Pápai Lapok. 2. évfolyam, 1875

1875-10-23

NE TAPLALD e tápláld lányka azt a gondolatot, Hogy a végzet téged szenvedni alkotott. Nézz magad'körül szét, — hisz oly szép az életi Ne hagyd elenyészni annyi szép reményed. Adott a sors neked egy oly szivet lányka, Mely nemesen érez, melynek nagy a lángja. Add oda felet csak e sziv sugarának, Add annak, ki szívvel sóvárog utánnad! Ne állj magányosan! hisz csak rajtad állna, Hogy a tied legyen a föld boldogsága; JLépj ki mosolyogva! hagyd oda a magányt, Hol a keserűség gyötrő láz-álma bánt! Ne állj magányosan! értsd meg e szót: anya! Sorsa minden nőt csak ez egyért alkota; Add egy oly kebelnek égő szerelmedet, Ki örömét — búját megosztaná veled ! Ne állj magányosan, mert kidőlsz leányka, Mint a tavasz vihartól — ért szép virága . . . Élvezz, mig tavaszod napja lánggal eget, — Nézz magad körül szét . . . hisz oly szép az elet! Újvári Elek. Haza és szerelem. Beszély, irta Tuba János. „A haza minden eló'ü." (4. Folytatás). — Oh hát csakugyan való, hogy játékot űztek velem ?! Az olaszországi ut csak mese, hogy engem, ha netán követendem lépteiket, tévútra vezessen. Es ezt ö tevó . . . ö, kit angyalként tanultam meg imádni; azon kéz müve, mely az együttlét boldog óráiban fürteimrael enyelgett. Ez őrületre vezet. . . Oh sziv, miként birod meg a csalódás fájdalmát — sóhajtott és sóhaja zokogásba halt el. — Szeraphin, óh miért tevéd ezt velem ? — folytatta tovább álmadozásait. — Tán szerelmem nem volt méltó hozzád ? tán megbántottalak? Avagy talán igen, igen ugy volt — kiáltott félig hangosan — te mást szerettél. Hút hazugság minden szavad, melyet imánál szebbnek hittem, — színlett volt a boldog mosoly, melylyel jöttömet fogadni látszál; daemon voltál, ki mennybe varázsoltál, hogy fölébredvén, fájdalmam annál metszöbb legyen. Célod el van érve: a csalódás fájdalma dúlja keblemet. — De nem, nem iogod látni kintól vonagló arcomat! Szivemet meggyilkolhattad, boldog álmaimat széttéphették kezeid ; de feledéd, hogy életem felett én rendelkezem — beszélt fuldokló hangon s lábainál heverő pisztolya után kapott. Erről beszélt neki a falombok titkos suttogása. — Még mielőtt az agyának szegzett pisztolyt elsüthette volna, a sűrűből egy alak lépett elő; félre lökte karját és a golyó a levegőbe repült. — Mit akart ön tenni uram, hova ragadta szenvedéfik lye ? szólalt meg az ismeretlen, kivel már előbb is találkozánk. — Egy szerető anyát volt szándékában megrabolni, életét akarta eldobni magától, feledve, hogy az nem öné, mert rá szüksége van a hazának, Dezső ugy érzé magát, mint ki álmából ocsúdik fel. Pillanatra elvesztett eszméletét visszanyerve a boszankodás és fájdalom vegyes hangján felelt. — Az ég avagy a pokol küldte önt e percben ide, hogy megmentsen egy életet, melynek jövője sokkal kínosabb a halálnál. — Kétségbeesni a jövő felett, nem férfihoz illő. A szenvedések nyugodtan tűrésében van a legnagyobb lelki erő. Ön még ifjú ; életéhez joga van szülőinek, a társadalomnak és hazájának ; tehát jogtalan azt önmagától megsemmisíteni. Ha épen halni akar : e gyáva öngyilkosságnál nem dicsöbb-e a csatatéri halál? — szólt mintegy feddő hangon az ismeretlen és szemeit merőn az előtte álló ifjú arcára szegezte, mintha gondolatait akarná leolvasni onnan. Dezső megrendült e szavak súlya alatt és lelkében igazat adott nekik. Majd figyelmesen tekinté végig az ismeretlent. Arcát sürü, torzonborz szakái és bajusz fedte, szemei lefegyverző erővel nyugodtak ö rajta. Körülbelül 40—45 éves lehetett, A honvéd huszártisztek egyenruháját viselé. Dezső — bár megfeszítette emlékező tehetségét — nem em lékezett a múltból ez arcra. * — De hát kicsoda ön ? — kérdé végre kíváncsian — s miért érdeklődik sorsom iránt annyira, hogy mint atya kisérve lépteimet, engemet e kétségbeesés sugallta tettemben megakadályozzon ? — Nevem titok ; meglehet, hogy majdan megtudandja. A hadseregnél egyszerűen „Havas" néven ismernek, célzással őszülni kezdő fürteimre. Ha hazudni akarnék, azt mondanám, hogy a véletlen hozott ide és csupán emberbaráti érzetem sugallatát követtem, midőn önt megakadályoztam szándéka kivitelében ; de ez nem szokásom. En egy nálam és önnél is dicsőbb lénynek vagyok alattvalója s megbízatásomnak tettem eleget csupán e fényemmel. — Neve e lénynek ? — kérdé Dezső élénk érdeklődéssel. — Becsületszavam tiltja megmondanom. — De én kényszeríteni fogom! — kiáltott Dezső a kíváncsiságtól izgatottan és kardjához nyuft. — És én kész vagyok önnel tusára kelni, ha becsületszavam megszegésére akar kényszeríteni — monda ingerülten Havas. Az ifjú lefegyverezve érezé magát e szavak által. — Bocsánat uram, én megsértettem ; tudja be izgatottságomnak, — szavamat visszavonom. Az ismeretlen kezét nyujtá neki. — Feledve van. Most még arra kérem : ígérje meg, hogy öngyilkossági szándékáról végkép lemond. Dezső a fölény hatása alatt, melyet ez egyén gyakorolt reá, habozás nélkül ejté ki az „ígérem** szót. (Folytatjuk).