Pápai Lapok. 2. évfolyam, 1875

1875-09-11

hogy többek között egy kath. lelkész — ki különben a sza­badelvüség hírében állott — egy öngyilkost eltemetni vo­nakodott, a szentséget töle megtagadván — csak a temető árkába vélte az eltakarítást megengedhetőnek. Boldogtalan együgyűség azt gondolni, hogy a ki az élet kis lámpájá­nak erőszakos kioltására határozta magát, hogy azt a szent­ségek megtagadásával, fenyegetésekkel szándékától visszatar­tani lehet. Az Öngyilkos tettével a dolgok rendje ellen látszik fellázadni. Tagadhatatlan, hogy az Öngyilkosság igen sok esete elmaradna, ha azon szokott zavaros fölfogás helyére — mely­ből az elhatározás szülemlik — egy nyugodtabb, tisztább fo­galom lépne ; de vájjon a ki a reménytelen szerelmének kínját elviselni nem tudja, vagy a becsület elvesztet túlélni nem akarja — vájjon dobhatjuk-e arra a kárhoztatás kövét ? Egyik a szerelmében helyezi legmagasabb, értékesebb ele­mét életének — s ennek, mely szerinte egyedül lényeges—' elveszte, maga után vonja a többi lényegtelennek is vesztét­Mi gyakran nem értjük az öngyilkosnak tettét s nem tudjuk azt elfogulatlanul megbírálni, s ugy tűnik föl mi előt­tünk — kik a kezdetet és véget, mint egy vonalnak két végpontját, de nem a közbensőket látjuk — mintha követ­kezetlenség, mintha ugrás volna ott. Mi nem tudjuk magun­kat az öngyilkosnak álláspontjára helyezni s ép ezért leszi ítéletünk, kik objective szemléljük az eredményt, nem helyes mérték egy subjectiv cselekmény megítélésére. — Az élet viszonyai gyakran ugy bonyolulnak össze, bogy a csomót csak ketté vágni lehet. Vannak ugyan oly esetei az öngyil­kosságnak, melyek kicsinyes, nyomorúságos indokból szár­maznak, s ezt helyeselni ostobaság volna ; de vannak olya­nok is, melyek tetszésünket egészben kiérdemelik és eze­ket elitélnünk nem szabad. (Folytatjuk). 4­HOGY MEGISMERTELEK . . kOgy megismertelek, zord viharos tél volt, Haragos felhőktől sötétlett az égbolt; De a tavasz nyílt dúsan Szivem rejtekében, Te voltál hamis lányka Minden ékességem. Sziveden kivül én mást nem is ismertem. Hivém hogy viszonzod lángoló szerelmem. En imádtalak ... és te Csak mosolygtál rajta, Ha fölhangzott szerelmem Eskütevő hangja. De reményem legszebb virágát elérte A bús csalódásnak rontó keze végre, — És fájó harmatától — A könytől elázott. Eltemetett magával Minden boldogságot. Lantom nem tudott már szerelemről zengni, Szived, lányka, meg nem indíthatá semmi. Jött a tavasz .. . álmából Ébredt a természet; Virágillat s madárdal Tölte be a léget. Nyájas üdvözlője voltál a tavasznak, Számodra vígság cs öröm nyilladoztak. Mig az én virágozó Tavaszomból tél lett: Más bírja most szerelmed, Más boldogít téged! Újvári Elek. Mire gondolkodni kezdünk. Beszdly. — Irta: Zoltay. (23. Folytatás). E naptól fogva Adrienne még inkább vissza lön ön­magának adva. Kedélye derültebb — lelke ruganyosabbá vált. Kedélyének egén csupán két felhő, — két fekete pont volt; az egyik bánata szülői halála fölött, a másik önnön magának lett szemrehányás Aladár sorsa miatt. Ezen utóbbi, csak a közel múltban keletkezett. Azon igazságtalan, mentbetlen bánásmód, melyben Ala­dárt részesítő, csupán az utóbbi időben tünt ilyen szín­ben fel az ifjú hölgy előtt; előbb egészen helyén lenni ta­lálta tettét, — ma oly meggondolatlannak, károsnak látta azt, melyet talán jóvá tenni többé nem is lehet. Midőn ezelőtt mintegy három évvel Aladár elutazását hallá, nem gondolta, hogy ez összeköttetésben legyen a ma­szavakkal, melyeket hozzá a lugosbau intézett; ma azonban meggyőződött az ellenkezőről. Adrienne-nek most már volt fogalma a szerelemről, mely fogalmakat azonban nem önmagában, hanem inasokon szerzett tapasztalatokból alkotta. Most kezdett csak Aladár rögtöni elutazásával foglal­kozni, s csak most kezdé azt meg is érteni. Ma már tudni vélte Adrienne, hogy ő volt az, ki Ala­dárt elűzte, s igy azt is érzé, hogy mindazon keserűség, balszerencsének, mely Aladárt talán bolyongásában kiséré, ö az oka, s boldogtalansága, szerencsétlensége miatt a fe­lelősség Őt terheli. E tudat, mint egy kínos álom sulyosodott Adrienné kedélyére. Hiába keresett ez ellen menedéket ima-zsámo­lyán, ott sem lelte fel azt, ha sikerült is el-elnyomni a lel­kiismeret szavát, keblében csak hamar feltámadt az isinét r hogy nyugalmát felzavarja. Borult, hűvös őszi est van. A hideg őszi eső sííríí apró csöppokben hull alá, hogjr

Next

/
Thumbnails
Contents