Pápai Lapok. 2. évfolyam, 1875

1875-08-28

Annak, ki a jogtól hajszálnyit elpártol: A virágkoszorun lelked, mint gyémánt szem S a kaid élén üle, mint biztató szellem. Kezedben volt a sziv titkos húrjaival, Tudtad, hogy melyiket, mikor kell érintni; S ha varázsló ujjad egy húrt megpendítő, Tudott az egy percben örülni és sírni: Hatalmas királya valál a sziveknek, Szódra bú vagy öröm könnyei peregnek. Te az angyalokkal álltál szövetségben, Ha a szent ügy mellett emeltél hangos szót, — S a tenger zúgását kérted el kölcsönbe, Ha a szolgaságot kelle ostromolnod: Az erény győzelmét föl égig emeled, A bűnnek hatalmát le a földig vered. S te elbukál? De nem! Nem bukhatál te el! Fényes nagyságában köztünk él szellemed .... Szabad testvériség magasztos alakja Árpádnak hónába te általad lépett: Mentő Mózesünk vagy új világ küszöbén, Melyet ha átlépünk, élünk mind örök kén. Milliók szivének gyémántját vevéd ki S abból emeltél egy oszlopot e honnak, Egy örök oszlopot, mely büszkén parancsol A tünő időnek, e sebes folyónak: S ez örök oszlopon, mint tündéri csillag, Hallhatatlanságod tengerfényben csillog. A t e n a g y s z e 11 e m e d 1 e e n d a v i g z e n e, Mikor a zsarnokság örökre elbukott; És szent öröm-dal, ha a küzdő szabadság Sok ezer év után gj^ őz elemre j utott: S e magasztos napon millióknak ajka Szent hittel zengi el, hogy nem halsz meg soha!! Diskay Kálmán (Zalai). Mire gondolkodni kezdünk. Beszély. — Ma: Zoltay. (21. Folytatás). — Igen, én csak nevelt leánya voltam azoknak, kiket, szülőimnek bivék s csak atyám halála után jutott ez tudomásomra. Nevelő atyám rokonai, az általa hátrahagyott vagyont, mind magukhoz ragadták, mi különben őket illeti, miután más örököse nem volt. — Szegény! — szegény! Adrienne! sajnálkozék színleg ö nagysága. — Részemre csupán 300 forintnyi évi járadékot állapított meg nevelő atyám fivére, s ezt is kegynek kell tekintenem, miután nem áll kötelességében. — Ennyit tartottam szükségesnek nagyságod tudomására hozni, miután mind ezekről még értesülve nem volt. — Ebben még nem látok kérelmet, jegyzé meg a íejedelemnő. — Elíogom azt is azonnal mondani. — Én nevelőszülőmnek életében is többször visszaakartam jönni e zárdába, melynek emlékei örökké élni fognak szivemben, de minden' alkalommal a leghatározottabb ellentállásrá találtam szülő"imnél, s nekem, mint gyermeknek, meg kellett szülőim akarata előtt hajolni, s maradtam körükben. Most azonban, ít gondviselés felfoghatatlan bölcsesége szülőimet elszólítá e rögös földi pályáról s azon oldalról nincs többé régi hajlamom követését gátló akadály ; követhetem hajlamomat, annál is nyugodtabb kedélylyel, miután a külvilágban most már nincs ember, kihez vonzódnék. Ezen körülmények beállta miatt voltam bátor nagyságodat fölkérni, ezek miatt, előbb említett azon kérelmemet előadni, hogy e zárdába ismét elfogadni kegyeskednék. Adrienne elhallgatott; feszült figyelemmel vizsgálá a fejedelemnö arcvonásait, melyek hidegen maradtak. Egész, testében reszketett, ama gondolat miatt, hogy kérelme viszsza fog utasítatni. A fejedelemnö ugy látszik gondolkodott, s hogy gon-r dolatai kerekdedek legyenek, ismét elővonta a burnót-szelencét, s nagyot szippantott. Miután végrehajtá e műtétet, szemüvege fölött tetőtől talpig megmérte Adrienne-t, s mosolyra vonva száraz ajkait, következőleg szólt: — Kisasszony ! önnek kérelme igen nagy s nem is teljesíthető, rendünk — — Nagyságos asszonyom! kiálta Adrienne kétségbeesve, a fejedelemnö lábaihoz térdelve — nagyságos asszonyom ! az^ ég szerelmére ! ne taszítson el! ne űzzön el e szent, nyugalmas, boldog helyről, ezen helyről, melytől távol soha, sehol nyugalmat lelni nem fogok. — Rendünk — kezdé a fejedelemnö szavait ott, hol megszakíttatott, — már eddig is túl van halmozva tagokkal, újabbnak felvétele lehetetlen, — fejező be szárazon. — Vegye tekintetbe helyzetem nagyságod, az elhagyatottságot — árvaságot — esedezte az ifjú hölgy. — Nem lehet' — volt a rövid válasz. — Mindenre, a mi szent ön előtt, kérem, esedezem, vegye vissza szavait — ne taszítson ki a világba, hol minden támasz nélkül állok — rimánkodék Adrienne, kezeit tördelve. — Nem lehet. — Volt idö, midőn önt marasztaltam s ön nem hallgatott szavaimra, — jelenleg nem vagyok olyan helyzetben, hogy kérelmét teljesíthetném ; utolsó szóm is ; nem lehet. — Isten önnel! Adrienné belátva könyörgésének céltalanságát, felegyenesedett térdelő helyzetéből s távozott. Három évvel előbb boldogs.ígát hagyta e zárdában el,, ma reményeit. Három évvel előbb súilöi akarata íávolitá el onnan, ma kiméletlenül lett elutasítva. Adrienné utolsó reményétől is megfosztatván, az egyedüli támponttól eltaszítva, akaratlanul is helyzetének vizsgálásába bocsátkozott. Nem volt előtte jelenleg más ut nyitva, mint elfogadni nevelő atyja öcsének számára felajánlott 30O forint évi járadékát, s a Rétlakon kimutatott lakást. Adrienne nem tudta ugyan, mily összeg szükséges egy személy fentartására évenként, de miután oly igényei, melyeknek kielégítése pénzbe kerül, nem voltak, azt hitte, hogy