaló hirek kétségbeejtöleg hatottak a kedélyre. A félistenként küzdött honvédcsapatok rendetlenül ménekülő maradványai szomorú látványt nyújtanak;••— a letiport óriás jajkiáltása „mementó móriéként hangzott a hazáját szerető léleknek. Az örömöt fájdalom, a lelkesedést csüggedés, a reményt kétségbeesés válta fel. A menekülök nyomába a győztes ellen vért szomjazó kiáltása hangzott; előttük két ut volt csupán a halál és bujdosás,— kegyelem— esdésre kevesen gondoltak. — Szomorú alternativa! A menekülök célja Arad volt. Ide gyűltek a seregmaradványok is, hogy egyesülve vívják meg a végső, elkeseredett csatát. Tervük azonban nem sikerült, Arad nem jutott Philippi hirére. Dezsőt is ott találjuk. Szobája ablakánál ül s mereven bámul ki az utcán lézengő csoportokra. Arcán sötét kétségbeesés látható. Ez egykor délceg ifjú roskatag alakká, változott, az életvidor lelket megtörte a szenvedés. Oh nem csoda, hiszen ő sokat, nagyon sokat veszített; elveszité szerelme, el imádotta tárgyát: a hölgyet és a hazát. — 0 nem csupán szereimébon csalódott ífju, hanem a hazája sorsa felett bánkódó hazafi is volt. A végzet kettős csapást mért reá, melynek egyike is elég volna feldúlni egy élet nyugalmát. Ennyi fájdalmat nehéz elviselni a boldogsághoz szokott léleknek. Felállt s keresztbefont karokkal kezdett járni szobájában. Arcán a bensejében dúló küzdelem kinyomata látható. Mind jobban elsötétül tekintete és szemei olykor pisztolyaira tévednek melyek oly hivogatólag látszanak felé ragyogni. — Oh mily könnyen, minden habozás nélkül letudnám rázni magamról e fájó életet, ha adott szavam nem tartaná kötve kezemet — szólt önmagához s kebléből szakadozott sóhaj emelkedék ki. Künn lövés hallatszott. . . . — Ismét egy áldozat, ki önkezével szakítá végét kinzó szenvedéseinek. Mily boldog ö, mily irigylendő. Az ember fölénye abban áll az állatok felett, hogy mikor akarja, akkor halhat meg, mig az állat ezt nem teheti meg. — És én még e jogtól is megvagyok fosztva. Ez kétségbeejtő, ez elviselhetlen — fej ezé ki hangosan gondolatát. — „Kétségbeesni a jövő felett nem férfihoz illő" — hangzott a háta megetti ajtón észrevétlen belépett egyén ajkiról. Dezső meglepetten tekintett hátra s bámulata tetőpontra hágott, midőn a csatéri ismeretlent látta maga előtt. Ugyanazon, csakhogy kissé megkopott öltönyt viselé, — arcának kifejezése is ugyanaz volt. A különbség csak az, hogy kard helyett most egy kis batyut cipelt magával. Egy idei^ szótlanul nézték egymást. A csendet végre az érkezett töré meg. — Epen jókor érkeztem. On úgy látszik, legalább izgatottsága i$9 feldúlt arcvonásai azt mutatják — közel volt ahhoz, hogy feledve nekem tett igéretét, nyugalomért fegyveréhez forduljon. Ez helytelen volt. Ne mondjon — kérem — semmit önigazolására; tette nem menthető «— ön szavát