Pápai Lapok. 2. évfolyam, 1875
1875-11-27
Az általános romlás reányomta sötét bélyegét az eddig oly "tiszteletre keltő női erényre is. Keletről, hol a zabolátlan kicsapongás általánosan elterjedve volt, számtalan rabszolgák s szabad egyének kerültek Rómába, ezek valamint a szép rabnők 3 a gazdagság hirc által ide vonzott kéjhölgyek ezrei megmételyzék a közerkölcsiséget. Az ifja féktelen kéjelgésben tékozolta erejét, életét, a férj is meglazulni érzé az erkölcsi köteléket, mely családjához s nejéhez csatoltak ; ezért, meg azután a rosz példa s az alkalom, a nőt is visszaélésekre ragadta. - A divat bálványzása s élvezet hajhászat lett a uövilág nagyrészének életfeladata, minek •minden nemesebb érzelmet s törekvést könyelmiien feláldozott. A nők pazarlásán s ledér viseletén kétségbe esett komolyabb irányú kormányzók és törvényhozók szigorú rendszabályokkal iparkodtak gátot vetni e vészes áramlatnak, de mind hasztalan. A vallásos érzelem kihalt, az izlés meaxomlott s a földhöz tapadt materiálismus mint mindenütt, itt is •csak a testi vágyok imáclására szoktatott. A házak obseen érzék ingerlő képekkel tölték el, a íérfl s nőnem közössen •látogatta a fürdőket. Az ünnepélyek, mulatságok erkölcs gyilkoló orgiákká fajultak. A kéjhölgyek szépsége emelkedett legkönyebben tekintélyre a tartomány-fök s a caesárok udvarában. — ugy, hogy romlott női jellemekkel találkozunk leggyakrabban azoknak körében, kik a világbirodalom sorsa felett határoztak. Ily viszonyok mellett igen természetes, hogy a házasság is elvesztette régi méltóságát, azon kegyeletet, mely azt az ősöknél febonthatlanná tevé. A házas társak elválása napirenden volt a legtiszteltebb családok körében is. Még a szigorú Cató sem tartotta lelkiismeret elleni dollognak nejét - atyja engedelmével barátjának Herbensiusnak engedni át, s ennek holta titán meg vissza venni ismét Ciceró eltaszította nejét, egyedül azért, mert uj menyasszonyi hozomány után kívánkozott. Augustus, Liviárol, mikor már ez viselős volt — lemondatott férjével, hogy maga vehesse el. A nők már létező jogaiknál fogva szinte ily könnyen vették az elválást. — Oda hagyták férjeiket számtalanszor csak azon okból, hogy más férfiúval szövetkezhessenek. Tertullián ezen íedérségen panaszkodva apológiájában nyiltan kimondja, hogy a rómaiaknál „a házasság első gyümölcse az elválás." A bölcs Seneca is korának társadalmi viszonyait jellemzöleg irja, hogy „a nők éveiket már nem a consulok, hanem férjeik sorozata szerint számítják, elválnak, hogy újra férjhez menjenek, s házasságra lépnek, hogy ismét elváljanak. Mar ti a 1 említ egy nőt, kinek már tizedik férje volt, — Iuvenal egy másikat hoz fel, ki öt év alatt egymásután nyolc férjet boldogított bájaival. Még csattanósb egy Szt. Hieronymus által felhozott hiteles példa, mely szerint élt Rómában egy nö, ki huszonháromszor ment férjhez és ez utolsó alkalommal egy oly férjjel szövetkezett, kinek ö volt a huszonegyedik neje. Mind e példák döbbentő tanújelét a társadalmi viszonyok lazultságának, s az erkölcsiség mély sülyedésének. — Róma történetét a Caesárok alatt tanulmányozva, igazat kell adnunk Leckynek, ki ide célzólag azt mondja, hogy lehettek idők, melyekben az erény ritkább volt, de oly idö melyben a bün kicsapongóbb s féktelenebb lett volna mint a. Caesarok korában, nem volt. De figyelemre méltó továbbá ugyan ezen írónak azon állítása is, mely szerint az ó korban az erkölcsi rugók sokkal alkalmasabbak valának az erény fejlesztésére, mint a bűnnek elnyomására és hogy mig a nemesebb természetet majd a tökély legmagasb fokára emelek, másrészt épen nem sikerült a roszak erkölcsi romlottságát gátolni vagy kevesbítni. — Az erkölcsi ellentétek ennek folytán sokkal feltűnőbbek voltak, mint koruukban. (Folytatjuk.; V ROMOK FKLKTT. .tt állok e mohos romok letelt, 'Miket irtó vihar s vesz (lönte szét; Rajtok mereng zavart eszméletem, — Elképzelem gyászos törtenetet. S minél mélyebben elgondolkodom. Szivemet a bánat szorítja el: Hogy e rom itt mily árva, elhagyott, 5 egykor a napként lénylett hősivel. Hajdan belőle szálltak a dicsők Vitézül küzdeni hazájokért, 6 lia kelle, onták érte vérüket. Vagy homlokukra nyertek hós babért. Hajdan a fény, a pompa ékíté; Az ég- felé büszkén emelkedett, — 8 most a bagoly sivít rajt' rémesen, Galyas fészkét rakván a rom felett. Viharos szél zúg át nyilasain, *S vadul bejárja pusztult tereit, Le-letaszítváu egy mohos követ . . . Xiucs semmi rajt 1 , mi szivet lelkesít! És mégis én fájlalva nézdelcm Leomlást jósoló nyirkos falát; Szemcin patakja könytó'l áradoz S szivemet tompa bánat rezgi át. Szegény bánat-sújtott szivem, te is Szétdúlva vagy, mint itt e bús romok; Boldogságod szép napja már letűnt, — Verésed halk, s csak már alig dobog! Hajdan egy lány szerelme éltetett, S vele megosztád boldogságodat. Hirásáért oh, annyit szenvcdél, S csalárdul ó' neked gyötrelmet ad! Magányodban az ábránd megjeleni, S bájképeket varázsolt képzeted; Dal űzte el fájó gyötrelmidct . . . S most dal és ábránd, minden elveszett! Még egy csapás: kidőlsz, a bú megöl, Lesz — e, ki átérezze gyászodat 5
