Pápai Lapok. 2. évfolyam, 1875

1875-04-24

nyolva száműzettek,— vétkek, mik hajdan csak névről ismertettek, most mérges gazként terjedtek mind tovább. E Bülyedés végül feltarthatlanul ragadta a köztársaság hajóját is a bukás örvényéhez. A köztársaság vége felé.egyre sötétebb képeket tár szemeink elé Róma története. Ott Marius és Sulla rémalakjai, a mint a legyilkolt polgárok patakzó vérében gázolva üldözik egymást; ott Catilina rabló hadának ádáz csatája; a triumvirek cselszövénye s viszályai. Caesar a Rubieon partján, midőn elvetve a kockát, engedelem helyett, fegyverrel válaszol a hon parancsára, s aztán Kóma egyik felével gyilkos testvérharcokon földre veri a másikat. Majd tovább, — a második triumvirátus honáruló szövetkezése, — a proscriptiok kebelrázó jelenetei,— a korcsfiak csapásai alatt haldokló köztársaság. Ott végül a szabadság híveinek utolsó csatája Philippi téréin, — ott a hon árulóktól készített véres ravatalon az „utolsó rómaiak" — a szabadságot túlélni nem tudó Brutus és Cassius, kétségbeeséstől átvert szívvel, kik népük függetlenségét is magukkal vitték örökre a sirba. Róma történetéhöz ezentúl a zsarnokság szeszélyeinek s a szolgaságba sülyedt nép gyalázata s szenvedéseinek hosszú láncolata fűződik. Rómának története hirdeti végül leghangosabban, miszerint a törvények csak a romlatlan erkölcsök mellett bírnak valódi értékkel, mint a rend s a közügy védő támaszai, hogy a polgárszabadság legszilárdabb alapja a polgári erény, ,,a tiszta erkölcs, mely ha megvéáz, Róma ledül s rabigába görnyed". Gyurdlz Ferenc. A RÓZSA SZERELME. <Q (Rege.) is rózsatő vir -U lenn a völgyben, Fölkereste harmat, napsugár, — S a szellő a kis rózsatőhöz Hó' vágyait clsusogni jár. De a napfény, a harmat lágy csépje A rúzsának üdvöt az nem ád. Messze-messze száll el gondolatja, Nem hallja a szellő sóhaját. Csapodár méh hordja kelyhe édét, A kis rózsa ő érette ég. Érte nyílik, övé egész léte, Ezt a titkot rejtegeti rég. Ha jő a méh és ha kelyhére száll, A kis rózsa oly boldog nagyon; Ittasultan hallgatja a méhet, Ki zeng neki bűvös hangokon: Drága szépem Üdvösségem, Tied vagyok, Az maradok. ~~ Ha elhervadsz Majd egykoron, Itt halok meg Romjaidon. Jő a szellő kínosan zokogva, Emészti őt olthatatlan vágy; De a rózsa nem hallgatja őt már, Hangja oly bús, hangja olyan lágy Óh! ne zárd el kelyhed, Óh! hagyj üdvözülnöm, — Miért is kell nekem Te érted hevülnöm? Kelyhednck édéből Adj csupán egy szemet, Sóhajtásom többé Nem bántand tégedet. Egykor aztán hűtlen lón a méhe, A rózsa rá hiúban vára. Feledve őt, a ki érte élt csak, — A hűtlen más kalandon jára. A kis rózsa kinzó fájdalmában Megátkozta, 'sz üdvét zúzta szét, „Ne csak mézet, de mérget is rejtsen, És viselje kínzása jelét." Im az átok, az ártatlan átka Mcglelé az álnok hitszegőt. Méze mellett mérget terem keble, S deli testén rút fullánkja nőtt. \i* \t* "V Meghalt a kis rózsa, lehullott virága; De a szellő azért őt el nem feledte. Nem bírta az élőt, elvitte szárnyain Holt testét magával, az ég tudja merre. P Uli re gondolkodni kezdünk. Beszély. — Irta: Zoltay. (3. Folytatás). Adrienne néhány pillanat rauíva elhagyta a fejedelemnö szobáját. Alig távozott Adrienne a fejedelemnö szobájából, s már is a legnagyobb elégedetlenség foglalt helyet, különben hideg, majdnem érzelem nélküli vonásain a fejedelemnönek. Mig növendéke előtte állott, célszerűnek találta az agg nő álarc alá helyezni érzelmeit, most azonban, egyedül levén, nem volt ok a titkolódzásra. — Hat évi fáradságomnak gyümölcse kockára téve! kiáltott fel a fejedelemnö izgatottan,— mind az, mit hat év alatt építek, talán néhány nap múlva romba dülten hever lábaim előtt. Minden rábeszélő tehetségem, a természet szavát elnyomni, ugy látszik, haszontalan időpazarlás volt; minden igyekezetem a szerzetet felemelni, körülbelül nevetséges törekvésnek bizonyuland ; szép reményeim, melyeket e gyermekbe fektettem, alaptalan légvárak, — minden, minden! a közel jövőben elveszhet., —- De miért is játszám én e gyermekkel a már számtalanszor elvesztett játékot ? folytatá rövid szii-