Pápai Lapok. 1. évfolyam, 1874

1874-06-28

y A REM HALÁSZ. (Retje )• Lent a szép alföldön, kies rónatájon, Hol az utas mereng rezgő délibábon, Kanyargó Tiszának csendes árnyas partján Élt egy öreg halász, kis kunyhóban lakván. P^gyszerü a hajlék, csak nád a teteje. Megszaggatja sokszor a vihar ereje — De szét nem rombolja ; mert nagyon jól látja, Hogy bent virág nyílik, — az agg halász lánya. E szerény kunyhónak szende szép lányáról, Hü kedvese s annak álnok barátjáról, Ifjúnak, Öregnek, ha utazik, erre — Ily dolgokat beszél — a fenn maradt rege . . . Lenyugodott a nap, pihen bíbor ágyon, Néma csend borong a messze rónatájon Ábrándra kelt a hold szende fénysugara — Ott ül a vízparton a halász szép lánya. Hálót köt, s elmereng — egy dal hangzik távol, Tiszaparti révész daloló ajkáról — Hallja a lány — úgy elmereng rajta, És a dal végszavát elsuttogja ajka. Majd meg fel-feltekint — valahányszor köt s old, Keresi az égen, hol a szerelmes hold ? Kérdi a folyótól, a füzek lombjától — Hallották-e mit az ifjú révész dalol ? Mily édesen dalol . . . hallgassátok csak meg! — Szeretni fog híven, örökké mig élek — Virágot szedek hát, piros feslö bimbót, Rózsát, nefelejtset, harmattól virulót. Megkötöm bokorra, csókot hintek rája, Jól tudom megörül, hogyha nem is várja, S ott virít reggelre kicsi ablakában, Fürdik harmatgyöngyben, kelő napsugárban, így érez, — így beszél a parton a szép lány, Majd a vágy

7 . . a remény, dalra fakad ajkán, Szerelem sir, örül, felhangzó dalába, Párját hívó gerle epedő bugása . . . De hajh ! a kit hívna, ö nem-nem hallja már, Keblén pirosló seb, halvány arcán halál . . Ott feküszik némán egy bokor aljába, Kedvesét nem csókra, temetésre várja. Bíró fia esküdt boszút a révésznek, — „Vagy megölöm őtet, vagy magam se éljek — Az a szép rózsaszál az ő keblén virul, O szedi a mézet a rózsa ajkirul." — Miért szereti azt, ? -- mért nem szeret engem ? Miért igézte meg szemeivel lelkem ? Enyimnek kell lenni — szép lány az enyim lész, Meg kell neked halnod tiszaparti révész!" Orvul, hideg tőrrel a lángoló keblet, Kioltá kegyetlen, az átkos gyűlölet. Biró fia kezét piros vérbe mártja, — Vesszen, — ki szerelmes kivüle a lányba . A kis gerlicét is ha elhagyja párja, Beteg lesz, elnémul szerelmi bugása. Rózsa se nyílik ki borús felhők alatt, Még az ég is búsabb, ha könyeket hullat. Mint letört virágszál, a halász szép lánya, Elhervad a bútól, az őszt be sem várja. A kis kunyhó mellett, a bánatos fűzfa Szomorúan borul egy virágos sírra. Ott térdel minden nap az öreg, — sirjánál. Imádkozik buzgón, jönne el a halál, Nincs ki vigasztalja, a bánatos aggot, S leánya mellé végül ö is sírba hajlott. A Tisza habjain, mikor a hold felkel, Egy halavány halász jár csónakán le s fel — Dalolgat-dalolgat — és a ki meglátja, Kémülve ismer rá a biró fiára. Tisza virágzáskor, holdvilágos éjen, Mint egy remegő árny játszik az örvényen. Szomorú íüzágot, suttogó szél ha ráz, Ugy zokog, ugy keserg a vezeklő halász. N—th P—L Kegyetlen csel. Orosz udvari történet Sac.her-Masoch Lipót lovagtól. Nérnelliöl; Ifj. Murtcnfulvay Elek. (Folytatáá és vége.) Mitrovitsch lángoló arcát kezébe temeté. — Ha megbírnál csalni — mormogá. — — Mily gondolat, — kacagott a császárnő — e kacagása azonban oly tompán, erőltetetten hangzók, hogy az ifjú foglyot iszonyú aggály fogáéi; — lábához veté magát, és kétségbeesetten kulcsolá át térdeit. — Én borzadok úrnőm, ha nem vagy irántam kegyes, ha engeded, hogy megöljenek. Ilemegek előtted. Irgalmazz. IL Katalin nevetett. — Itt igen hideg van, s csak úgy folyik a nedvesség — szólt — szinte fázom s borzongok. — Elmegyek. — Hidegvérüleg szabaditá ki magát keze közül, és vevé a fáklyát. — A fogoly karjai lehanyatlottak, ott térdelt a nő előtt, némán, szenvtelenül ; mint a rabszolga, úrnője előtt, — — a bűnös* birája előtt. — Iszonyúan szenvedek Katalin — rebegé. (