Pápai Lapok. 1. évfolyam, 1874

1874-07-12

Hí A napok végetlen sorából Az a nap esett volna el, A melyen elmondtam te néked, Hogy csak érted ég e kebel ; Ö könyezö szemed elbeszélte, Mit el nem mondnak a szavak : Vagy volna arra is hatalmam, Hogy téged boldogítsalak. De mért a sors ellen kikelnem, Mely küzdenem erőt adott? Vagy érdemel-e pályabért az, Ki küzdve még nem izzadott ? Es nincs-e arra is hatalmam, Hogy boldogítsalak, leány? Hiszen a tiszta szív szerelme Viszontszerelmet vár csupán. Oh légyen áldva hát a végzet, Hogy téged feltaláltalak, A kit még nem is ismerélek, A midőn már imádtalak. Míg végre dobogni megszün, Szivem csupán érted dobog, S bár elborulna láthatára, Erös leend — s remélni fog ! Pap Kálmán. A boszu. (Történeti, elbeszélés). Irta: Gy. F. (Folytatás) Az ifjúnak keble pillanatra elszorult az epedő tekintet, s szivet ostromló hangok előtt. — Mintha az a bús sejtelem öt is megragadta volna. De meg leküzdötte magában a benső megdöbbenést s bizalmat sugárzó szemekkel lelkesülten szólt. — Angyalom, a haza veszélyben. Ki hónát szereti, ekkor odaadja érte áldozatul legdrágább kincsét is. Bocsásd el te is kedvesedet bizalommal, áldással. — Mint bajnok nyertem meg szerelmed ; s nem igaz vitéz az, ki tétlenül, gyönyörről tud álmadozni, mig hona felett az ellen kardja villog; s Ölelni képes, míg társai a hazáért vérzenek. Ne bántsa lelkedet gyötrő aggodalom Az az Iste", ki eddig oltalmazott, s kihez te is imádkozol, lesz velem ezután is. — Constans, — szólt a hölgy tovább, még mindig ott csüngve jegyesének keblén — ha téged is elvesztenélek, akkor, ugy érzem, az élet kihalt sivatag lesz előttem, melyen a kétségbeesés ragad át feltartóztathatlanul. A bajnok egy forró csókot nyomott a panaszló ajkakra. — Kinek őrangyala van — monda aztán — az nem fél. Az én őrangyalom a te szerelmed: ne félj, ez elvezérel hozzád a távolból is, boldog viszontlátásra . . . E pilanatban trombitaharsogás, fegyvercsörgés s üdvözlő örömzaj rázta meg a léget. A segédcsapatok most vonultak zárt sorokban el az ablak alatt.. Constans még egyszer megölelte jegyesét, s még mindig biztató hangon búcsúzott: — Isten veled kedvesem! Szabadságidőm letelt, a kötelesség szólít. Indulásunk előtt még eljövök. fséhány nap alatt a segédcsapatokkal szaporodott görög sereg készen állt az indulásra, Kis-Ázsiába, hogy a fő erejével a tatárok ellen őrködő Bajazid távollétét felhasználva ismét tért foglalhasson s legalább néhány jól felszerelt erőddel — bárha ideiglenesen is — akadályt vethessen a pusztító török ár elé Constans még az utolsó napon is talált alkalmat, felkereshetni jegyesét Ez volt az utolsó bucsu a végzete* ut előtt, Pulcheria halvány arccal, szemében rezgő könyekkel, borult a fényes tegyvezetbe öltözött bajnok keblére. Halk fájó suttogása most is csak azt monda: ne menj! ne menj í Constans maga is nagyon meg volt hatva; az elválásaz ö lelkét is megrendité. Megindulástól rezgő hangon szólt: Pulcheria! a te hitednek erösbuok kell lenni , mint az enyimnek ; hisz az angyalok tisztábban látják a gondviselés őrző kezét. Bizzál, nem Örökre szakadunk egymástól. S ott tartá keblére ölelve hosszan, némán, a szép halvány hölgyet. Végre kibontakozva az ölelő karokból, tört hangon rebegő : jó angyalom, Isten hozzád ! Még egy bucsucsók, még egy ölelés ; s a bajnok zajló kebellel, szemében elfojtott könycséppel, tova sietett. — Pár óra múlva hallatszott a trombiták zúgása: a sereg megindult a kikötő felé. Pulcheria az ablakból nézte az elvonulást. Szemei csak egyet kerestek: s majd könybe vonultak, mikor célt értek. Ott jő Constans csapatja élén: kezében fényes kardja csillog, szemében szerető lelke sugárzik. — Még egyszer bucsut int, s a szép hölgy zokogva hanyatlik vissza a kerevetre. (Folytatjuk) ITTHON VAGYOK ÚJRA . . . Itthon vagyok újra csendes kis tanyámon, Itthon van énnekem összes boldogságom! Megelégedett csak itthon lenni tudok, Hol hévvel ölelnek a szerető karok. Nem kell nekem semmi! hisz maga menyország, Ha a rózsám csókra nyújtja, piros arcát! Menyországom könynyeii válhatnék pokollá, — Ha az én kis rúzsain szivét másnak adná. Újvári Elek. IiCrclek a fővárosból. i. Midőn az ember távozik valahonnét, hol kedveseket, barátokat hagyott, csak az az egy vigasztalja, hogy fennmarad számára a levelezés, mely módon azokkal cseveghet. Ily kedves nekünk e lap — barátaink, annak olvasó közönsége, s épen ezért merjük reményleni, hogy igénytelen sorainknak amannál tért, ennél szives fogadtatást lelendenek. Budapest kezd nagy város lenni. Sz j teljes értelmében. Mi,