Pápai Lapok. 1. évfolyam, 1874

1874-05-24

R szeressem, önt enyémnek nevezzem. En szeretem önt Mitrovitsch ! Vállaira hajtá fejét, s átkarold, nyakát. Mitrovitsch úgy érezte, hogy szive hevesebben dobog, megragadd a hölgy kezét s ajkaihoz emelve, majd nem szemérmesen szólt: — Bocsásson meg madame —; hogy nem beszélek önnek szerelemről, s ha kérem, bocsásson el engem azonnal. On. bátorságomat hivta ki, s így kényszeríte arra, hogy önnél megjelenjek, én azon-, ban kegyedet nem szerethetem. Feltételemben, megingatni ön soha sem fog ; nem ismerem még kegyedet, nem láttam még arcát sem , . . — Lássa meg , . . — Ne, az istenért! A hölgy jóakaró mosolylyal válaszolt, s levevé álcáját. Idegen, de bájos arcocska volt az, nagy setét szempár — kedves aj kacskák. . . . — Nos — nem tetszem önnek ? Mitrovits lábaihoz borult a bájos hölgynek : — Nevessen ki asszonyom. Kegyed teljesen megérdemli, hogy imádtassék, hogy bárki meghaljon önért--, nekem azonban tiltja szivem, hogy önt szeressem, — s becsületem, hogy megcsaljam. — Ön szeret ? kérdé a szép meglepetve. — Igen madame — válaszolt Mitrovitsch, miközben felemel kedék. — Mást? — Igen, — mást. — Es nekem mégis azt mondták — mormogd a hogy. — Mit asszonyom? — Hogy ön senkivel sincs viszonyban, hogy nem is volt viszonya soha. —r Igazat mondtak kegyednek. — Hogy értsem ezt ? — Oh asszonyom — ön szép —, ön előkelő—, ha ön szeret, szerencsésen szeret. Meg birna-e érteni oly szerelmet, mely mint az enyém, szerencse, reménynélküli, oly szerelmet, mely magától éled. — Ertem önt. On oly nöt szeret, ki önre nézve elérhetlenneiv látszik. Balga gyermek! ki mondta önnek, hogy a szerelemnek lehet valami elérhetlen. ft — 0 rám nézve elérhetetlen asszonyom. — On szereti a . .. ? kiált vidáman a hölgy — — Császárnő ra e t. Az alattvaló uralkodónöjét, a rabszolga úrnőjét. E pillanatban a függöny, — mely az., ablakot földig fedezé — megmozdult. — Ez mindenesetre baj, — monda a hölgy — nekem azonban jó szivem van és segíteni akarok, önön a mennyire lehet. Nekem- van egy barátnőm, Mitrovitsch, — kinek a cárnohöz egészen hasonló termete van . . . — Nem asszonyom — ön nem ért engem. Esküszöm önnek — bocsásson el — kiált Mitrovitsch, — Legalább nézze meg — egészen az ön ízlése szerint való. íme. A függöny szétvált, s egy magastermetü ingerlő alkatú hölgy—nehéz kék bársony ruhában,— mely a divat szerint elöl négyszögüen kivágva, — remek keblet mutatott — bársony álcával arcán — közeiedék a meglepett tiszt felé. Egy intése eltávolitá barátnőjét — mozdulatot tőn a diván felé, és kezével fclhivá Mirrovitschot, üljön mellé. Az ifjú tisztnek szive megszűnt dobogni. Volt valami e nö megjelenésében — a mi az ifjat megrészegité lényében, valami magasztos —, a mi őt teljesen meghóditá. Miután a nő kis ideig karjait keblén keresztülfonva szemléié, — mosolygott és oly hangon, melynek hallatára az ifjú tisztet mély ámulat lepé meg — kérdé. — Fogsz engem szerethetni Mitrovitsch ? — Nem. Az ismét kacagott. — Császárnödet szereted tehát? — Szeretem,- és oly szenvedélyesen, oly örült szerelemmel, hogy azt kegyed állásabeli nö fel sem foghatja — kiált Mitrovitsch. — S miért ? Mitrovitsch felugrott, s íel s alájárt a szobában. — Nyugtassa meg magát. Azt mondják a császárnő igen szerelmes, és szereti a kalandokat. Tán Ön is kegyelmet talál szemei előtt. Mitrovitsch megállt, s majd ijedten bámult az álarcosra. — En azt hiszem, ön fél szerencséjétől. Mitrovitsch egy lépést tön hátra; elhalványultak még szájszélei is — és egész teste remegett. Csak most ismerte fel e hangot. — Van bátorságod császárnödet szeretni? kiált a nö és lerántja álcáját. Az ifjú előtt II. Katalin állt, parancsolólag, — elragadó szépségében. Az azonban leroskadt előtte, s arcát a porba hajtá 5. Gatschina pavillonban, bizalmas bnszélgetésben ül II. Katalin Daschkow herczegnövel. A cárnő lovon jött. Magasszáru szattyánbőr férfi, csizmákat viselt, mint az orosz pórnök, és kereskedők nejei viselik teljes öltözékükhez, setét férfi kabátot,, mint a divat hölgyek bordák az időben, s kis háromszegü kalapot, lobogó fehér tollal. Türelmetlenül vagdalá csízmája sarkát a lovagostorral, fel- fel állt időről időre, és ismét akaratlanul leveté magát a pamlagra. Daschkow hercegnő nagy kíváncsisággal szemléié a cárnöt és finom mosoly játszadozék ajkain. — Te kinevetsz Katinka ? -— mibajod — szólt a cárnő.