Pápai Lapok. 1. évfolyam, 1874

1874-12-26

ték o n y s á g Ii n n e p é v é i s. A testvéri s emberbaráti meretet nem engedi elkülönzeni az embert társától, nem engedi hideg közönynyel tekinteni mások halsorsát. A karácsonyi szerelet részvéttel és meginduló száuakoKással öleli keblére az élet bajaitól, szenvedéseitől és nyomoraitól sújtott, ezekben vergődő embertársat. Megosztja jóakarattal fölöslegét azokkal, kiket a sors ki és elfeledett. Avagy nekünk, Pápa városa és vidékének nincsenek-e a sorstól üldözött szegényeink, a fajdalom könyeitöl lezsarolt özvegyeink és elhagyatott, igazán szegény árváink? Ébredjen föl hát mindnyájunk szivében a karácsonyi szeretet} mely jótékonyságával keresse föl a szegényeket és árvákat! törölje le könyeiket! enyhítse nehéz sorsukat! ruházza fel és melegítse a hideg tél várakozó fagyos napjaiban! Adja Isten, hogy e karácsonyi napok, kicsinynek, mint nagynak, szegénynek, mint gazdagnak, a viskónak, mint a palotának, a családi örömök, testvéri szeretet és emberbaráti jótékonyság igazi ünnepei legyenek! Szentkirályi Kálmán. XÉPDAL. Hiis patakon vígan evez egy sajka, Szőke legény s barna leány ül rajta; Az a sajka, arany sajka: szerel cin — Benne ez a kis leány van én velem. Zöld erdőben turbékol a gerle pár, .Egyik ágról elrepül s másikra száll. Az az erdő a boldogság erdője, En vagyok a rózsámmal a gerléje. Én Istenem.' milj-en ez a rosz világ, Kígyót, békát s minden gonoszt rám kiált; Csak azért, hogy boldog az én életem: Csak azért, mert azt a kis lányt szeretem. Dc hadd járjon gonosz nyelve, rosz szája IVcrn hajtunk mi ugy-c rózsám reája? Nem lész oka irigységre, panaszra, Ha majd téged haza hozlak tavaszra. Kis házunkban együtt lakunk csendesen, Szentegyházba ketten járunk kedvesem. Imádkozunk az istenhez, az égbe ; Oda nézünk egymásnak a szemébe. J)e fogadom, bekének nem örülünk, licggtől estig csörülünk és pörölünk. Csókok között hányjuk egymás szemére: Boldogságod az enyémmel föl ér-e? Ezüst patak mostan az éu életem, Arany sajka uszik rajta: szerelem. Mire eljő a kikelet, a tavasz, Boldogságnak gyöngy tavába szakad az. Devecseri. \ Feneketlen! — Elbeszélés. — Irta B c 1 á n y i F c r e n c. (12. folytatás). A grófnő megijedt. Sokszor olyasa regényekben, hogy ily kísérletek azzal szoktak végződni, miszerint a nő a boszú tárgyába szeretett. Hanem csak hamar akaratlan is )nc-> solygott. — Ez nálam lehetetlen — sohajtá,— a grófot én soha sem szerethetem. Ámbár kedves ember, gyöngéd, nemes ; — de nem, — füze hozzá bevés indulattal — a mit ellenem elkövetett, sokkal nagyobb vétség, semhogy ezt neki valaha raegbocsáthatnám, — nem, nem fogom öt szeretni soha. — Soha — kiáltá vissza a viszhang. A grófnő megijedt, s körül nézett; a kert azon ró-; szén találta magát, hol sziklák közt viszhang enyelg. 0 anypyira el lett ragadtatva gondolatai által, hogy egész hangosan végzé magánbeszédét; — s igy jutott a viszhang körébe, mely végszavát vissza is adta. De a természetadta felelet sehogyse látszott a grófnő Ínyére lenni; — elkezdett sírni. — Tehát a természet is megerősíti — riiondá zokogva,— hogy én nem leszek boldog soha. Aztán fölszárítá könyeit, tölveté fejét, dacosan nézett gyönyörű szemeivel a válaszadó sziklák mohos falaira, s igy szólt. — Jól van, ha nem lehetek boldog, tehát legalább legyen édes a bosziim. S a grófnő gyorsan munkához látott. Könnyedén vette a dolgot; nem vette észre a veszedelmes tért, melyre lépett. Egy fiatal nőnek, ki szerelem után eped, nehéz egy rokonszenves alakhoz közeledni, a nélkül hogy figyelmét ez le ne kösse. Veszedelmes a megvetést, melyet nem aljas tett, de megrögzött képzelem szült, a részvét indulatává alakitani. A részvétből lesz vonzalom, a vonzalomból szerelem, — s ha a titkos leplet felemeljük, mely alatt az átvált tozás történik, a megvetés után nézünk, a gorgó rút alakjából kis Amor leve! Vigyázz szegény Laura grófnő, hogy boszúd tövisei rózsákká ne változzanak, s a helyett, hogy szúrnál, fájdalmat okoznál, boldogíts. Mind ettől azonban a fiatal úrhölgy nern félt; elég erősnek vélte ő magát, a kisértés veszélyével is szembeszállni, s azért gyorsan látott a munkához. Az alkalom csak hamar kínálkozott. Az esti séta a parkban a lugasok felé vezette őket, hol a jázmin dús virágzásnak örvendett. Négyen mentek megint, mint rendesen, — elöl a grófnő Adorjánnal, mögöttük a gróf Mary bárónövel. A grófnő megütközést színlelve állt rneg. — Hogyan — kiáltá a gróf felé visszafordulva te* hát még virágzik a jázmin ? A gróf nem látszott a kérdést elérteni; jobban a báT rónö, ki azonnal kész is volt a felelettel: — Oh Laurám, — viszonzá, — hogy gondolhatsz ily eszmét, — a jázmin most van legjobb virágzásban. — Ugy — válaszolá vontatott hangon a fiatal úrhölgy — azt hivém, voltak igen Jelentős okaim azt hinni, hogy már az én kedvenc virágaim nem virágzanak.