Pápai Lapok. 1. évfolyam, 1874

1874-12-12

az égés lefoly; mentől rövidebb, ez ; a,zaz mentől hevesebben és gyorsabban foly le az égés, annál magasabb lesz a kifejlett hőmérséke. Ennek oka abban keresendő, hogy a láng hosszabb idő alatt több meleget vészit vezetés és- sugárzás által, mint rövid idő alatt, melyben egy heves; égés lefolyhat. CFolytátjuk). Csoltioky Istmn. A „CSOK" furcsa népek e tudósok , •Jl Mindent ugy ki magyaráznak. $ A csóknak természetéről, | Annak jogi értelméről Felolvasást is tartanak. Attól félek, attól tartok: Az is könnyen megeshetik, Hogy azt addig magyarázzák, Utóbb még codiíicálják 8 paragrafusokra szedik. Minden jogban alap elv az, Hogy ki mit kap, visszakapja. Ha hát másnak csókot adtunk, Visszakívánni lesz jogunk, Es még rá jár a kamatja. JOGA*-") 8 ha valaki vonakodnék Kapva csókot visszaadni, Törvény elé lesz idézve ft 8 „0 Felségének nevébe," Abban elfog marasztatni! De a szigor, de e törvény Talán nem is kéne nekünk? Ha a csókot elfogadjuk, Örömmel vissza is adjuk. 8 törvény! fölötted nevetünk. „Csóknak joga" már azért is Tévedésből van állítva: „Jog"az, a mi „megengedett" Csókban meg a. „Ie gédes

ebb" Minél inkább elvan tiltva. I) e v e c s c r i. Feaicfeeílcaa! — Elbeszélés. — Irta 13elányi Ferenc. (10. folytatás). A szemlélő első pillanatra azon ítéletet hozhatta volna hogy a bárónő a grófot akarja megvigasztalni, s nem nejét Mert csakugyan a báróné nem mulasztott el egy alkalmat sem, ha a gróffal együtt lehetett, hogy vele társalogjon. A reggeli sétákat akként rendezte, hogy a gróf vele lovagoljon, vagy vele kocsizzék, ebédnél vele társalgóit és élcelt főleg, — mert a gróf igen jeles volt ügyes apcrouek és calemburghokban. — A délutáni piquet jászmától Adorjánt fölmentette, s a gróf partiméra lön, ugy este is, mikor a négyes whist került sorra, — a szó teljes értelmében ; mert a grófnő mindig szótlan szokott lenni, s igy a társaság is hallga volt. — A gróf is szeretett vele beszélgetni, feléledtek szemei, ha egy szót is ejtett. Gyakran suttogtak, s ekkor egész lángpiros lett a fiatal fő úr sápadt arca.— Sokan az udvartartásból kérdezték, vájjon mit suttoghatnak. Miről is másról — szokta a szobacicus mondani — mint szerelemről. Egyszer mellettük elhaladt, s hallá, mikor a gróf mély sóhajjal monda: — Oh, bárónő, én szeretni tudnám véghetetlenül ! A grófi udvar tehát a bárónőben a jövő kegyencét ismerte föl, s kezdte minden óhaját, s szeszélyét jobban megfigyelni, mint a grófnéét; pedig elébb a gróf részéről szigorú utasítás volt kiadva, hogy a grófné minden pillantása is parancsnak vétessék. S a grófnő ? *j E költemény írására alkalmat szolgáltatott Dr. Véesey Tamásnak f. é. nov. 29-én a „esők jogi hatályáról" tartott felolvasása (h. P. N. 272. L,) Eleinte a báróné ezen müveletét nagy hálával fogadta. Annak vette, hogy a bárónő módot akar neki n\újtani, hogy minél többet lehessen együtt Adorjánnal ; de a grófnő is nö volt, kik többnyire zokon veszik szerelmi életükben, ha valaki azzal rokonszenvez, a kit ők megvetnek. S a báróné igazán nagyon is messzire vitte. Egyrészt minden illusióit elrontotta. A grófnő azon idö óta, hogy Adorján a grófi ház rendes látogatója lön, naponta igen sok apró gyöngéd figyelem tanúja lett, miről nem kétkedett, hogy ezek imádójától erednek. Igy p. reggel, minden reggel, az ö kedvenc virágaiból kötött friss csokor állt ablakában. Ki küldhette ? az nem más, mint Adorján, nem is nyomozott utána. Egy szép reggel beront a bárónő lelkendezve, s a mint megpillantja megint a virágcsokrot, mely a grófnő előtt nagy kegyben szokott állni, megragadja, s kidobja az ablakon. Laura megütközve sikoltott fel; de mielőtt szóhoz jöhetett volna, ezzel csillapítja barátnője: — De istenem ! hogy tűrheted ez utálatos virágot szobádban,— úgymond — tudod-c kikötötte? férjed — Eleinte a grófnő ezt nem akarta elhinni; de mikor a báróné elmondá körülményesen, mint bízta meg a gróf udvarmesterét, hogyha esetleg nem virágzik a kertben, teremtse elő a világ végéről is, — s mikor ezt maga a kertész is, ki tanúul hivatott, erösité, — elkellett hinnie. Másnap megint megjött a csokor, ekkor a grófnő maga dobta ki az ablakon. S igy ment ez az ablakon kidobás néhány napig, —• mig egy napon, a mint az ablakon kinézett a kirepülő csokor után, látta, mint haladnak el a földön fekvő virágok mellett a gróf és a bárónő, mély társalgásban. A mint a gróf a virágot megpillantá, félreakarta lökni lábával, de a bárónő figyelmezteté, mire ő fölemelte s felnézett az ablakra ; s ott látva a grófnőt, átnyujtá a csokrot a bárónőnek, ki mohón kapkodott a virág után és hévvel szoritá magához. Ezzel tovább mentek. A grófnő egy ideig merően nézett a távozók után, azután indulatosan vetette magát a pamlagra, hangosan zokogott. Miért sirt, maga se tudta; maga is gyermeknek nevezte magát, hiszen tetszennie kellett neki, hogy a gróf megtudta, miszerint virágait megveti. De miért adta másnak? Ha e percben a gróf főbe lövi magát a megvetés fölötti tájdalmában, a grófnő hideg maradt volna talán, de ö másnak adta, ez könyeket facsart szeméből. Másnap már nem jött csokor, — hanem a bárónő szobája csak úgy illatozott a sok jázmintól. Nem sokára más kedvtelésről is lekellett a bárónóV árulása miatt mondania. Kedvenc helye volt a grófnőnek a parkban egy barlang, melynek egyik nyílása előtt viz zuhant a mélybe. E barlangban állt egy fehérre festett fa-szék, \