Pápai Lapok. 2. évfolyam, 1875

1875-05-15

Mert a korán jött szerelem Ifjú szívnek gonosz .verem! A szivem \gy felelt vissza: Gyáva, a ki kí nem issza Ezt az édes drága kelyhet, Mely egyedül ád csak enyhet! És ki ittam, és lenyeltem, Tiszta méreg volt csak éhben! Nincsen benne semmi fenség: Csapodárság, hűteleiiség! S mégis szivem arra gondol: Meneküljek csak a gondtól, — Szerelemmel rontok rátok Szőke lányok, barna lányok! Uj vári Elek. Mire gondolkodni kezdünk. Beszély. — lila: Zoltny. (fi. Folylalús). Mind ezt ép oly kimértséggel teve, mint tegnapelőtt láttuk, — tudjuk tehát e jelekből, hogy ö nagysága nem levén azonnal csattanós felelettel kész, időt akart arra nyerni. Rétlakiné feleletéből meggyőződött,-hogy ezzel a szurós szemű asszonynyaí ijesztgetéssel nem sokra megy, fordítani kellene egyet e köpenyen, hátha a másik színét nem ismeri ? — Félre értett ön asszonyom az előbb, vagy én fejeztem ki magamat roszul, kezdé szelidebb hangon a fejedelemnö, én csak annyit akartam előbbi szavaimmal mondani, hogy vallásunk magasztos elveinek megvalósításától, egy ily szép lelki talajdonságokkal megáldott egyént, mint Adrienné leányom, elvonni, csak megfontolás után volna lehető. Én nem saját érdekemben szóltam önhöz — ments isten ! előttem az én érdekem mindig utolsó helyen áll, én Adrienné jövő boldogsága miatt emeltem szót. — Köszönöm leányom iránti jó indulatát nagyságos asszonyom ; a ini a megfontolást illeti, részemről nincs arra szükségem, mert az első pillanatban már tökéletesen tisztában voltam önmagammal. Én nem abban látom vallásunk elveinek megvalósítását, hogy egész nap azért imádkozzunk, miszerént még ötven évet tölthetünk imában, hanem azért lcéll~ímádkóznunk, hogy- mentül több eszközünk legyen, melyekkel embertársaink nyomorán segíthessünk. Én abban tévedést látok — a vallás téves felfogását — midőn valaki magát négy fal közé zárja s az emberiségnek segélyül csu- j pán imáit ajánlja fel. — De ha mindenki ily helyzetben volna asszonyom, felelt a fejedelemnö, akkor megszűnnének a zárdák. — S ha megszűnnének is ? azt hiszi, veszítene e miatt valamit a világ? — épen nem! — A zárdák jogosultságának ideje már régen lejárt, ma azok terhek a társadalom nyakán, s nem oly helyek, melyekről az emberiség közé a meghasonlás magvát iparkodnak elhinteni, s nézzen csak körül, kikből áll az apáca-zárdák személyzete? legnagyobbTészben olyanokból mint ön nagyságos asszonyom, ki fiatal Jcorában, talán önhibája miatt — szerelmében csalódott. Vagy talán a szerelemi csalódás már megadja a hivatottságot a zárdai életre? tevé hozzá Rétlakiné, midőn a fejedelemnö tagadólag inte fejével. A fejedelemnö legkevésbé sem volt kellemesen, érintve az utóbbi szók által, melyekben Rétlakiné feltárta a zárjábaköltözés okát; de ez oly kényes tárgy levén, mely fölött vitába bocsátkozni, hajlandóságot épen nem érzett magában, tehát más irányt akart adni a társalgásnak. — Asszonyom, ön ugy látszik, csak névleg, külsőleg hive azon egyháznak, melynek kebelében született, de tényleg, belsőleg ellensége annak, s én attól félek, hogy leányát ís lefogja terelni azon helyes ösvényről, melyen hogy járjon, első kötelességévé tevém. — Csalódik ön, igen csalódik — szólott Rétlakiné, én jó eatholieusnak tartom magamat s az is vagyok ; ha a kétkedés tulajdonságaim közé tartoznék, elég bizonyítékot hozhatnék felállításom mellett, de nem teszem ezt; igen — ismétlem, — én vallásos vagyok s vigasztalhatlan volnék, ha leányom is nem lenne az, de én nem apácát akarok belőle nevelni, hanem not, a szó legszebb értelmében. — Képzelem, — gondolkodott hangosan a fejedelemnö. Rétlakiné meghallotta a csak igen halk hangon kiejtett szót s szemében fellobbant a hara

g tüze — de eloltá azt s felegyenesedett székéről. — En tulajdonképen nem azért jövék ide, hogy vitatkozzam nagyságoddal, hanem hogy pár búcsúszót váltsunk egymással, most midőn, hihetőleg utoljára látjuk egymást, s ha mégis vitába elegyedtünk, ennek oka nem én vagyok, isten önnel! fej ezé be szavait Rétlak iné az ajtó felé tartva. - A fejedelemnö hidegen hajtá meg magát. Adrienne, ki az egész vitatkozás alatt néma volt, most oda lépett a fejedelemnöhöz, kezét megcsókolá annak, mire az átölelé Adrienne-et s homlokát megcsókolá. — Elj boldogul kedves leányom ! szóla a fejedelemnö, s nefelejts el. — Soha, soha! nem fogom elfelejteni, szólt a leány konyes szemekkel, s anyja után sietett. A szoba ajtajánál mégegyszer megállott, visszatekintett, oly nehezen esett neki megválni e szobától. Leérkezve az utcára, kocsijukat már indulásra készen találták, melyben helyet foglalva, Rétlakfelé hajtattak. Adrienne egész utón szótlan volt, csak akkor szóllott egy igent vagy n e m et, ha anyja kérdezte ; nem tudta ily hamar felejteni a zárdát, s a fejedelemnöt, kit igen megszeretett. Előzzük meg az anyát és leányát, s siessünk Rétlakra, Rétlakinak vendégszerető házába. Rétíakiék lakása semmi különös látványt nem nyújt, hasonlít ez a legtöbb falusi uri lakokhoz, egy alház nyolc ablakkal a homlokzaton, melyhez tekervényes kerti uton lehet csak eljutni, s melynek hátánál az előtte elterülő kert folytattatik. A belseje e háznak tökéletesen megfelel külsőjének, ott is egyszerű minden, festés, bútorzat, berendezés,— némi eltérés csupán a ház asszonyának szobáján észlelhető, mely divatos bútorzattal volt ellátva.